PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

047082
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
18
26
208
547
47082

Az Ön IP címe: 34.204.179.0
2019-08-18 17:08

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

A negatív társadalmi szerződés felbomlása

 

Ahhoz, hogy a hatalom konszolidálja magát, vagyis elkerülje a nyílt lázadást, a forradalmat, be kellett tartania az általa vállalt kötelezettséget, azaz biztosítani kell az életszínvonal emelkedését. Ehhez viszont megfelelő gazdasági teljesítményre, anyagi háttérre volt szükség. Ám az államszocialista rendszer sajátossága a redisztributív társadalmi újratermelés, az állami központosításon és újraelosztáson alapuló gazdaság. A redisztributív újratermelés nem biztosított megfelelő anyagi fedezetet az életszínvonal emeléséhez. Ez a gazdasági nehézség a politikai hatalom stabilitását, konszolidáltságát is veszélyeztette.

Ezzel magyarázható, hogy az 1960-as évek második felében új megoldást próbáltak találni. A megoldás az un. „új gazdasági mechanizmus” bevezetése volt, vagyis a piaci viszonyok legalizálása. A piaci szempontok megjelenése az állami iparban, mezőgazdaságban, hatékonyabbá tette a gazdaságot. Ami ennél is lényegesebb volt: az un. második gazdaság legitimmé tétele. A második gazdaság a redisztributív újratermelés kiegészítőjeként működött. Fő funkciója az volt, hogy a családok túlmunkával, önkizsákmányolással biztosították maguknak az életszínvonal emelését.

Egy idő múlva már nem lehetett fokozni a többletmunkát és az ebből származó jövedelmet. Így ismét fenyegette a hatalmat az a veszély, hogy kiderül, hogy nincs miből fedezni az életszínvonal emelkedését, vagyis megszegi az ígéretét. Ekkor külföldről felvett hitelekből kezdték el finanszírozni az életszínvonal javulását, vagy legalább szinten tartását szolgáló intézkedéseket. A hitelek abba a feneketlen hordóba kerültek, melynek a neve „magyar népgazdaság” volt, s amely egy olyan látszólagos jólétet biztosított a maygar népnek, amiért megérte csöndben maradni. Nem volt itt soha legitim a szocialista hatalom. Csak konszolidálva volt az emberek jóllakatásával. Legitimáció pótléknak ott volt a többi szocialista országgal való összehasonlítás: a többieknek még rosszabb. Itt legalább van mit enni. Mi lettünk a szocialista tábor legvidámabb barakkja.

Ám egyszer csak nem adtak több hitelt a szocialista kormánynak. Sem önkizsákmányolással szerzett plusz jövedelmekből, sem az állam által felvett külföldi kölcsönökből nem lehetett többé emelni az életszínvonalat. nyilvánvalóvá vált a gazdaság válsága. És tekintettel a negatív társadalmi szerződésre, ez egyúttal a politikai hatalom ellehetetlenülésével járt együtt. Hiszen amikor érzékelték az emberek, hogy romlik az életszínvonaluk, azaz a hatalom nem tartja be az általa vállalt kötelezettségét, abban a pillanatban visszatért az emberek emlékezőtehetsége. Nem voltak hajlandóak többé ők sem betartani az általuk vállalt tiszteletben tartását a tabutémáknak. Ha a társadalmi újratermelés működése, a gazdaság hatékonysága nem konszolidálja a politikai hatalmat, akkor szükségszerűen előtérbe kerül a legitimáció. Egyre gyakrabban tették fel a kérdést: mi is történt 1956-ban? Hogyan kerültek hatalomra, akik most is vezetik az országot? És emlékeztek az emberek a forradalom eltiprására, a véres bosszúra és arra, hogy a megszálló csapatokat küldő idegen ország urai juttatták hatalomra az ott ülőket. És hol vannak a megszálló, a forradalmat leverő szovjet csapatok? Azok bizony még mindig itt voltak. Vagyis az erőszak eszközök bármikor bevethetőek, óriási túlerővel. És miért tartozunk mi a szovjet blokkhoz? Miért a KGST és nem az Európai Unió? Miért a Varsói Szerződés és nem a NATÓ? Mert mi egy idegen uralom alatt álló, megszállt ország vagyunk. És miért csak egy párt van? Mert csak a címke „népi demokrácia”, de valójában diktatúra van, ahol nincs, nem lehet alternatívája a hatalmon lévőknek. Sőt az az egy párt, az maga az államhatalom, ezért az állampárt elnevezés, meg a pártállam. Vagyis több, mint diktatúra: totalitárius rendszer. A társadalom minden területére, az emberek életének minden vonatkozására kiterjed az uralma, mindenütt a párt diktál, mindent az határoz meg. És persze visszatért az emlékezet a határon túli magyarokra vonatkozóan. Addig oly jól titkolták a felnövekvő nemzedékek elől a tabutémákat, hogy a nyolcvanas években gimnazisták körében végzett kutatás eredményei szerint arra a kérdésre, hogy Magyarországon kívül mely országban élnek jelentős számban magyarok, megkérdezettek közül többen válaszolták, hogy az Egyesült Államokban, Ausztráliában, Németországban, mint azt, hogy a környező országokban. Persze egyetemi hallgatók közül is többen akkor értesültek arról, hogy Magyarországon szovjet csapatok állomásoznak, mikor követelni kezdték a kivonulásukat. Aztán tematizálódott Erdély, meg a többi határon túl élő magyar helyzete.

