PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

102199
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
57
57
295
1251
102199

Az Ön IP címe: 44.192.47.87
2022-06-25 20:08

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

A Furmann Dávid Alapítvány adószáma: 19334 000-1-05

Bankszámlaszáma: 11734004-20474674

 

Hankiss hatás

Szikrázó májusi napsütés, harsányan zöldellő táj. Miskolcon a Tiszai pályaudvar vöröstéglás épülete előtt állunk a férjemmel: Furmann Imrével és munkatársnőjével: Kossuth Borbálával, volt tanítványommal. Várjuk a Pestről érkező IC-t. Jön vele Hankiss Elemér. Mikor megérkezik, a taxisok között megyünk az autónkhoz. Felismerik, köszönnek neki, nevén szólítják, érdeklődnek: hogy van. Kedvesen válaszol. A kocsiban mosolyogva mondja: látjátok, engem nem az értelmiségiek olvasnak, ismernek, hanem a taxisok, pincérek, bolti eladók. Tőlük kapok visszajelzéseket.

A Zsolcai kapun át hagyjuk el Miskolcot. Mutatjuk neki a Szondi telepnek, a zömében cigányok lakta nyomortelepnek a helyét, szinte az egészet lebontották. Hová lettek, akik itt éltek – kérdi. Mi sem tudjuk még pontosan. Később derül ki: ők lettek a „fészekrakók”.

Átmegyünk Arnóton és Sajópálfalán. Csodálkozik, nem ilyennek képzelte a borsodi falvakat. Szép házak, rendezett udvarok, autók. Megérkezünk Sajóvámosra. A Közösségi ház előtt a polgármester: Komjáthy Lajosné vár minket. Hankiss Elemér gyermeki elragadtatással ámul és bámul. Érdeklődik: ki tartja rendben az utcán a járda és az úttest közötti részt? Akik ott laknak, mondja a polgármester. És hogy lehet minden ház előtt pont egyforma nagyságú a fű? Úgy, hogyha az egyik szomszéd füvet nyír, akkor a többiek is követik, nem akar senki lemaradni. És a téren, a közintézmények előtt honnan a sok virág? Azt az Önkormányzat veszi és a közmunkások ültetik, gondozzák. És mekkora a munkanélküliség? Gyakorlatilag nincs. Nahát! És még presszó is van a téren. És így tovább.

Előadást jött tartani ide. „Közéleti egyetem civileknek” – ez a sorozatunk címe. Tartott már előadást Besenyei Lajos közgazdász professzor, a Miskolci Egyetem korábbi rektora, Csepeli György szociálpszichológus professzor és még sokan mások. A mai, azért több mint egy előadás. Az „Újreformkor mozgalom” meghirdetésére kerül sor itt és most. Még a pesti sajtótájékoztató előtt. Prüszköltek is néhányan miatta. Pedig ez az igazán méltó. Egy faluból elindítani.

És éppen május 4. van. Hankiss Elemér születésnapja, 81 éves lett. Amikor egyeztettük az időpontot, nekem fogalmam sem volt róla, hogy épp a születésnapja. Így igazán megható, felemelő.

Sokan vagyunk. A Regionális Televízió rögzíti az egészet, itt vannak a helyi lapok, rádiók tudósítói. A sajóvámosiakon kívül jöttek a környező településekről, Miskolcról. Vállalkozók, polgármesterek, kulturális intézmények vezetői, egyetemi emberek és mások. Nem ismerek mindenkit én sem, bár én szervezem a sorozatot.

Sajóvámoson vagyunk. Itt döntöttem el, hogy szociológus leszek. 16 éves voltam. Hatvanas évek. Magyarországon akkoriban a szociológia tiltott tudomány. Nincs ilyen szak az egyetemeken. Szó sem esik róla. A Földes Ferenc Gimnáziumba jártam, ami akkoriban az ország egyik legjobb gimnáziuma volt. Kedvenc tárgyaim a kémia, a biológia és a matematika. Vegyész leszek vagy agrármérnök, esetleg matek tanár – így gondoltam korábban. Vonzó, ám megvalósíthatatlannak tűnő álomként felvetődött még a riporterség. Aztán hirtelen rádöbbentem, hogy szociológus akarok lenni. Annak kell lennem. Képtelenségnek tűnt. Gimnáziumi osztályfőnöknőm a hír hallatán csak legyintett: fizikai alkatomnál fogva se vagyok alkalmas rá. Akkoriban nagyon vékony voltam, erre utalt. Mit gondolhatott a szociológusságról?

Miért akartam szociológus lenni? Tíz éves koromban költöztünk Miskolc polgári negyedéből Sajóvámosra, ebbe a Miskolctól 12 km-re fekvő faluba. Édesapám lett a körorvos. Vámosé és még két szomszédos falué. Édesanyám a helybéli általános iskola alsó tagozatában tanított. És én, az egyke: rácsodálkoztam a világra. Minden más volt itt, mint eddigi világomban. Jártam addig is falun, hiszen a nagyszüleim Újcsanáloson éltek. De ez itt más. Sajóvámos, ahol a dombtetőn álló kastélynak már csak két tornyát láttam, aztán lebontották azt is. A háború után széthordtak mindent, még a köveket, téglákat is. Az istálló maradt csak meg, az lett a falu kultúrháza. Ahol most Hankiss előadást tart, az már egy másik hely, a rendszerváltás után épült. Közösségi ház! Nem „kultúr”, nem „műv.ház”, hanem „közösségi”. Csak most, ahogy írom, jut eszembe, hogy ez is mennyire „hankissos”. A magas kultúra fűtetlen, üresen kongó házai helyett közösségi terek kellenek, ahol közösségek szerveződnek, ahol az emberi érintkezési viszonyok mindennapi kultúrája nemesedhet. Ilyenekről írt a Diagnózisok első kötetében.

A kastélyromboló egykori cselédek aztán bányászok lettek, a nehézipari üzemek munkásai. Ingázók. Három műszakos főállás. Aztán meg otthon tovább a háztájiban, a kertben, az állatok körül. Második gazdaság. Hogy felépüljön a régi tornácos helyett a tömbház. Szerencsére sokan a tornácosat újították fel. Az asszonyok a tsz-ben dolgoztak. A gyümölcsösben, a tyúktelepen. Fizetéskor éjfélig várták a munkásbuszok érkezését, s ha kellett felmásztak a fákra és onnan dobáltak köveket, hogy így akadályozzák meg férjeik kocsmába menetelét. A kocsmáros volt a fő ellenségük, hiszen, ha nem nyitna ki a busz érkezésekor, akkor nem költhetnék el a fizetés javát a férjek már az első napon. A hibás sosem az ő párjuk volt. Hanem a kocsmáros, meg a cimborák. Azt se értettem soká, hogyha annyira utálják férjeik iszákosságát, akkor miért dolgoznak annyit a szőlőben? De ők mentek, kapálták, kötözték, szüretelték a szőlőt, méghozzá azt a fajtát, melynek bora könnyen részegít, butít.

És közben építkeztek, megtermelték a más falvakban élő társaikkal együtt a hús- és tejtermékek, a zöldség- és gyümölcsfélék több mint felét. Statisztikai adatok mutatták, mindezt a háztájiban, a főállás mellett.

Micsoda furfangosság, mennyi lelemény, kreativitás, innováció kellett akkoriban ott egy ház felépítéséhez. Hiszen nem volt pénz. A béreket úgy állapították be, hogy a lakásvásárlás, házépítés költségeit nem kalkulálták be. Az ideológiai tézis szerint a munkásosztály ingyen jut lakáshoz. Épültek is állami beruházásban tanácsi bérlakások, szövetkezeti lakások, melyekhez csaknem ingyen, nagyon kedvezményesen lehetett hozzájutni. Ám ilyen lakások kizárólag Budapesten és a nagyvárosokban épültek. A „munkásosztály”, azaz az iparban dolgozó fizikai munkások fele, vagy valamivel többen, a falvakban laktak. Ám a falvakban, kisvárosokban nem épített az állam ingyen osztogatható lakásokat. Más kérdés, hogy ma már inkább  szerencsének tűnik ez, hiszen a „szocialista lakótelepek” nem bizonyultak igazán embernek való lakóhelyeknek. Meg azokat amúgy a nagyvárosokban sem a fizikai munkások kapták meg. Az 1970-es években vizsgáltuk a tanácsi bérlakásokhoz jutók összetételét Miskolcon, és kiderült, hogy legnagyobb arányban a vezető beosztásúak és a diplomások laktak bennük. Minden esetre, miközben a nagyvárosok azon versengtek, hogy a lakáskiutalásra náluk 5, 4 avagy 3 évet kell várni, arról senki sem beszélt, hogy a falvakban, kisvárosokban akár életük végéig várakozhattak lakásra, akkor sem kaptak, mert nem volt ilyen. Ennyit az egyenlőségről, a munkásosztály hatalmáról, meg hasonlókról. A falvakban élők persze nem várakoztak tétlenül. Belevágtak az építkezés nagy, és sokszor életfogytiglan tartó kalandjába. Nemcsak pénz nem volt, amin lehetett volna venni építőanyagot, de építőanyag sem volt. Hiánygazdaság. Olykor lehetett ezt-azt kapni, de csak ritkán, hajnali sorban állással, esetleg pult alól. A nagymamák batyujukban vitték a városi piacokra a csokorba kötött első petrezselymet, a tojást, a tejet, túrót, tejfelt, hogy legyen egy kis pénz. Készültek „fusiban” az eladható virágtartók, vaskerítések, meg más egyebek, s ezek értékesítéséből  is csurrant némi pénz. Közben épültek a kapcsolatok. Akadt ismerős, meg annak ismerőse a TÜZÉP-en, aki szólt, szerzett hol ezt, hol amazt. De ki építse fel a házat? Mesteremberre már végképp nem telt. Kalákában épültek a házak. Közösségi összefogással. Önellátóan. Ahogy kell, ahogy lehet. Mégiscsak. Ahol az állami redisztribúció résnyi helyt hagyott, előtört és érvényesült az élni akarás, az emberi lelemény.

