PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

041625
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
37
36
283
877
41625

Az Ön IP címe: 54.196.208.187
2019-03-25 12:02

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

 

Magyarországnak a rendszerváltás utáni első szabadon választott miniszterelnökére: Antall Józsefre emlékezünk december 12-én 15 órakor a miskolci Antall szobornál. (Antall József tér, a Színháznál.) Ő volt az elnöke a választásokon győztes Magyar Demokrata Fórumnak. 25 éve halt meg. Az MDF utolsó B-A-Z megyei elnökének, Zsíros Lászlónak a felkérésére én mondom az emlékbeszédet. Mire fel? Talán azért, mert a férjem: Furmann Imre az MDF alapítótagja, szervezője volt, majd Antall József elnöksége idején ő volt az MDF általános alelnöke. Imre 8 éve meghalt.

Én még emlékezem. Érthetetlenül ámulok, hogy milyen sokan nem emlékeznek. Érthetetlenül bámulok az ország amnéziáján. Tényleg nem csináltunk forradalmat, ahogy a miniszterelnök utalt rá a változásokat lebecsülőknek: "tetszettek volna forradalmat csinálni". Nem tetszett nekünk forradalmat se csinálni, meg azóta sem tetszik sokaknak nagyjából semmi. Van okunk a szégyenkezésre, elmulasztott cselekedeteinkért, állandó sopánkodásunkért. De azért annyira ne szégyelljük magunk, hogy még emlékezetünkből is kitöröljük azokat, akik cselekedtek. Akik győztek. Milyen szépen tudjuk ünnepelni elbukott forradalmainkat, levert szabadságharcainkat. Hogy könnyezünk a kivégzett mártírokra emlékezve. Milyen jók vagyunk az önsajnálatban. Ha meg egyszer valami sikerül, ha győzünk, ha bebizonyosodik, hogy képesek vagyunk a magunk urai lenni, ha felváltja a diktatúrát a demokrácia, ha elérjük, hogy kivonuljanak a megszálló csapatok, akkor  lesütjük a szemünk, vagy félre nézünk. Nem mondhatjuk, hogy tettünk érte, hát inkább letagadjuk, elfelejtjük azokat is, akik igen. Milyen szánalmas, milyen kisszerű.

Legalább emlékezni ne legyünk restek! Legalább egy szál virágot vigyünk, legalább legyünk ott Antall József szobránál. Én ott leszek. Beszélek majd és keresem a tekinteteket...


 

Három éve írtam és osztottam meg a facebookon az alábbiakat. Eltelt három év. Mennyi változás. Akkor a Miskolci Egyetemen tanítottam. Akkor Hernádpetriben Triplaszaltóra biztattuk az embereket. Az Avason tanodás gyerekekkel Négyszögletű Kerekerdőként jártuk be a lakótelepet, fotóztunk, beszélgettünk, játszottunk. A belvárosi Szülők klubjában életünk fontos kérdéseit vitattuk meg. Önkéntesek voltunk Lyukóban. Szerveztük, működtettük a Mentakört, előadásokat tartottam az Erzsébetfürdő Kupolájában. Hol Ongára, hol Bükkszentkeresztre, Sajóvámosra ment a Menta. Szerettem akkori életemet.

Szeretem a mostanit is. Presbiter vagyok a Csabai kapui gyülekezetben és tiszteletbeli presbiter az újcsanálosiban. A Miskolci Egytemen Cseh Tamás klubot vezetek, a Nyékládházi Szabadegyetemen Imre írásaiból olvasok. Megalapítottam a Furmann Dávid Társadalomkutató és Innovációs Központ Kft-t, melynek ügyvezetője vagyok. Ez most a legfontosabb választásom és cselekvésem.