Újcsanáloson, a szüleim szülőfalujában, polgárparasztok éltek. Életük a protestáns etika megtestesítője. Minden család taníttatta, egyetemre járatta legalább egyik gyermekét. Sajóvámoson ekkoriban indult, megkésve, fékezett hatással, a második gazdaság és a második társadalom szintjén, némi polgárosodás. Legalábbis anyagiakban.

Másként éltek itt az emberek, mint ahogy addig bárhol tapasztaltam, mint amiről a híradások szóltak, meg a könyvek, amiket addig olvastam, a filmek, amiket addig láttam.

Azért akartam szociológus lenni, hogy feltárjam és megmutassam az itt élő emberek életét. Azért, hogy azok helyett szóljak, akiknek a szava nem hallatszik elég messzire. Így képzeltem a szociológusságot.

Olvastam néhány tanulmányt, regényt, amik nagy hatással voltak rám. Konrád György Látogatója. A helyszín nem falu, hanem Budapest. De amiről szól, az olyan valóság, amiről addig szó sem esett. Bandula Ferike története kapcsán a fogyatékos gyermeket nevelő családok elképesztő, lehetetlen helyzetével való szembesülés. A néni, aki nem éri fel a Hivatal kilincsét. Végh Antal Állóvíz c. tanulmánya a Valóságban, Penészlekről. Egy falu, ahol barlanglakásokban is élnek emberek. Ahol tetvesek a gyerekek. Ahol denaturált szeszt isznak, mert az a legolcsóbb alkoholtartalmú ital. Miközben a Kékes televíziónk azt mutatja, hogy épül, szépül az ország, jól működik a szocializmus. Kisképernyős, fekete-fehér televízió. Kisképernyős, szűk és szürke világ. Valóság nagybácsi meg, miként később Cseh Tamástól megtudjuk, oly messzire jár. Messze a tömegtájékoztatástól, a tananyagtól. Valahol itt Sajóvámoson. Legalábbis nekem.

Az emberek itt másról beszélnek, másként viselkednek, mint ahogy a Kékes televíziónkban mutatják. Már nem a világvevő rádiónkat hallgatjuk esténként. Pedig hogy szerettem nézni a sötétben a zölden villódzó varázsszemét. Kisebb koromban nem értettem azt sem, hogyha amiről otthon beszél a család, azt nekem mások előtt szigorúan tilos elmondanom, akkor a rádióban lévő, onnan beszélő nénik és bácsik miért hallhatják? Most döbbenek rá, hogy az ötvenes években orwellinek érzékeltem a világot anélkül, hogy én, vagy a környezetemben bárki akárcsak hallott volna Orwellnek az „1984” című művéről. A rádiókészülékünkről simán azt feltételeztem, hogy azzal minket is hallgatnak valakik, valahol, nemcsak mi hallgatjuk a nekünk szánt adást.

A lehallgatás később valósággá vált. Nemcsak a telefonunké, hanem „a szobánké”, ami egyszerre volt vendégeket fogadó szalon, nappali és hálószoba. Összesen kétszobás volt a lakótelepi panellakás, melyben férjemmel: Furmann Imrével, és Dávid fiunkkal laktunk. A kisebbik szobát gyerekszobaként használtuk. Ez az a lakás, melyben a férjem szervezésében megalakult 1988. március 5-én a Magyar Demokrata Fórum első vidéki szervezete. A terv az volt, hogy az ország 20 különböző pontján, egyszerre alakulnak helyi fórumok. De végül csak két helyen, Kiskunmajsán, Kozma Hubáék lakásán, és nálunk, Miskolcon az Avas-déli lakótelepen. Oszip István u. 1. első emelet 3. Két hónap múlva ott tartotta első miskolci tájékoztató fórumát a FIDESZ. Kövér László és Németh Zsolt részvételével. Olykor nálunk ülésezett az MSZMP reformköre is, melynek tagja, és egyik szervezője voltam. Szociológia szakos évfolyamtársnőm: Béki Gabriella, akivel Balatonszárszón futottunk össze egy FIDESZ rendezvényen, kérdezte, volna-e kedvem megszervezni Miskolcon a Hálózatot. Kedvem még lett is volna, de mondtam neki, hogy kicsi a lakás, a nagyszobában az MDF, a kisszobában a FIDESZ, reformkörös társaim már azt is sérelmezik, hogy velük miért a konyhában vagyunk.  A fürdőszobánk mégsem lehet a Hálózat, a majdani SZDSZ szervezésének színtere. Komikus? Cinikus? Nem hiszem.

Mi hittünk Hankiss Elemérnek. A legfőbb baj a „Közösségek válsága és hiánya”. Az, hogy nem tudunk egymásról, nem kapaszkodunk össze, nem teszünk akkor sem főkutyáink ellen, ha már tehetnénk. Találkozóhellyé, a társas kapcsolatok színterévé vált a lakásunk. Előbb az irodalom kapcsán. Kukorelly Endre, Garaczi László, Mózsi Ferenc, Parti Nagy Lajos, Petőcz András, Kőrössy P. József, és persze a miskolciak: Serfőző Simon, Fecske Csaba, Cseh Károly, Hajdú Gábor. Aztán a legkülönbözőbb foglalkozású barátaink jöttek össze nálunk, beszélgettünk, és mindig ugyanoda jutottunk. Majd jött a direkt politika. Persze némi átmenet is volt az irodalommal. Jött Lezsák Sándor, Csurka István, Csengey Dénes, Kulin Ferenc, Fekete Gyula, Für Lajos, Bíró Zoltán. Szóba állni, hogy kiderüljenek közös gondjaink. Beszélgetni, hogy megtudjuk, kik vélekednek hozzánk hasonlóan. Világossá tenni érdekeket, értékeket.   Kikristályosodó értéktudat. Kirajzolódó törésvonalak. Politikai tagozódás. És ahogy Bibótól megtanultuk a szabadság kis köreinek fontosságát, úgy Hankisstól megtudtuk, hogy, a hasonló helyzetűek, törekvésűek közösségei nélkülözhetetlenek. Tőlük tudtuk meg, hogy „demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni”, meg hogy a változtatáshoz a legfontosabb elhinni, hogy képesek vagyunk rá. Amikor már a tájékoztató fórumok zajlottak nálunk és lakásunk méretei miatt kisebb csoportokban tudtunk csak vendégül látni embereket, a szerveződés úgy történt, hogy barátaink meghívták az ő barátaikat, és így tovább. A kiválasztás kritériuma sokszor éppen az volt, hogy egy adott munkahelyen, társaságban kik beszélik azt az akkor már terjedő értelmiségi nyelvet, melyet leginkább Hankiss Elemértől tanultunk, az ő írásaiból. Társadalomtudományok és publicisztika határán. Ami nem szakzsargon, ami érthető. Mégis jóval több, mint az addig használt nyelv. Nem voltak korábban szavaink sem, hogy elmondjuk, ami igazán lényeges.  Új kifejezési forma, ami lehetővé teszi a sérelmek sorolásán, a panaszkodáson túl a kivezető út keresését, az alternatíva felmutatását. A belénk táplált társadalmi determinizmus helyett, a „semmi nem lehet másként, mint ahogy van” reménytelensége helyett: „a világ megváltoztathatóságának” tudása, hite. Ráadásul általunk változtatható. Ezt kaptuk tőle és még néhány embertől.

Diagnózisok. Mire valók? Öncélúan semmire. Csak akkor van értelmük, ha lehet, ha lesz terápia. És miért kell nekünk ismernünk a diagnózist? Mert ránk vár a sikeres terápia megtalálása és megvalósítása. Nem esett szó az ő írásaiban lázításról, direkt politikai cselekvésre biztatásról. Mégis. Az infantilizált tömeg nagykorúvá válásának reménye, akarása, az erre késztetés áradt szavaiból.

A pécsi jog és az ELTE filozófia szakának elvégzése után 1982-től a miskolci egyetemen tanítottam szociológiát. 1986-ban szereztem szociológus diplomát az ELTE-n. Kötelező tananyagként tanítottam mindig Hankiss Elemér újfeudális struktúraelméletét. Persze sok más gondolatát is igyekeztem átadni.

Szóval Sajóvámoson vagyunk. 1963-tól 1970-ig a szüleimmel laktam itt, az orvosi lakásban. Akkor vált számomra Vámos a Világ Közepévé. Nemcsak a világra való rácsodálkozás ideje ez, nemcsak az eszmélés, a rádöbbenés, hogy mire vagyok hivatott, hanem a nagy szerelmek, a barátkozások, az igazi közösségre találás időszaka.

És 2009-ben újra itt. Hankiss Elemérrel, aki az én meghívásomra jött.

Miért olyan nagyszerű ez nekem? Mert itt döntöttem el, hogy szociológus leszek. Teória és praxis. Elmélet és gyakorlat együtt. Kutatás, de nem öncélúan, hanem azért, hogy tükröt tartsunk, növeljük a társadalom önismeretét. Feltárni a helyzetet és részt vállalni a helyzet megváltoztatásában. Nem túl divatos értelmezése ez most egy elismert, komoly tudománynak. Ezért is annyira jó, hogy vannak olyanok, van olyan, mint Hankiss Elemér. Aki kutat, feltár. elemez. Elméleti síkon értelmezi, építi a világot. De nem elégszik meg vele. Nem lett „hólyag”, ahogy egyszer fogalmazott. Ha 56-ban elmegy Magyarországról, akkor feltehetően egy nyugati egyetemen olyan „hólyaggá” válik, mint a többiek – ezt mondta. Itt maradt, és részt vállalt azután is annak a társadalmi valóságnak a változtatásából, jobbításából, amiben él, amit kutat. 

Persze nyugaton sem válik mindenki „hólyaggá”, nem választja mindenki a valóságtól, a gyakorlati cselekvéstől elzárkózó tudós szerepét. Erre szép példa számomra Szelényi Iván. Los Angelesből érkezett Budapestre, mikor először találkoztunk. Az ottani egyetem professzora volt. Mi meg a Miskolci Bölcsész Egyesület keretében terveztük szociológia szak indítását. Gyárfás Ágnesnek, az Egyesület elnökének megbízásából, én kerestem meg Szelényit: vállalja el a szak alapítását és vezetését. És ő igen mondott. Rendszerváltó időket éltünk, ilyen csodák is megtörténtek akkoriban. És, ha már úgyis jött Miskolcra, kicsit tovább is ment, szétnézett, hogy élnek az emberek a környékbeli falvakban. Rátalált Csenyétére. Megkutatta. Kérdőívezett, interjúzott. Megdöbbent. Nem ment tovább. Nem elégedett meg a helyzet tudományos elemzésével, tanulmány írásával. Megalapította a Csenyéte Alapítványt. Kuratóriumi tag voltam én is. Újra indult az iskola, hogy helyben tanulhassanak a gyerekek. Hívtunk holland szakembert, hogy tanítsa meg az ott élőket a földművelésre, állattartásra, hogy legyenek – ha nem is önfenntartó -, de az éhen halástól megmentő családi gazdaságok. Sosem felejtem el azt a nyári napot, mikor rekkenő hőségben találkoztunk a Csenyétéről elszármazottakkal, gyűjtöttük történeteiket. Ott volt Szelényi Iván, akkor talán már a Yale Egyetem professzoraként. Nem lett „hólyag”, nem alázott meg senkit azzal, hogy pusztán adatközlőnek tekinti. A kutatási minta számára emberekből állt. Akiket, ha kifaggatunk, meghallgatunk, életük részévé válunk, akár akarjuk, akár nem. Felelőssé válunk. Tennünk kell értük, ha tehetünk. Azokért szólni, akiknek a szava nem hallatszik elég messzire. Beavatkozó szociológia. Nem egy irányzat. Eleve minden szociológiai kutatás beavatkozás. Megkérdezem, beszámoltatom az életéről, azaz beavatkozom az életébe.

1989-ben cigány értelmiségieket kutattam. Nem értettem egyet kollégáimmal, akik mindig a nyomortelepekre mentek cigányokat kutatni. Feltételeztem, tudtam, hogy élnek közöttük cigány emberek, akik értelmiségiek, vagy éppen vállalkozók. Egy miskolci tanítóval készítettem interjút. A lakásukon beszélgettünk. Kisfia ott játszott, megismertem a feleségét is. Pár háznyira laktak tőlünk a lakótelepen. Eltelt két hét. Már írtam a zárótanulmányt az interjúk alapján. A lakásunkban voltam, amikor becsengetett a cigány tanító. Kérte, hogy segítsek, mert ki akarják telepíteni Miskolcról a cigányokat a Sajó partra. Pár másodperc a nyitott ajtónál. Ennyi idő alatt dőlt el, hogy a társadalmi beavatkozást, a terápiában való közreműködést vállaló szociológus leszek. Szólni azokért, akiknek a hangja nem hallatszik elég messze. Mondhattam volna, hogy nincs közöm hozzá. Annyi érdekelt, amit az interjú keretében megkérdeztem róla. Azt megírom. Tudományos munka, publikáció, esetleg disszertáció. Amúgy meg: felejtsen el. Nem ezt válaszoltam. Behívtam. Első aláírója lettem az Gettóellenes Bizottságnak, mely a rendszerváltás előtt az első sikeres civil szerveződés volt Magyarországon. A nyilvánosság segítségével elértük, hogy visszavonták korábbi határozatukat a tanácstagok. Nem épült Rózsa dombi áron a Sajó part árterületen „csökkentett komfortfokozatú telep”, ahová „a cigányokat” költöztették volna, s ahová nem terveztek utat, óvodát, iskolát, orvosi rendelőt.

Tudom persze hogy a társadalmi szerepvállalás nem feltétlenül a szociológus feladata, nemcsak az övé, hanem az organikus értelmiségieké.

Érettségi után egy évig képesítés nélkül tanítottam a Heves megyei Tenk községben. Ott váltam felnőtté. Megint egy újabb világ. Pusztatenkből Rajkfalva lett, és aztán Tenk. Albérletben lakva, felsőtagozatosokat tanítva, klubvezetőként: nagyszerű volt. Igaz, a vaskályhában olykor csak negyedszerre gyulladt meg a tűz. Vámoson cserépkályhák voltak, meg bejárónő. Igaz ekkor már Selypen laktak a szüleim, ott meg központifűtéses volt a 4 szobás lakás.

A következő évben felvettek Pécsre a jogra. Előző évben helyhiány miatt nem jutottam be, vagyis az általam elért pontszámmal voltak, akiket felvettek. A fiúkat. Meg a fizikai származásúakat. Meg, akiknek szólt a keresztapjuk… Ennyit az egyenlőségről, mely akkoriban  - némelyek mai emlékezte szerint – megvalósult.

 Jog. Mert szociológia nem indult. Meg rájöttem, hogy amit ott tanítanak, az nemcsak jog, hanem állam is. Az meg szorosan kapcsolódik a társadalomhoz.  Filozófia diákkörös lettem. Az OTDK-ra az értelmiség társadalmi szerepéről írt dolgozatommal jutottam be. Ekkor ismertem meg Gramsci elméletét. Organikus értelmiségi, aki egy társadalmi csoport érdekeit feltárja, megfogalmazza és képviseli. Szóval organikus értelmiségivé szerettem volna válni. Feltárni, megfogalmazni, képviselni. Szólni azok helyett, akiknek a szava nem hallatszik elég messzire. Vagy, akiknek nincs is szavuk. Nem is tudják, hogy mit kellene elmondaniuk, mi az, amit mondhatnának. Az OTDK zsűrije szerint újbaloldali nézeteket képviseltem. Nem tudtam róla, de attól lehet.

A jogi diploma megszerzése után Miskolcon, a Városházán dolgoztam jogi főelőadóként. Közben elvégeztem az ELTE filozófia szakát. Szakdolgozatomat az értékekről írtam. Olvastam Hankiss értékszociológiai írásait. Szerettem volna őt felkérni konzulensnek. Volt egy évfolyamtársam, aki ismerte őt. Ígérte, hogy bemutat neki. De akkoriban hosszabb időre elment az Egyesült Államokba, nem sikerült személyesen találkoznom vele. Szociológia szak még mindig nem volt.

1979-ben legalább két nagyszerű dolog történt velem. Megszületett a Fiunk, és elolvastam Hankiss Elemér tanulmányát, ami a közösségek válságáról és hiányáról szólt. Alapmű számomra. Persze akkor sokunknak az volt. Mindenki erről beszélt, még a tanácsi dolgozók körében is. Igen Hankiss Elemér meghatározó szerepet játszott abban, hogy a magyar társadalom szembesüljön azzal a valósággal, amiben él. Hogy felfogjuk végre: mi van itt. Társadalmi önismeretre tegyünk szert. Szembesüljünk lehetőségeinkkel és korlátainkkal. Válasszuk meg önmagunk. Váljunk organikus értelmiségiekké.

Végre egy olyan struktúraelmélet, ami elfogadható magyarázatot ad azokra a társadalmi egyenlőtlenségekre, melyek között éltem, éltünk. Min múlik, hogy ki hová kerül a társadalmi piramison belül? Nem az osztályhelyzeten, nem a vagyonon, nem az iskolázottságon és végképp nem a teljesítményen, a tehetségen és szorgalmon. Egész egyszerűen azon, hogy megfelelő főkutyához szegődönk-e el alkutyaként. Hiszen a szocializmus nem egy új társadalmi formáció, nem egy addig sosem volt társadalmi rendszer. Nem más, mint újfeudalizmus. A feudális viszonyok új köntösben jelentkezése. A vertikális személyi függőségek rendszere. Hűbéri lánc fűzi össze az egyéneket. Csak a feudum, most nem a föld, hanem azok a javak, melyek nélkülözhetetlenek a boldoguláshoz. Hiánytársadalom, ahogy Kornai János kimutatta. Szükségszerűen az. A piacot kiiktató, a javak központi begyűjtésén és központi elosztásán alapuló gazdaság, illetve tágabban társadalmi újratermelési rendszer szükségszerűen és folyamatosan újratermeli a hiányt. Az életben maradáshoz, a boldoguláshoz, az előbbre jutáshoz kevés az egyén önmagában. Társai meg nincsenek, mert nincsenek közösségei. Nincs, nem lehet horizontális szerveződése a társadalomnak. Tiltják, megakadályozzák. Így segítség, támasz, patronálás: csak felülről várható. Találni kell valakit, akik gondoskodik, protezsál, kijár, kiskapukat keres, lobbizik, szóval protekcióval segít kielőzni a hasonló helyzetűeket. Mindezért csak hűséget vár. Hogy őt, és csak őt szolgáljam, tőle függjek, az ő alkutyája legyek. Ne szövetkezzem más alkutyákkal, és ne keressem más főkutya kegyeit. És mivel alkutyának lenni rossz, ezért mindenki próbál tartani saját alkutyát. Az egész társadalom alkutyák és főkutyák kölcsönös függőségi rendszere. A legfelül és a legalul lévőket kivéve mindenki kiszolgáltatott és mindenki kiszolgáltatottságban tart másokat. Éppen ezt tapasztaltuk naponta a bőrünkön. A hivatali főnök nemcsak a szakmai hierarchiában, hivatali pozíciójából fakadóan magasodott beosztottjai fölé. Emberileg is függött tőle mindenki. Nemcsak kinevezett, fizetésemelést adott és jutalmazott, hanem soron kívül lakáshoz juttattathatott, elintézhette, hogy 3 év helyett 2 év után meglegyen a Trabant, szólt, hogy hol osztanak jutányos áron hétvégi telkeket. Cserébe feltétlen engedelmességet várt el. A beosztott beletörődött, alkutyává vált. Ám alig várta, hogy jöjjön egy ügyfél, akihez képest ő volt a főkutya. Bürokrácia, mint a hivatal packázása az ügyfelekkel. Ahogy Furmann Imre mondta: amikor az ügyed helyett téged intéznek el.  Menj el okmánybélyegért, de mire visszaérsz, már ebédszünet van. Mire lejár, akkor szólnak, hogy egy igazolás is hiányzik. Aztán elkallódik az írat. Kezdheted elölről és még téged tolnak le, oktatnak ki, s úgy tesznek, mintha ők gyakorolnának kegyet, amiért szóba állnak veled. Szóról szóra, nap, mint nap. Hűség a kegyekért, életre szólóan. Akkoriban hallottam egy piaci halaskofa történetét, aki egy magas beosztású pártbizottsági elvtárs közbenjárására kapott hal árusítási engedélyt. Azóta évek teltek el, de minden évben Karácsony előtt megjelent a protezsáló főkutya hivatali gépkocsivezetője a halárulásnál, átadta a rendelést, bepakolta az árut, majd „természetesen” fizetés nélkül távozott. És az alkutya kofa boldog volt, hiszen ebből tudta, hogy még emlékeznek rá, jól jöhet majd máskor is a segítség, hisz bármikor szükség lehet rá.