Igen, úgy látom ma is, ahogy három éve: választhatunk. Választhatjuk Jézus útjának követését, a végtelen szeretetet. Elhihetjük, hogy csodálatos életre vagyunk hivatottak és felhatalmazottak. Szerethetünk. Akkor is, ha a körülöttünk lévők minden erőfeszítésükkel azon vannak, hogy ne hagyják megszületni a szívükben a szeretet, ne hagyják ott otthonra találni. Akkor is, ha kiűzik, kirekesztik. Akkor is, ha látszólag nekünk is erre lenne meg minden okunk. Hiszen annyi rossz ért már… De mégis. Várakozhatunk szeretettel a szeretetre. Készülhetünk rá. Beteljesíthetjük.

Advent. Várakozás. Készülődés. Mire is? Jézus születésére. Jézus az örökkévaló szeretet, a végtelen szeretet. A mi szívünkben akar megszületni és otthonra találni. Választhatjuk őt, ezt a világot, és persze másokat, más lehetséges világokat is választhatunk. Annyi mindent és annyi mindenkit lehet várni, lehet készülődni a fogadásukra. Döntenünk kell. Ha Jézust, és az általa megjelenített végtelen szeretetet választjuk, akkor az ő fogadására készülődünk ezekben a hetekben. Főként önvizsgálattal. Tükröt tart elénk ez az idő. Végig gondolhatjuk, hogy kik vagyunk, hol tartunk és hová szeretnénk jutni. A jézusi szeretet utat mutat, mintát ad az embertársainkhoz, a feladatainkhoz és a világhoz való viszonyulásra. Jézus azért akar megszületni és otthonra lelni a mi szívünkben, hogy szeretetközösségre biztasson, bátorítson. A számunkra fontos ember, a választott hivatás, a jobb világ szenvedélyes szeretetére.

Két nappal ezelőtt egy beszélgetés során megkérdezték, hogy mi jelentette számomra az elmúlt években a legnagyobb sikert és a legnagyobb kudarcot. Mondtam rá valami felszíneset, de aztán hosszan elgondolkodtam. Arra jutottam, hogy nekem mindig az volt a legnagyobb siker, a legnagyobb öröm, amikor egy másik emberrel kölcsönösen behatolunk egymás világába és otthonosan érezzük magunkat ott. Új, közös szárnyaink lesznek. Épületszárnyaink, ha a lelkünket várnak képzeljük. Közös, fényes, tágas termeink. Vagy szédületes magasságokba röpítő madárszárnyaink. Az örömhír (evangélium) az, hogy bármelyikünk szívében, életében megszülethet ez a csoda. Hinnünk kell benne és elég bátornak lennünk, hogy őt válasszuk, őt várjuk, az ő fogadására készülődjünk. Életem kudarcai, talán mondhatom így: életünk kudarcai mindig abból fakadnak, ha kishitűek vagyunk, ha nem hisszük el, hogy csodálatos életre vagyunk hivatottak és felhatalmazottak. Ha nem merünk magasba repülni, nem merjük megtenni azt, ami a legfontosabb feladatunk az életünkben. Ilyenkor marad a pótszerek nyújtotta talmi szédület, a silány csillogás, az öncsalás és mások becsapása. Marad a szenvedés, az önsajnálat, "az élet túl nehéz" nyomasztó élménye. Az advent, sőt a Karácsony is lesilányodhat az üzletekben ajándékok utáni rohangálássá, pénzköltéssé, ajtódíszek és világító őzikék közötti választássá, hogy majd a csicsásan megterített asztalról elfogyasztott sokfogásos karácsonyi vacsora után hullafáradtan, szomorúan zuhanjunk ágyba és másra se vágyakozzunk, minthogy kialudjuk Advent és Karácsony fáradalmait. Az ünnepnapok, miként a hétköznapok, és maga az élet, egyaránt lehetnek örömmel teltek vagy kudarcosak, szomorúak. Öröm vagy szomorúság. Végtelen szeretet vagy annak silány utánzata. Kit engedünk be a szívünkbe? Ma még választhatunk.