Jogosulatlan előnyök igénybe vétele nélkül banánt sem ehetett az ember, nem adhatott a gyermekének. Nem juthatott Cavintonhoz a nagymama. Mindenhez „szocialista összeköttetés” kellett. Most „csókosnak” mondanánk. Keresztapa, miként a maffia hálózatban. Ugyanaz a mechanizmus itt is, ott is. A Keresztapa gondoskodik családtagjairól, miként a főkutya az alkutyáiról. A filmekből tudjuk, akkor lesz baj, ha egy családtag egy másik keresztapához szegődik el, annak szolgálatába áll. Akkor kezdődik a lövöldözés, a leszámolás. Itt is rendje volt mindennek. Aki betartotta, nem ugrált, nem okoskodott, egész jól eléldegélt. A rend lényege a feltétlen szolgai hűség betartása és betartatása. A társadalom jelentős része észre sem vette, fel se tűnt neki. Erre szocializálódott, ez vált a habitusává. Bourdieu szerint a múltban sikeres megoldások beépülnek személyiségünkbe, habitusunkká válnak és mintegy automatikusan határozzák meg jövőbeli cselekvéseiket. Így járt a magyar társadalom. Ezt tapasztalta a valódi feudalizmus idején. Ha jobbágy vagy, robotolj a jobbágytelkedért. A földesúr élet és halál ura, a szó szoros értelmében, hiszen pallosjogot gyakorol. Meg az első éjszaka jogát. A jobbágy meg röghöz van kötve. Török hódoltság, második jobbágyság. Feudális maradványokkal kísért megkésett polgárosodás, az is felülről irányítva. Rokonok és panamák országa maradtunk, miként Móricztól is tudhatjuk. Úri Magyarország, dzsentri világ. Uram-bátyáméknál kéz kezet mos. Mióta a világ világ.

Ami változás történt a társadalomszerkezetében, ami valóban polgári volt, annak radikálisan véget vetett az államszocializmus. Közösségek felszámolása, polgári mentalitás kiirtása. Centralizált hatalom. Totalitárius rendszer. Totális uralom gyakorlására törekvés. Kész modell átvétele. Feudalizmus, újra töltve. Keleti mintájú cezaropapizmus. A cár felett senki nem gyakorolhatott kontrollt, ő egyben az egyház feje is. Magával nem járat canossát, ahogy a pápa járathat egy királlyal. A cáratyuska elé csak hason kúszva járulhat az alattvaló. A kommunista rendszerben nem szakad meg a folytonosság. A kommunista párt első titkára minden hatalom birtokosa. Bármikor, bárkit eltehet láb alól.  Abszolút főkutya. Alkutyái saját alkutyákat tarthatnak és így tovább. Így hierarchizálódik a társadalom. Ennek a szovjet modellnek az átvétele történik meg, ez erőltetődik ránk a szovjet megszállás nyomán. Az eredeti feudalizmusnál is kicsit keményebb változat. Hiszen mi itt azért köztes állapotban voltunk, nyugat és kelet határon, szerencsés időkben inkább nyugathoz közeledve.

Ötvenes évek. 56. Testvéri tankok eltiporják. Véres megtorlás. Kegyetlen lecke. Negatív társadalmi szerződés. Némi életszínvonal növekedés, némi magánéleti autonómia. Cserébe csend. Hallgatás a tabutémákról. Meghasonlott emberek. Alkutya sorsuk elviselhetetlenségéből főkutyáskodásba menekülés.

Az autóbusz vezetője, mint alkutya, egész nap a rövidebbet húzza. Ok nélkül leckézteti a főnöke, sávok közt cikázók szüntelen fékezésre késztetik, hepciáskodó utasok. Aztán valaki, mondjuk én, futok a buszmegállóhoz. Azt hiszem elérem, megvár. Már épp az ajtóhoz érek, mikor bezárja és elhúz. Gonosz ember? Nem, dehogy. Csak alkutyaivá nyomorított életén próbál változtatni. Főkutyaként akar élni. Erre nincs valós lehetősége. Marad a pótcselekvés. Ehhez kapóra jövök én, vagy bárki más. Hányszor történik ez meg munkahelyeken, iskolákban, boltban, rendelőben, bárhol. És aki munkája során nem tud alkutyákat keríteni magának, annak meg ott van a család. Haza megy az ember és az egész napi megaláztatások után szeretne végre valahol ő is valaki lenni. Megmutatni, hogy ő is fontos, az ő szava is számít. De a többiek is így jönnek haza. Majd legalább otthon. Így aztán sokszor és sok helyen a családi otthon válik a levezetőterepévé mindazoknak a feszültségeknek, indulatoknak, melyek felhalmozódnak családtagokban a nap során. Házastársak üvöltöznek egymásra ahelyett, hogy az igazságtalan hivatalnokkal szemben védték volna meg az igazuk. Gyermekek arcán csattannak pofonok, mert a főnökünkre szerettük volna ráborítani az asztalt, de nem mertük.

A magyar családokra iszonyú teher nehezedik. A gazdasági válságokat, a társadalmi konfliktusokat mi nem a maguk valóságában éljük meg, hanem családi drámaként. A társadalmi önismeret hiányának, a társas viszonyaink torzulásának, a közösségek hiányának sajátos, de egyáltalán nem elhanyagolható következménye ez. Ha csökkentek a reálbérek, ha begyűrűzött a gazdasági világválság, akkor a feleségek férjeiket hibáztatták, mondván: csak ők ilyen szerencsétlenek, hogy nem tudnak több pénzt keresni. A férjek meg a feleségeket, „csak ők nem tudják beosztani a pénzt, mindent elherdálnak”. A gyerekek szüleiket, hiszen a többi osztálytársnak vesznek márkás cipőt, csak az ő szülei ennyire szerencsétlenek, hogy nekik még erre sem jut. A szülők szerint meg a gyerekük lett követelőző, szemtelen, akinek semmi sem elég.

Ha olyan a világ, hogy mindenki feleslegesnek, pótolhatónak érzi magát, ha mindenki bizalmatlan, nem találja helyét a világban, és már nem is számít semmi jóra, akkor a társától, gyerekétől, legszűkebb családjától várja léte értelmének visszaigazolását. Túl nagy elvárás, túl nagy teher. Nem csoda, ha annyi házasság, kapcsolat, család beleroppan. Aztán meg félnek az emberek ezektől a legszemélyesebb kapcsolatoktól is. Hátha ez sem sikerül, ahogy semmi más az életükben. Jobb elkerülni az újabb csalódást, kudarcot. Igen: sikerorientáltság helyett kudarckerülésre berendezkedés. Autentikus élet helyett lefokozott lét, vegetálás. H. Arendt szerint a totalitárius rendszerek legbelső lényege: a bennük élő emberek magányossá tétele. Magányos tömeg. Felettük lehet totális politikai, gazdasági hatalmat gyakorolni. Bizalmatlanok. F. Fukuyama  az 1990-es évek elején írta le, hogy a volt szocialista országok legsúlyosabb, és legnehezebben leküzdhető deficitje a bizalmi deficit lesz. Nem tévedett. A közösségeiktől megfosztott emberek bármit megtesznek, annyira rémültek, annyira félnek. Tökéletes alattvalóvá, tökéletes fogyasztóvá tehetők.

Alkutyák és főkutyák még a települések is. Magyarország abszolút főkutyája Budapest. Onnan nézvést minden „vidék”. Onnan csak lemenni lehet, még Kékestetőre is. Főváros, megyei városok, megyék székhelyei, városok, nagyközségek, községek. Minden magyar települést besoroltak az Országos Településfejlesztési Koncepció kategóriáinak egyikébe. A legutolsó kategória neve: elsorvadó települések. Micsoda megnevezés. Micsoda önbeteljesítő jóslat. Ha egy település elsorvadóban, azaz megszűnőben van, akkor oda nem kell többé semmi támogatás. Tudjuk, hogy a redisztributív rendszer mindent elvont, központosított, újra osztott. Így a településeken megtermelt javakat, értékeket is. Helyben semmi nem maradt, helybéli saját forrás nem volt. A működéshez is felülről: járástól, megyétől, országos központtól adták a pénzt, nem még a fejlesztésekhez. De, ha úgyis elsorvad, akkor kidobott pénz, amit odaadnának, gondolták odafent. Akik meg ott élnek? Költözzenek, vagy tengődjenek. Nincs többé útjavítás, ha kiég az utcai lámpa égője, hát sötét marad. Az iskolában krétára se jut pénz. Az orvosi rendelőt se festik ki többé. Aki tehette elment. Kiüresedett kistelepülések. Gyürüfű. Elöregedése az aprófalvaknak. Mintha spontán folyamat lett volna. Pedig egyáltalán nem. Szándékos politika. Ahogy a körzetesítés. Minek annyi önálló (?) település. Vonjuk össze őket. Tegyük meg egyiküket főkutyának, legyen ott a központ. A többi meg legyen az ő alkutyája.  Az alkutya településeken megszűnt a tanács. Aztán előbb a felsősök, majd az alsósok is átjártak a központi település iskolájába. Összevonták a termelőszövetkezeteket is. Atán bezárt a bolt. Még jó, ha a kocsma maradt.

Nyomor, pusztulás. Eltűnés a térképről. És ha mégsem?