Készülődjünk! Szeretetközösségre. Közös, fényes termek építésére, ahol jó együtt. Fényes szárnyakon emelkedjünk ki a kicsinyességek világából, gyűjtsünk bátorságot a szárnyalásra. Erre biztatom magam, magunk. És Ti? Mire biztatjátok magatokat, szeretteiteket, vagy esetleg engem? Mire várakoztok? Mire készültök? Advent idén is közeleg, és bizonyára lesz Karácsony. Megszületik. Bennünk? Általunk? Mi van, ha rajtunk múlik?


 

Furmann Imre: Ez van

 

Mennyi szomorú szempár,

mennyi csend és hallgatás.

Saját magába harap az ember,

apránként felfalja önmagát.


November 29-én 17 órától a Nyékládházi Szabadegyetem keretében Imre írásaiból olvasok fel. Hogy ne legyünk szomorúak. Hogy ne mindig csak a csend, meg a hallgatás. Hogy magányunkban ne pusztítsuk, ne faljuk fel önmagunk. Most már ne ez legyen az "Ez van"!

Gyertyák az éjszakában

„Ablaknál állva bámultuk az esőt, az egyenes szálban, lágyan permetezőt”. Igen, így volt ez tegnap délután is, a Miskolci Egyetem Könyvtárának Cseh Tamás klubjában. Esett. Mondhattam volna „eső”, és valaki mondhatta volna „aha”.
Ahogyan régen, ahogy a dalban „én kezed szorítva azt mondtam halkan: "aha", te bólintasz gyorsan, s azt mondod erre: "eső".”
Még mindig tart a „kínosan elnyújtott lágy ítéletidő”? Még mindig csak az esőről beszélünk? Csak az az egyértelmű. Vagy még az sem. Hiszen, ha kicsit már havas lett volna, akkor egyikünknek talán hó, másikunknak eső. Vagy, ha tényleg csak permetez, akkor ez valójában talán nem is eső?
A világ értelmezés útján épül fel. Nincsenek objektív tények, csak értelmezett tények vannak. S az, hogy nem végérvényesen, menthetetlenül és reménytelenül egyszemélyes a világunk, csak annak köszönhető, hogy szóba állunk, ha tetszik „kommunikálunk”. A közös értelmezés által válik, válhat, válhatna közössé a világ. Ha beszélgetnénk. Ha mást is mondanánk, mint azt, hogy „eső”, meg azt hogy „aha”. De mi csak ennyit mondunk, meg ilyeneket. Azt, hogy valójában mire gondolunk, nem mondjuk ki. Miért? Mert félünk, mert így döntöttünk. Azt hisszük így a legjobb. Mert „Isten megmentsen, hogy megtudd, mire gondolok én, és Isten mentsen, hogy tudjam, mire gondolsz te, Isten megmentsen, hogy tudják, mire gondolunk mi”.
Nem lenne muszáj így élnünk. Csak valamikor ez rögzült belénk. Másként nem lehetett, hát megtanultunk úgy élni, hogy mást mondunk, mint amit gondolunk, és másként cselekszünk, mint ahogy beszéltünk. Így úszhattuk meg, így élhettük túl. Aztán megszűnt az a rendszer. Hatása mégis kínosan elnyújtódik. Lágyan, puhán. De mégiscsak ítéletidőként. Amit megszenvedünk. Nincs jól ez így. Nem jó ilyen magányosan, ennyire bizalmatlanul. Nemcsak a politikában, nemcsak az intézményekben nem bíznak sokan. Nem bíznak egymásban a munkatársak, a szomszédok, sem a szülők a gyerekükben, és viszont. S nem bíznak egymásban az együtt lévő párok sem. Ezért gondolják egymás kezét fogva, szorítva is: „Isten megmentsen, hogy megtudd, mire gondolok én, és Isten mentsen, hogy tudjam, mire gondolsz te”. Ha nem azt mondjuk egymásnak, amit gondolunk, akkor nincs esély arra, hogy közös világunk legyen. Akkor maradunk magunk által életfogytiglani magányra ítélten. Összetartozás, befolyással levés, jelentőséggel bírás, szeretet – üres kifejezések csupán. Ha nincs őszinte szó, ha meg sem kíséreljük elmondani, amit gondolunk, amit érzünk, akkor sosem érthetünk semmit, nem érthetjük meg egymást, nem tehetünk semmit közösen magunkért, értünk.
A világ értelmezés útján épül fel. A közös világ: a közösen értelmezett világ. Ha mindenki mást mond, ha mindenki elhallgatja a lényeget, ha soha nem arról beszélünk, ami fontos, akkor minden így marad. Csak akkor ne hárítsuk a felelősséget másra. Ma nem a szomszéd asztalnál ülő ballonkabátos, szürkekalapos férfitől kell tartani, aki őszinte szavaidért bekísér a rendőrőrsre… Ma önmagunkat és egymást kötözzük gúzsba. Annyira megszoktuk, hogy csak az eső, a hó, meg az aha, hogy ha valaki azt mondja, amit gondol, azonnal megsértődnek rá. Ha valaki az élet fontos dolgairól próbál beszélni, rögtön elhárítják, azzal, hogy legyen toleráns, legyen tekintettel a másikra, ne akarja szembesíteni önmagával, ne mondja meg azt, amit gondol róla. És ne terheljen másokat saját gondjaival. Nem elég, hogy itt az eső, pláne meg a hó… Aha…
Azért én próbálkozom. Próbálok szóba állni másokkal, az életünk közös dolgairól beszélgetni, együtt értelmezni, hogy milyen is ez a világ. „Gyertyák az éjszakában”. Ez Cseh Tamás dalának címe. Lehetünk gyertyák. Világíthatunk. Megkereshetjük, megtalálhatjuk egymást, szóba állhatunk, szót érthetünk. Lehet közös világunk. De csak úgy, ha megtudjuk, hogy a másik valójában mire gondol, és ha tudatjuk, hogy mi mire gondolunk. A Cseh Tamás klubban, vagy akár itt a facebookon.