Sajópálfala. Község Sajóvámos és Arnót között. Vonat erre nem jár. Közúton Miskolc 12 km. Elveszítette közigazgatási önállóságát, Arnót csatolt községe lett. Megszűnt az iskola, meg minden. Úgy tűnt. De aztán mégsem. Megmaradtak. De még mennyire. Őket annyira alkutyává akarták tenni, hogy ezzel már kiszabadították őket az újfeudális struktúrának a szinte mindent lefedő hálózatából. Rajtuk már senki nem tudott, nem akart segíteni. Hiába kerestek támogatót, protektort, keresztapát. Hiába kilincseltek, lobbiztak, próbáltak kijárni némi előnyt, adományt, alamizsnát. Nem és nem. Akkor hát minek. Felmondták az alkut ők is. Nem volt hová hátrálni, nem volt többé miért meghunyászkodni. Menni vagy maradni. Maradni: csak azért is. A község felszámolására, elsorvasztásra tett kísérlet után két évtizeddel, az 1990-es évek elején, egy szociológiai kutatás azt mutatta ki, hogy Sajópálfala lakossága növekvőben, fiatalodóban van, és lakosságának iskolai végzettsége magasabb, mint az országos átlag, amiben benne vannak a városok is. Sajópálfala az elsorvadás helyett virágzott. Nem vált üdülőfaluvá, sem alvóvárossá. Nem költöztek tömegesen ide a nagyvárosiak. Aki itt született tovább tanult. Sokan felsőfokú végzettséget szereztek. És itt maradtak, visszajöttek. A településen a pap, az óvónő és a jegyző állása volt olyan, ami diplomát igényelt. A többiek más településeken dolgoztak. Arnóton tanítottak, Miskolcon voltak bírók, multinacionális cégeknél mérnökök. És itt éltek. Ahol a szüleik, a testvéreik. Akik művelték a földeket, állatokat tartottak, kézművességből, iparosságból éltek, eljártak máshová dolgozni. De megmaradtak. Sajópálfala görög katolikus település. Polgári atya a híres búcsújáró helyről került ide, előtte is többfelé szolgált. Azt mondta, ő még nem látott ilyet. Egy-egy ünnepség után a világ legtermészetesebb módján csomagoltak az asszonyok. Ezt Emerencia néninek, mert fáj a lába, nem tudott eljönni, ezt Józsi bácsinak, és így tovább. Egyik családapa súlyosan  megbetegedett. Vérre volt szüksége. Autóbuszt fogadtak a helybéliek és mentek Debrecenbe a klinikára, hogy vért adjanak. Az Arnótról átjáró háziorvos szerint ugyanabból a betegségből a pálfalaiak átlagosan egyharmadnyi idővel hamarabb gyógyulnak, mint az arnótiak. Miért? Mert van hitük, értékrendjük, vannak közösségeik. Igen, a fiataloknak filmklub, biciklis túrák. Elevenen élő szomszédsági kapcsolatok. Rendszeresen összejáró rokonságok. Nagy lakodalmak és keresztelők. Az elszármazottak sem csak temetésekre járnak vissza. Jönnek osztozni az örömökben is. Évente kétszer tartanak búcsút. Pünkösdkor a ”rendeset”, szeptemberben meg a Könnyező Madonna hazatérésére emlékezőt. Mert van itt a templomban egy olyan szentkép, mely a legenda szerint, sőt az egyház által elismert bizonyítékok szerint, a 18. században több héten át könnyezett. És ez a kép hosszú ideig nem volt itt, veszni tűnt. De aztán Figeczky Balázs atya kiderítette, hogy Baranyában rejtették el a kommunista hatalom elől. Megtalálta, visszahozta, s azóta büszkén őrzik. A Mária út egyik állomáshelyévé vált e csoda színhelye, a sajópálfalai templom.

Még egy okból foglalkozott sokat Sajópálfalával a sajtó, még az országos is. Hankiss Elemér beszélt róla, propagálta. „Örökbefogadott faluként” emlegette, melyet követendő mintának tartott. Az történt, hogy a rendszerváltás után a pálfalaiak azonnal éltek a lehetőséggel és önálló önkormányzatot hoztak létre, visszaszerezték önállóságukat. Az önkormányzat pályázott iskolaépítésre, hogy legyen az is újra helyben. Felépült az új iskola, ám akkoriban éppen nem született elég gyermek, meg sok szülő nem akarta a városi tagozatos osztályba járó gyerekét „falusi iskolába” járatni. Üresen állt a ház. Ekkor született a megállapodás a Miskolci Egyetem rektora: Besenyei Lajos és Sajópálfala polgármestere: Kovács Tamás között arról, hogy a Miskolci Egyetem Kihelyezett Társadalomkutató központja költözik az iskolaépületbe. Így Sajópálfala lett az a híres falu, melynek nem volt általános iskolája, de volt egyeteme. Jót tett ez az itt élőknek: büszkék voltak rá, jártak a televízió által is közvetített Egyetemi Órák Sajópálfalán előadásaira, melyek hamarabb indultak, mint a Miden tudás egyeteme. Felmentek még az ingatlanok árai is. A központ első kutatásai a helyi társadalomra irányultak, s minden kutatási eredményről beszámoltunk a lakosoknak, meg persze használták a közös pályázatokhoz. Minta lett arra, hogy a kulturális és társadalmi tőke hogyan konvertálható materiális tőkére. Az egyetemen meg ugrásszerűen nőtt az érdeklődés a szociológia szak iránt, hiszen a hallgatók nemcsak nyári terepgyakorlataikat töltötték itt, hanem a szakirányos órák is itt zajlottak. Valóban gyakorlatorientálttá válhatott a képzés. A hallgatók már tanulmányaik során valódi kutatásokban vehettek részt. Egyre több kutatásra kapott megbízást a Központ. A települések helyi erőforrásainak feltárása lett a specialitásunk. Szentendrén és a környező településeken is ők kutattunk. Rendeztünk itt országos konferenciát „Digitális falu” címen. Jöttek vendégségbe az ELTE Szociológia Intézetének oktatói, meg Erasmus program keretében 8 ország hallgatói, oktatói. Rendszeressé vált, hogy az egyetem vezetői, oktatói, hallgatói együtt ünnepeltek a helybéliekkel. Az egyetemi kórus énekelt a sajópálfalai Társadalomkutató Központ Konferencia Termében, a sajópálfalaiak meg betlehemeztek a Miskolci Egyetem aulájában. Sok szállal kötődtek egymáshoz, kölcsönösen előnyösen. Örökbefogadás. Igen, a Miskolci Egyetem örökbe fogadta Sajópálfalát. Ez tetszett meg Hankiss Elemérnek. Ez lett az Újreformkor mozgalom egyik mintaprogramja. Erről szólt az egyik általam szerkesztett rovat a honlapon.

De mi is volt az Újreformkor mozgalom célja, értelme?

Újfeudalizmus ellen újreformkort!

Hankiss Elemér struktúraelmélete szerint az államszocialista rendszer valójában a feudális viszonyokat élesztett újra, újfeudalizmus volt. Legfőbb jellemzője: a vertikális személyi függőségi viszonyok kizárólagossá tétele, melynek érdekében felszámolta és lehetetlenítette a horizontális kapcsolatokat, ezzel előidézve a közösségek válságát és hiányát. Ez együttjárt az egyénesek magányossá válásával, infantilizálódásával, tanult tehetetlenségével.

A rendszerváltás politikai, jogi, gazdasági változásai az államszocializmust, azaz az újfeudalizmust intézményi szinten megszüntette. Ám miként a feudalizmusnak, így az újfeudalizmusnak is komoly hatása volt az intézményi szinten túl az életvilágra, vagyis az emberek közötti mindennapi érintkezési viszonyokra, valamint az embereknek a világhoz, a többiekhez és önmagukhoz való viszonyulására. Olyan emberi mentalitások, habitusok rögzültek, melyek intézményi szinten nem szüntethetőek meg, ám továbbélésük a megváltozott, új intézmények működését súlyosan képes befolyásolni, akadályozni, hatékonyságukat rontani.

A korrupció néven emlegetett szövevényes, szinte mindent átható rendszer az újfeudalizmusban az életben maradás, a boldogulás „természetes” módjává vált. Az emberek többsége feltehetően nem szerette, ám tökéletesen kiismerte magát benne, eligazodott és kihalászta a zavarosból a neki kellő javakat, előnyöket. A korrupció Magyarországon a társadalmat összetartó kohéziós erővé vált. Ezért olyan nehéz, szinte lehetetlennek tűnő kísérlet a felszámolása. Az emberek „normális” viselkedési mechanizmusába az épült be, hogy ha bármi gondjuk, elintézni valójuk, megoldásra váró problémájuk van, akkor protektort kell keresniük és annak támogatásával érhetnek csak el eredményt. Ez a mentalitás naponta nyírbálja, lehetetleníti az egymás iránti bizalmat és önbizalmat. Nem bíznak eléggé még ma sem az emberek az intézményekben, a valós teljesítményekkel elérhető előrejutásban, a teljesítmény és a siker összefüggésében, és hova tovább önmagukban sem. Nem hiszik el, hogy saját erejükből képesek megbirkózni az élettel szükségszerűen együtt járó nehézségekkel. Nem a hasonló helyzetű és törekvésű társakkal való összefogástól várnak eredményt, hanem ellenkezőleg, az ő kikerülésükkel, a jogosulatlan kielőzésükkel próbálnak boldogulni. A személyi összeköttetések, a társadalmi kapcsolatok, a társadalmi tőke jelennek meg az élet legfőbb meghatározóiként, de soha nem horizontális formában, hanem kizárólag vertikálisan, mint a protekció, a patronálás, a jogosulatlan előnyök nyújtásának és szerzésének elkerülhetetlen és legyőzhetetlen függelmi viszonyrendszere.

Feudalizmus Magyarországon. Túl hosszúra nyúlt. Idegen uralom. Második jobbágyság. Röghöz kötötten. Elmaradottan. Megkésetten. Technikailag fejletlenül, rossz munkamódszerekkel, alacsony hatékonysággal. A tulajdonviszonyok nem tesznek érdekeltté. Akinek van: pazarol. Akinek nincs, akkor sem lesz több, ha jobban és többet dolgozik. A munka: robot. Legfeljebb talán a jobbágytelken van némi értelme.