 

Szabadság és társadalomkutatás. Nem túlzás összefüggést látni a kettő között? Aligha. A társadalomkutatás tükröt tart. Megmutatja a tényeket. Azt, hogy mi van és azt is, hogy mi lehet. Megmutatja, mi az, amin nem változtathatunk és mik a változtatási, választási lehetőségeink. Szabadságunk korlátait, és a lehetőségeit. Szabadságunk nem határtalan. Ahhoz, hogy felismerjük és megéljük szabadságunk terét, látnunk kell a határokat. Szabadságunk tere: ahol választhatunk, alakíthatunk. Ahol rajtunk múlik. Az ember választó lény. Hogy kik vagyunk, azt választásaink mutatják. „Bármit választhatunk, csak azt nem választhatjuk, hogy nem választunk.” Szüntelenül választunk. Minden cselekvésünkkel és nem cselekvésünkkel, minden kimondott és elhallgatott szavunkkal. Ám választásaink zöme nem tudatosan történik. Úgy tesszük, amit teszünk, mintha nem is tehetnénk mást. A bennünk rögzült sémák, minták, egész habitusunk mintegy reflexszerűen határozzák meg cselekvéseinket. Észre sem vesszük, hogy másként is viselkedhetnénk, másként is élhetnénk. Mindaddig nincs ezzel gond, amíg beválik, amíg jó így nekünk. Ám olykor meghibásodik a körülöttünk lévő világ és nem folytathatjuk életünk úgy, ahogy eddig éltünk. Nem működnek, nem hatásosak többé az addig bevált klisék, megnyilvánulási, reagálási módok. Olykor meg nem a világ változik meg, hanem nekünk lesz elegünk eddigi életünkből. Mi döntünk úgy, hogy ez így nem mehet tovább. Mi legyen? Mit tehetünk? A változáshoz, a változtatáshoz, a megújuláshoz sokat segíthet a bennünket körülvevő társas világnak, a társadalomnak a jobb ismerete. Ahhoz, hogy kiszabadulhassunk a saját életvilágunkba zártságból, elengedhetetlen, hogy felismerjük: másként is lehet. A jelen mindig különböző lehetséges jövőket, egyaránt választható lehetőségeket tartalmaz. A társadalomkutatás tükre ilyenkor adhatja a legnagyobb segítséget.
Saját drámánk szerzői és szereplői vagyunk egy személyben. Sokan úgy találják, hogy életük mások által írt forgatókönyv szerint zajlik, más írja a darabot és nem ők. Hogy ki a szerző? Változatosak az adható válaszok. A sors, isten vagy az istenek, a csillagok állása, a világpolitikai helyzet, genetikai kódok, a materiális világ szükségszerűségei, és ki tudja, mi minden válhat kibúvóvá az életükért viselt felelősségük alól. A lényeg, hogy szerintük egész életük determinált, tőlük független tényezők határozzák meg minden pillanatát. Mások meg úgy vélik, hogy bármit megtehetnek, egész életük alakítása kizárólag az ő kezükben van, csak rajtuk áll. Sem a determinizmus, sem az abszolút szabadság hívei nem látják be, hogy életünk alakítható, de meghatározott keretek között. Van, ami megváltoztathatatlan és van, ami megváltoztatható. Szerzők és szereplők vagyunk. S az, hogy milyen arányban válunk szerzővé és nemcsak szereplővé, az általunk is befolyásolható. Minél tisztábban látjuk a korlátokat és a lehetőségeket, annál inkább alakíthatunk, annál nagyobb arányban válhatunk saját életünk szerzőivé. S minél kevésbé vagyunk tisztában a körülöttünk lévő világ társadalmi tényeivel, annál könnyebben válhatunk madzagon rángatott bábuvá, aki mindig mások akarata, a külső körülmények kényszerítő hatása szerint tesz, vagy nem tesz, szól, vagy megszólalni sem mer.
Hasznos lenne minden településnek, kisebb vagy nagyobb csoportnak, és minden egyes embernek, hogy álljon rendelkezésére egy „beszélő tükör”, mely megmutatja jelenlegi helyzetét, meg azt, hogy milyen jövők várnak rá, melyek közül ma még szabadon választhat.
Aki szeretne ilyen tükröt: falujának, városának, intézményének, közösségének, családjának, vagy saját magának, annak szívesen áll rendelkezésére a Furmann Dávid Társadalomkutató és Innovációs Központ.


 

Társadalomkutatás … Mire jó? Mit kutat? Minek? Kinek?

Társadalom: társas viszonyaink, emberi kapcsolataink. Nem valami felettünk lebegő általánosság. Ahogyan mi szeretünk, gyűlölünk, félünk. Társulásaink, közömbösségünk, magányunk. Vonzalmak és taszítások. Rokonszenvek, ellenszenvek, észre sem vevések.

Minek ezt kutatni? Hiszen benne vagyunk nyakig, érzékeljük, látjuk, tapasztaljuk, szenvedjük, olykor meg élvezzük talán. Mindenki ismeri, tudja. Na, de ezen az alapon a természetet sem kellene kutatni. Abban is benne élünk, azt is érzékeljük. Látjuk a saját szemünkkel, hogy reggel keleten jön fel a nap, délben magasan felettünk áll és délután nyugaton megy le. Tapasztalati tény, hogy a föld áll, megvethetjük rajta a lábunk, szilárdan állhatunk rajta, a Nap meg mozog, a föld felett jár. Mégis mindannyian tudjuk, hogy a Nap áll és a Föld kering körülötte, meg még forog is. Miért tudjuk így? Mert a saját érzékelésünkkel szemben a természettudományoknak, a természetkutatók kutatási eredményeinek hiszünk.