Újfeudalizmus Magyarországon. Túl hosszú. A szovjet modell kényszerű átvétele. Tulajdonuktól megfosztott, proletárrá tett tömegek. Állami parancsszóra falvakból városokba, mezőgazdaságból iparba terelten. „Virágzó gyapotföldek”, „Vas és acél országa”. A redisztributív pártállami központosítás és újraelosztás kiiktatja a piacot. Hiánygazdaság. Amire szükség lenne, az nincs. Ami van, az eladhatatlan. A munkavállaló nem érdekelt, sőt akik újítanának, tennének a hatékonyságért: „nehéz emberek”. A munka: a megélhetésért végzett kényszerű, lélektelen robot. Legfeljebb talán a háztáji gazdaságban, a második gazdaságban van némi értelme.

És persze a függőségek, a rossz mentalitások, a bizalom hiánya. 

Polgárosodni kell. Polgárrá válni. Polgár az, aki képes és kész gondoskodni önmagáról és családjáról. Aki képes és kész alakítani az életét és társaival összefogva a környező világot. Akinek élete több mint a lét fenntartása, aki kiteljesíti és megmutatja a benne rejlő legjobb önmagát. Gazdasági önállóság, politikai jogok gyakorlása és kultúra, életvitel.

Max Webertől tudjuk, hogy a kapitalizmusnak, azaz a polgári társadalomnak csak egyik feltétele a termelőerők technikai fejlődése, a többlettermelés, a bővített újratermelés lehetségessé válása. Legalább ennyire nélkülözhetetlen feltétel a szükséges emberi mentalitás kialakulása. A klasszikus kapitalizmus kialakulásakor, az eredeti tőkefelhalmozás idején a két alapfeltételt az ipari forradalom és a protestáns etika elterjedése biztosították. Mentalitás, emberi beállítódás. Hit, értékrend, motiváció. Az emberek mindennapi cselekedeteiket a fejükben élő rendképhez igazítják. Milyen kép él a fejekben a világ és az élet rendjéről? A vallásos ember Istennek tetsző életet akar élni, mellyel kivívhatja a körülötte élők tetszését, megbecsülését is. A protestáns etika szerint akkor élünk Istennek tetsző életet, ha jól sáfárkodunk a ránk bízott talentumokkal. Mindenkinek vannak talentumai. Van tehetségünk, képességeink, jó tulajdonságaink. A feladat: ezek kibontakoztatása és hasznosítása. Az anyagi javaink is talentumok. Azokkal is sáfárkodnunk kell. Nem szabad eltékozolni, elpazarolni, elfogyasztani vagy éppen elásni. Gazdálkodni kell vele, befektetni, hogy gyarapodjon, profitot hozzon. Ha a fejlettebb munkaeszközökkel fele idő alatt megtermelhető, ami megélhetésünkhöz kell, az nem jelenti, hogy kevesebbet dolgozzunk. Ugyanannyit, vagy még többet dolgozhatunk és a megtermelt többlettel mi rendelkezünk. Nem vonják el tőlünk, és ha jól sáfárkodunk: befektetjük, bővítjük a gazdaságot, a műhelyt, új eszközöket veszünk, új alkalmazottakat foglalkoztatunk. Ha hiányzik ez a mentalitás, ha nem termelnek többet, ha elfogyasztják, elrejtik, vagyis nem fektetik be a profitot, nem indul be a bővített újratemelés, nem lesz kapitalizmus, nincs polgárosodás.  A jobbágy, a proletár csak mentalitásváltással lehet polgárrá. Kevés a külső feltételek változása. Vállalkozási készség. Társulás. Társadalmi innováció. Részvétel a közügyekben. Egymás iránti szolidaritás.

Nem polgár az, aki úgy érzi, hogy saját erejéből nem képes boldogulni, aki nem bízik társaiban és nem velük fog össze, aki nem hiszi el, hogy alakíthatja az életét és a körülötte lévő világot, ha beéri a fogyasztói léttel és nem ismeri föl, hogy többre hivatott.

Polgárnak lenni. Felelősen élni. Felelősséget válni azért, akik vagyunk, és azért, amilyen körülöttünk a világ. Ha nem tetszik, akkor változtatni. Értékeket választani és azok szerint élni. Hankiss Elemér története a Nagyapjáról. Villamossal mentek valahová, és nem jött a kalauz. Leszállás után a Nagyapa széttépte a kezeletlen, tehát még felhasználható jegyeket. A kérdésre, hogy „miért?”, ezt válaszolta: ez a mi villamosunk, hozzá kell járulnunk a működéséhez. Jegyet nem azért kell venni, hogy a kalauz kilyukaszthassa, vagy, hogy ne büntessen meg az ellenőr, hanem azért, mert a jegy árával az utazásunk költségét térítjük meg, ahhoz járulunk hozzá. Ilyen egyszerű.

A rendszerváltás elhárította a politikai, a jogi, és amennyire lehetett a gazdasági akadályait a polgárosodásnak, a kapitalizmusnak. Saját tőke hiányában, vagy annak szűkös volta miatt, főként a külföldi tőke bevonásával indult el a piacgazdaság működése, megteremtődött a demokrácia, a jogállam.

A polgári mentalitás is újraéledt mindazokban, akikben valaha volt, akik megőrizték. Ám az államszocializmusban kialakult habitus, az újfeudális viszonyokhoz igazodó, akkor sikeresként rögzült beállítódások is tovább éltek, élnek ma is. Korrupció.

A 19. századi reformkor célja olyan társadalmi, gazdasági megújulás, olyan új emberi viszonyok kialakítása volt, melyek kedveznek a polgárosodásnak. Védegylet a hazai gazdaság támogatására. Mozgalom a hazai termékek vásárlására. Bálok, ahová nem Bécsből hozatott bársonyban, nem párizsi selyemruhában mennek a nők, hanem a helyben szőtt vászonra, helyben varratnak hagyományos mintázatot és azt viselik. Hidak és utak, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Kiváltságok eltörlése. Egyenlő jogok. Közteherviselés. Civilizáció és kultúra együtt. Magyarnak és európainak lenni. Nem vagy, hanem és. Magyarként európainak. Kaszinók, lóversenyek, bálok, társaságba járás. Közügyek megvitatása. Összetartozás. A nemzet testébe emelkedése az addig lent lévőknek, a kirekesztetteknek is. Bevonódás. Hatással levés, befolyás egymásra. Kohézió.

Az államszocializmus legsúlyosabb, máig velünk élő öröksége, az a mentalitás, mely annak idején nagyon is valós okokból rögzült belénk. Ennek az emberi viszonyainkat azóta is befolyásoló rossz beállítódásnak az a lényege, hogy ha bármi gondunk, problémánk van, azonnal támogatót keresünk, aki felülről patronál, gondoskodik rólunk. A helyett tesszük ezt, hogy bíznánk önmagunkban, abban, hogy képesek vagyunk megoldani a gondjainkat, problémáinkat. A helyett viselkedünk így, hogy a hasonló helyzetű társainkkal fognánk össze és közösen oldanánk meg a problémát, érnénk el a kitűzött célt.

A feudális és az újfeudális rendszerek lényege éppen a vertikális személyi függőség rendszerének kialakítása és fenntartása. A közösségeitől megfosztott, magára maradt egyén kénytelen elköteleződni a felette állóknak, akik majd kivételes eljárással, az egy sorban álló társak jogosulatlan kielőzésével, protekcióval, lobbizással, a kiskapuk megkeresésével biztosítják a túlélést, a fennmaradást, az előbbre jutást. Mindezért feltétlen hűséget várnak el cserébe. Hűbéri lánc. A feudalizmus idején a megélhetést biztosító föld adományozása, feudumba adása. Az államszocializmus idején a létfenntartáshoz nélkülözhetetlen javak – pult alól banán, jogosulatlanul ingyen tanácsi lakás, soron kívül autókiutalás, becsempészett orkánkabát, majd számítógép, felvétel jobb iskolába, jobb munkahelyre -, szóval minden, ami a boldoguláshoz elengedhetetlen volt, csak „szocialista összeköttetéssel”, „megfelelő kapcsolatokkal” volt elérhető. Mindennek mai elnevezései: „csókosok”, „okosban intézés”. Összefoglaló néven korrupció. Hiszen a korrupció nem más, mint jogosulatlan előnyök nyújtása és igénybe vétele. Ez nálunk a társadalmat összetartó kohéziós erővé vált. Ahogy Hankiss Elemér írta 1979-ben írta a „Közösségek válsága és hiánya” című tanulmányában: alkutyák és főkutyák rendszere. Ez rögzült, ez él tovább. Azért olyan nehéz küzdeni a korrupció ellen ma is.

Éppen ez ellen a beállítódás ellen, és helyette a polgári mentalitás erősítéséért indult az Újreformkor mozgalom. Önellátó, önmagukról gondoskodni képes közösségek. Farmergazdaságok és farmerpiacok. A helyben előállított termékek vásárlása, fogyasztása. A rászorulók segítésének, a szolidaritásnak olyan mechanizmusai, melyek nem megalázóak, amelyek polgárrá válásra ösztönöznek. Az összetartozás hálózatai: kaszinók, klubok, körök. Tevékenységcserék, fűnyírás és angollecke, idősgondozás, gyerekfelügyelet. Jóságtartalékok mozgósítása. Tehetségtérkép, vagyis megkeresése a helyi kulcsembereknek, akik képesek és készek gerjesztőivé válni közösségeikben az együttműködésnek. És az általam gondozott két terület: a Kincsestár, mely a helyi értékek, erőforrások feltárását, tudatosítását, mintaként állítását szolgálta. Mint a Bartók+ Operafesztivál meghonosítása Miskolcon, világcsodaként a „szürke acélvárosban”, a „lumpenvárosban”. Erről írt az Újreformkor honlapon Hegyi Árpád Jutocsa, az operafesztivál egyik alapítója. Merni nagyot álmodni, hinni az álmok megvalósíthatóságában, és cselekedni, cselekedni. A népviseleti hagyományok őrzése, újra élesztése, mely divatot teremthet, megélhetést biztosíthat. Erről írt Barna György, a Kárpát medencei népviseletek összegyűjtője, bemutatója, az ügy szerelmese. Ökofalvak: a természethez, az anyagi javakhoz és főként egymáshoz való új viszonyulás. Erről Havasi Virág írt. Falvak örökbefogadása. Miként egykor a Miskolci Egyetem Sajópálfalát. Az örökbefogadás nem feltételez alá-felé rendeltséget. Egyenrangú felek kölcsönösen előnyös együttműködése. Azóta sokfelé, sok mindent fogadnak örökbe.

 

Hankiss Elemér élete és öröksége: elmélet és gyakorlat harmóniája. Diagnózisok és terápiák. A társadalom állapotának, bajainak feltárása, mely együtt jár a bajok orvoslásában való közreműködéssel. Nagyon sokat tanultam Hankiss Elemértől. Mintát adott és ad ma is. Így is lehet szociológusnak, értelmiséginek, embernek lenni.

Utolsó beszélgetésünkkor megkérdezte, mi okoz nekem flow élményt? Azt mondta, törekedjem rá, hogy minél többet legyen benne részem.

Az élet áramlása. Belemerülés. Részt venni úgy, hogy megszűnik minden egyéb. Autentikus élet. Megélni teljes valónkkal a saját, igazi életünket. Kiteljesíteni és megmutatni azt, akik vagyunk. Akinek választottuk magunk. A lehető legjobb önmagunk. Csak társakkal lehet. Igazi közösség, csak autonóm individuumokból jöhet létre. Autonóm individuumokká csak igazi közösségben válhatunk. Közös cél, közös érdek, közös értékek, és mindezek közösségének tudata.

Elkötelezetten, elhivatottan, felhatalmazottan, örömben élni. Törekszem rá. Azt hiszem: neki sikerült.

Ajtók
Rozsdásodó vasak. Zöldellő növények. Egy kiállítás képei. Kétszáz lefényképezett ajtó. Az alkotó: Varga Éva. Azt mondja, ez egy leltár. 2012-ben készült.
A Lenin Kohászati Művek, a diósgyőri kohászat elhagyott épületeinek ajtói ezek. Körülöttük burjánzanak a növények. Nem mindenütt. Csak néhol.
Leltár az egykori gyárról, épületeinek ajtóiról. Leltár az életünkről. Örökre bezárt ajtók. Örökre nyitva maradt ajtók. Keretek között. A képek nincsenek keretezve. Az ajtók mindig keretek között. Ahogy a mi életünk. Szabadságunk keretek közé szorul.
Szívszorongató tárlat. Erős érzéseket, indulatokat kelt. Keserűség, düh, tehetetlenség, tenni akarás. Így együtt. De vajon kiben, miért támadnak fel? Mi váltja ki? A rozsda? Vagy maga a vas? Az, hogy növény? Vagy az, hogy gaz?
Mi is a baj? Hogy bezárt a kohászat? Vagy hogy valaha kinyitott? A túlpörgetés? Az erőltetett fejlesztés vezetett csődhöz? Hiba volt növeszteni, fenntartani akkor is, amikor már csak veszteséget termelt? Vagy azok a hibásak, akik felszámolták? Vagy az a baj, hogy nem lett új funkció? Nem lett megmentve, ami még menthető lett volna? Az épületek, a téglák, az ajtók legalább? Le kellett volna rég bontani, beszórni sóval a helyét? Vagy ültetni helyére virágokat? Hogy ne a gaz verje fel, ne a rozsda marja szét?
Nyitott és zárt ajtók. Mint az életünk. Hány és hány ajtó tárult fel előttünk? És mennyi maradt csukva? Beléptünk a nyitottakon? Elakadtunk a bezártaknál, és vérző öklökkel azóta is dörömbölünk? Kinél a kulcs? A történelem, a körülmények, más emberek, vagy mi magunk? Ki nyit, és ki zár? Hogyan választunk az ajtók közül? Mi van, ha rossz ajtón megyünk be? És mi van, ha jón? Észre vesszük? Visszalépünk? Maradunk? Örülünk? Búslakodunk? Van erőnk új ajtókat keresni, nyitni, belépni rajtuk? És mi van, ha rozsdás? Szép mintázatot rajzol olykor a rozsda. Muszáj mindig tisztogatással kezdeni? És mi legyen a növények sorsa? Amik csak úgy előjönnek, nőnek, hívatlanul? Ki kell irtani? Vagy hagyni nőni? Kit, mi búsít el? Egyik barátomat végtelenül elkeserítik a kerítések, a házfalak, netán az ajtók mentén kinövő növények. Szeretné azonnal kigyomlálni. Neki az elhagyatottság megjelenítői, kifejezői ezek. Másik barátomat meg egy ilyen növény rántotta vissza a kétségbeeséstől. Már éppen feladni készült élete alakítását, már épp belefáradt az eredménytelennek tűnő küzdelembe, mikor útjába akadt egy járda szűk réséből előbújó kis növény, másoknak talán gaz. Akkor döbbent rá, hogy micsoda erővel akar élni az élet! Mennyi energia. Mennyi lehetőség. Ajtók.
Keretek. Olykor szűkösek. Sokféle ajtó. Csúfak, szépek, nyikorgók, alig nyithatók. Bezárhatatlanok.
Csak legyen végre leltár. Legyen, ami szembesít. Aki szembesít! Egy művész, aki megörökíti, felmutatja, azt, ami van. És kellenek a nézők. Akik eljönnek és hajlandók szembesülni. Aztán meg magukra vonatkoztatni. Saját életük alakulására. A magunk ajtóira. És kell még az is, hogy szóba álljunk. Derüljön ki, hogy mennyire eltérő értelmezései lehetnek, vannak, a saját közös múltunknak, jelenünknek. És ezáltal annak, hogy mindebből mi lehet. Hogy lássuk meg: most milyen ajtók állnak nyitva előttünk. Hogy jól válasszunk, melyiken lépünk be, kit hívunk magunkkal, ki az, akit beengedünk. Kétszáz ajtó. Persze sokkal több. Mi mennyit látunk? És látjuk-e az ajtóink előtt várakozókat? Tudjuk-e, hogy hová akarunk jutni, belépni? Melyik a mi legfontosabb ajtónk? Belépünk-e azon?
Köszönöm Varga Évának a fotókat, a leltárt, az ajtók megmutatását. Rajtunk a sor. A tárlat május 31-ig látható Miskolcon, a Művészetek Háza kiállítóterében.

Május 11. Miskolc Város Napja

Tizenöt éve ekkor kaptam meg a Szemere Bertalan közéleti díjat. Tizenkét éve a férjem, Furmann Imre kapta a Város irodalmi díját, a Szabó Lőrinc díjat. Sokáig nem tudatosult bennem, hogy érzelmileg hogyan viszonyulok ehhez a városhoz. Itt születtem, életem nagyobb részét itt töltöttem. Miskolc természetes adottságnak tűnt számomra. Aztán a nyolcvanas években egy tudományos konferencián az egyik előadó azt mondta, hogy „Miskolc: lumpenváros”. Fájt. Akkor döbbentem rá, hogy szeretem ezt a várost. Eldöntöttem, hogy megpróbálok tenni azért, hogy lumpenvárosból polgárvárossá váljon.  Korábban is sokat töprengtem azon, mit lehetne tenni, hogy jobb legyen itt az élet, szebb legyen a város. A pécsi egyetemi évek után 5 évig a miskolci városházán dolgoztam kezdő jogászként. Kolléganőim jókat derült, amikor előadtam nekik,, hogy miket tennék, ha én lennék a tanácselnök. Később szociológusként részt vettem több kutatásban, melyek a városról szóltak. Vezettem két kutatást, melyek kifejezetten arról szóltak, hogy mit gondolnak az itt élő emberek a városról, mivel elégedettek és mivel nem, mit szeretnének megőrizni és mit változtatnának, milyen jövőről álmodnak. Részt vettem egy olyan egyéves közösségi várostervezési programban, melyet egy amerikai jezsuita építész vezetett.

Miskolci Tükör címen jelentek meg ezeknek a kutatásoknak az eredményei. Besenyei Lajos rektor úr megbízásából, az ő vezetésével, részt vettem Miskolc 2007 és 2013 közötti városfejlesztési stratégiájának, programjainak kidolgozásában, egyeztetésében, melyet egyhangúan fogadott el a közgyűlés.

Kiss Csaba színházigazgatóval egyszer az ókori görög színházról beszélgettünk. Arról, hogy akkor és ott igazi közösségi szintér volt a színház. Az előadások kapcsán a nézők saját életüket, közös gondjaikat gondolták újra, ezeket beszélték meg. Mondta, hogy ő is ilyen színházat szeretne. Ekkor hívott meg, hogy beszéljek a színházban arról, hogy milyennek szeretném Miskolcot húsz év múlva. Ez lett a színházi városbeszélgetések sorozat nyitó alkalma. Az előadás után többen megkerestek, hogy ők is ilyen Miskolcot szeretnének, valósítsuk meg. Büszke vagyok arra is, hogy a városunkról szóló, Kozma Attila által koreografált, rendezett „Forint” című táncmű megálmodásához hozzájárulhattam.

Hittem és hiszem, hogy a város, a település lényegét nem a kövek, nem az épületek, utak, terek jelentik, és nem is az ott működő cégek, intézmények. Egy város, egy falu olyan, amilyenek az ott élő emberek. Derűlátók vagy borúlátók, boldogok vagy boldogtalanok, bíznak önmagukban és a körülöttük lévőkben vagy sem. Szabadnak tudják magukat vagy megkötözöttnek. Felemelt fejjel járnak vagy lehorgasztott fővel. Van kedvük kimozdulni otthonról, találkozni társaikkal, tenni valami számukra is, másoknak is jót, vagy egyetlen vágyuk, hogy hagyják békén őket, zárhassák magukra biztonsági záraikat. 