Akkor hogyan van ez? Lehet, hogy emberi kapcsolatainkban is tévedünk olykor, amikor benyomásainkra, az általunk látottakra, hallottakra, saját érzékeléseinkre és érzéseinkre hagyatkozunk? Akár. Hogy miért a két kutatási területhez való viszonyulásunk közötti nagy különbség? Mert a természet különböző területeinek a kutatásáról, azok eredményeiről sokat hallottunk, tanultunk kisiskolás korunk óta. Biológia, földrajz, fizika, kémia. Megtanultuk, hogy az anyag atomokból áll, az atomok meg atommagból, protonokból, neutronokból és elektronokból. Tudjuk, hogy vannak atomok, amelyek vonzzák, mások meg taszítják egymást. Eltérő a vegyértékük. A hidrogénnek egy, az oxigénnek kettő, a szénnek meg négy. Az oxigénnek két hidrogénre van szüksége, hogy vízzé társuljanak. A szénnek meg két oxigénre, hogy lángoljon és széndioxiddá legyen. Vannak atomok, melyek társulnak egymással, mert van affinitásuk egymás iránt, mások meg soha, semmiképp. Mert nem vonzzák egymást. Közömbösek, vagy taszító hatást gyakorolnak egymásra. És amik társulnak, mennyire eltérő erősségű köztük a kötelék. Vannak ionos kötésű molekulák, melyekben az atomok összekapaszkodnak egy időre, és aztán szétválnak. Van kapcsolat, de laza, bomlékony. És vannak kovalens kötésű kapcsolatok, ahol olyan erős a kötődés, hogy közös pályára állnak elektronjaik és így keringenek tovább. Ezek a tartós, stabil kapcsolatok.

Milyen szép, hogy tudjuk ezeket. Meg a bolygók járását, egymáshoz való viszonyát. És ismerjük a víz forrási hőmérsékletét, meg a fagyáspontját is. Fontos és jó mindez. De vajon nem lenne jó, ha ugyanígy ismernénk az emberek közötti kapcsolatok működését is? Ha tudnánk valamit eltérő vegyértékeinkről, a bennünk rejlő, szunnyadó szeretettartalékokról, társulási vágyakról? Nem lenne hasznos, ha ismernénk az affinitásaink alakulását? Kinek kihez, mennyire és miért? Vagy, ha értenénk a kapcsolataink szilárdságában vagy bomlékonyságában megnyilvánuló eltérő kötések természetét. Ha felismernénk, hogy melyik „ionos” és melyik „kovalens”? Ha nem rettegnénk a közös pályára állástól, avagy nem remélnénk azt, amikor eleve kizárt? És tudnánk mitől lobbanunk lángra, mitől robbanunk, avagy mitől dermedünk jéggé, miért burkolózunk jéghideg magányba?

Én hiszem, hogy emberi kapcsolataink eme titkai nemcsak érdekesek, hanem a gyakorlatban is fontosak.  Mindennapi személyes életünk, családunk, lakóhelyünk, munkahelyünk, közösségeink, párkapcsolataink, a gyermekeinkhez, a szüleinkhez, a barátainkhoz való viszonyaink érthetőbbé válhatnak tudományos kutatásuk által, a társadalomkutatásnak köszönhetően. S ha többet értünk meg kapcsolatainkból, társas viszonyaink működéséből, azaz a társadalomból, akkor bizonyosan többekkel tudjuk azt mondani egymásnak: értünk. És ekkor sikeresebben tehetünk közösen valamit magunkért, értünk.

Igen, az a társadalomkutatás, amiben én hiszek, tükröt tart. Megmutatja, hogy milyenek vagyunk, hogyan élünk. De nemcsak azt, hogy éppen most kik és mik vagyunk, hanem azt is megmutatja, hogy milyenekké válhatunk. A társadalomkutatás erősítheti egyéni és közös önismeretünket, identitásunkat. S azáltal, hogy felhívja figyelmünket a jelenben rejlő lehetséges jövőkre, már szabadságra hív, biztat. Arra, hogy tudatosan válasszunk lehetséges jövőink közül. Válasszuk és valósítsuk meg a legkedvezőbbet. Mert választhatunk, változtathatunk. Megújulhatunk. Ehhez kell az elszánás, és kell a társadalmi önismeret. Hogy felismerjük és megvalósítsuk legjobb lehetőségeinket. Együtt, értünk.