Nem tudom pontosan, hogy hol tartunk most. A világjárvány és a háború közelsége sok mindent gátol. Járom a várost. Sokallom a belvárosban omladozó vakolatú épületeket. Felháborít a Szinva partot felverő gaz. Elkeserít a városunkba érkezőket a Tiszai pályaudvar környékén fogadó látvány. Nem szeretem a történelmi Avas betonozott útjait. Nem tudom, hogy most kik járnak el a rendezvényekre, de a járvány előtt untam, hogy mindig mindenütt ugyanazok. Pontosabban, hogy mindenütt zárt körök, melyek nem keverednek, nem nyílnak egymás felé. Egyik irodalmi eseményen is két tucat ember, a másikon is. És szinte név szerint tudnám sorolni, hogy kik lesznek egyiken, kik a másikon. Az Egyetem meg mintha tényleg külön város lenne. Érintkezés szinte alig. Egyszer egy egyetemista azt mondta, hogy az a jó Miskolcban, hogy úgy lehet eljutni a Tiszairól a kollégiumig, hogy be se kell menni a városba. igen, sokan évekig élnek úgy itt, hogy alig mennek be a városba. A városlakók meg alig mennek ki az ő egyetemükre. Próbálkoztam  ezügyben is. Az egyetemen színházi társaskört szerveztem, kiállításmegnyitókra invitáltam hallgatóimat. Egyik ötödéves bölcsész hallgató akkor tudakolta tőlem: hol van a Miskolci Galéria. Indítottunk az Egyetemi Könyvtárban Emelő Kört, Cseh Tamás klubot. Legyen miért jönni oda…

Miskolcon élek most is. A Népkert közelében. Az Avas lábánál. A Népkertben most készült el a futópálya. Kár, hogy nemcsak futnak, hanem akadnak, akik bicikliznek, görkoriznak rajta. Nincs viszont zenepavilon. Pedig mennyi tehetséges zemeművészetis tanul a mi városunkban. Igazán felléphetnének, hetente, vagy akár naponta is. Nincs kertmozi, pedig milyen fantasztikus hely volt egykor a népkerti szabadtéri mozi. Olykor felmegyek az avasi lakótelepre, ahol 16 évig éltem. Keresem a lapostetőkön kialakított kerteket, amiknek lehetőségéről egy hallgatónk írt szép szakdolgozatot. Az Avas tetőn hiányolom az üveggömböt, amit egy pesti építész hallgató szakdolgozatában tervezett oda,  a közösségi városépítészeti kurzus tapasztalatainak összegzéseként. És nem épült meg a híd sem, amit egy másik pesti építészhallgató tervezett, mely az avasi lakótelepet kötné össze az egyetemmel: valóságosan és szellemileg. Ja, és nincs a régi egyetemi  Erőmű épületében az általam álmodott, vágyott új erőmű, mely a mi korunk fő erőforrásait: a kultúrát és a közösségiséget árasztaná, gerjesztené.

De ami személyesen nekem a legjobban fáj, hogy a városnapi rendezvénysorozatban nincs már benne az az általam kitalált és  közel egy évtizedig megszervezett, megtartott konferencia a MAB-ban, mely a Város – Régió - Szociológia címet viselte.  Nem azért hiányolom, mert én találtam ki, hanem azért, mert a szociológia a polgári társadalom önismerete. Segít polgárvárossá válni. Tükröt tart, szembesít azzal, hogy kik is vagyunk. Megmutatja a jelenünket, meg a jelenben rejlő lehetőségeket, lehetséges jövőinket is. Így válhat a szociológia  szabadság pedagógiájává. Hiszen, ha már látjuk, hogy milyen lehetőségek közül választhatunk, ez arra inspirál, hogy mi válasszunk ezek közül és valósítsuk meg a nekünk leginkább tetszőt. Legyünk szabadok! Csak így lehet Miskolc a szabad polgárok szabad polgárvárosává.

Nagycsütörtök

Volt egy ember, aki küldetése megvalósításához társakat keresett. Tizenkét tanítvány szegődött mellé. Együtt hirdették a szeretet vallását. Sokakhoz eljuttatták annak örömhírét, hogy lehet megújulás, feltámadás, megváltódás. Együtt bíztak és biztattak. Elhivatottnak és felhatalmazottnak tudták magukat. Mintát akartak adni, hogy miként lehet egymással igazán emberi módon élni.  Csodák történtek velük és csodákat tettek.

Virágvasárnap hozsannázó tömeg fogadta őket. Virágszőnyeget terítettek lábaik elé.

Aztán minden megváltozott. Jött Nagycsütörtök. Ezen a napon, és az azt követő éjszakán, megtörtént mindaz a rossz, ami azóta is oly gyakran megesik az emberek közötti kapcsolatokban. Elárultatás. Megtagadás. Kicsit később a hitetlenkedés.

Az egyik tanítványa elárulta, a másik megtagadta, a harmadik hitetlenkedett.

Júdás 30 ezüstért adta fel Tanítóját, Mesterét. Azóta is hányszor, de hányszor. Anyagi előnyökért, hatalomvágyból, a másik emberi kapcsolatainak megszerzéséért, a helyébe férkőzés reményében. Vagy csak azért, mert elirigylik a másik életét. Nem tudnak igazán, boldogan élni, azt kívánják, hogy más se éljen úgy.

Péter háromszor tagadta meg azon az éjszakán, még a kakasszó előtt. Ő, aki leghűségesebbnek tűnt, aki mindenhová követte, aki szinte rajongva szerette Jézust.  A legnehezebben felfogható  ez az árulás. Nem pénzért, nem más előnyökért. Olyan ember, emberek kedvéért mondott le a közös égbe menetel lehetőségéről, akiket nem is szeretett, akik valójában nem számítottak neki.

És később, mikor visszatért Jézus, akkor Tamás hitetlenkedett. Nehogy Jézusnak képzeld már magad! – mondta. És nem álltalt vájkálni Jézus sebeiben. 

Csaba Atya mesélte egyszer, hogy fiatal plébánosként nagyon elkeseredett, amiért nagy gonddal előkészített, lelkesen megtartott miséin alig több mint egytucat néni vett részt, többségük el is bóbiskolt. Aztán elszégyellte magát. Mit kesereg ő, mikor Jézusnak is csupán 12 tanítványa volt. Ráadásul azok is milyenek. Egy elárulta, a második megtagadta, a harmadik hitetlenkedett.

Ne búslakodjunk hát. Örvendjünk, ha van akár csak egy emberünk, aki közel van hozzánk, akiben bízhatunk. Bízzunk benne mi is. Örüljünk neki. Várjuk együtt a feltámadás csodáját. Örüljünk nagyon, hogy megváltódhatunk. Szerethetünk. Nagycsütörtökön, Húsvétkor és minden napon. Még akkor is, ha tudjuk, hogy van Nagypéntek. Keresztre feszíttethetünk.  De általa örök életet nyerhetünk.

Miért szavazok a Fidesz-re?

Mert szeretném, hogy minél többen élhessenek emberhez méltó életet. Szeretném, hogy egyre többünknek egyre jobb lehessen az életünk. Szeretném, hogy a Magyarországon élők ügyeiről Magyarországon döntsenek. Szeretném továbbra is büszkén vállalni, hogy magyar vagyok, keresztyén vagyok, nő vagyok.

A Fidesz eddigi kormányzása idején sokat tett ezekért.

Elérték, hogy a korábban segélyből élők jelentős része ma a munkájából él.

Sikerült szétszakítaniuk a kilátástalanságnak, esélytelenségnek azt a láncolatát, melyben nemzedékek nőttek fel úgy, hogy nem látták munkába menni apjukat, anyjukat, se senki mást. Ma közhasznú munkában uborkát termelnek, sertést hizlalnak, hasznos munkát végeznek Sajóvámoson, Újcsanáloson és számos más helyen. Pénzt keresnek, és olyan képességekre tesznek szert, amiket hasznosíthatnak saját háztartásukban, és a piacgazdaságban. Lépcső, átmenet a munkaerőpiacon való érvényesüléshez. Ezt a mintát látják a gyerekeik. Voltaire-től pedig tudjuk, hogy a munka megóv a három fő rossztól: a bűntől, a szegénységtől és az unalomtól.

Az iskolák fenntartásának állam általi átvétele esélyt ad rá, hogy a gyerekek továbbtanulási, boldogulási lehetőségét ne az határozza meg, hogy szegény vagy gazdag önkormányzat tarja-e fenn iskolájukat. Ugyanolyan korszerű nyelvi laboratóriumokkal, informatikai felszereltséggel rendelkezhetnek a falusi iskolák, mint a fővárosiak.

Ingyenes étkeztetésben részesül a rászoruló gyerekek széles köre. Ingyen kapja minden gyerek a tankönyveit. Ingyenes lett az első nyelvvizsga. A fiatalok ingyen szerezhetnek jogosítványt.

A családtámogatások, a lakásépítési, lakásvásárlási támogatások sok ember álmának megvalósulását tették reális céllá. Fiatal párok jutnak saját otthonhoz, vállalhatnak annyi gyereket, amennyit szeretnének.

A falvak, „a vidék” korábbi hátrányainak leküzdése sikeresen folyik. Nemcsak autópályák épülnek, hanem bekötőutak is. Helyi piacok nyílnak, ahol helyi termékeket árusítanak. A mezőgazdaság támogatási rendszere sokaknak biztosít helyben megélhetést. A jóminőségű élet feltételei legalább annyira adottak ma már a falvakban és kisvárosokban, mint a nagyvárosokban és a fővárosban.

Az egészségügyben radikális változás, hogy megszüntették a hálapénzt, ami korábban nemcsak a betegeket tette kiszolgáltatottakká, hanem az orvosok számára is megalázó volt.

Alapvető érdekeink érvényesülését szolgálja az a külpolitika, mely Közép-Európa országainak együttműködésén alapul, és amely mind nyugat, mind kelet vonatkozásában a számunkra hasznos kapcsolatok kiépítésére, fenntartására törekszik.

És most nem hozakodom elő azzal, hogy biztonság, béke, határon túli magyarok integrálása, külföldi tőke bevonzása, meg hasonlóan fontos más dolgok.

Tetteik alapján bízom a Fideszben. Ezért szavazok vasárnap rájuk.