Ezek váltak a rendszerváltás fő témáivá, követeléseivé. Legyen többpártrendszer. Lépjünk ki a KGST-ből és a Varsói szerződésből. A szovjet csapatok menjenek haza. Tisztázódjon 1956. Törődjünk a határon túli magyarokkal.      


 

Rendszerváltás vagy változtatás?

Amikor zajlott, akkor is vitatták már az elnevezését is.

Antall József, a magyar Demokrata Fórum elnöke, a későbbi miniszterelnök, nem szerette a rendszerváltás megnevezést. Ahogy mondta: váltani fehérneműt szokás, a rendszert legfeljebb megváltoztatni lehet, ezért ő következetesen rendszerváltoztatásról beszélt.

A Szabad Demokraták keménymagja, az egykori Demokratikus Ellenzék tagjai rendszerváltást akartak, hangsúlyozva, hogy a váltás radikálisabb változás, mint a változtatás.

Utólag rekonstruálható, hogy Antall József a radikálisabb változás elengedhetetlen feltételének a forradalmat tartotta volna. Jóval később, mikor az elégedetlenkedők számonkérték, hogy miért nem történtek erőteljesebb változások, ezt válaszolta „tetszettek volna forradalmat csinálni”. Nekünk azonban nem igazán tetszett forradalmat csinálni. Még a rendszerváltáshoz, változtatáshoz szükséges aktivitástól is ódzkodtak az emberek. A rejtélyes félelem, pláne, ha nem is annyira rejtélyes, mert valós tapasztalatokon nyugszik, sokakat és soká gúzsba köt. Kétségtelenül voltak olyan pillanatai, eseményei a rendszerváltásnak, melyek tömegek részvételével történtek: a Bős-Nagymarosi vízlépcső megépítése elleni tüntetés, tüntetés Erdélyért, az első szabad ünneplése március 15-nek. De azért a jellemző az volt, hogy bár szinte mindenki változást akart, de azt a potyautas effektusa alapján remélték elérni. A potyautas effektus lényege az az emberek jelentős részére jellemző mentalitás, hogy valamit szeretnének és el is érhetnénk, mégsem tesznek érte semmit, mert azt remélik, hogy mások kiharcolják, ők meg élvezik az eredményeket, és akkor ők járnak legjobban, mert nulla energia befektetéssel ugyanazt megkapják, amiért mások cselekszenek, esetleg áldozatokat vállalnak. Ám, ha túl sok a potyautas beállítódású ember, akkor sorra elmaradnak a könnyen megvalósítható változások is. Ez meg már maga a tanult tehetetlenség. Szóval nem akaródzott forradalmat csinálni, maradt hát a rendszerváltás, avagy rendszerváltoztatás.

Azt állítottam, hogy szinte mindenki változást akart, csak kevesebben voltak, akik hajlandóak voltak bármit tenni is ezért. Ma már sokan azt is vitatják, hogy tényleg olyan sokan akartak változást.

Állításom igazolására szeretném felidézni a negatív társadalmi szerződést, és felbomlásának történetét.

 

A negatív társadalmi szerződés és felbomlása

Magyarországot a II. világháború végén megszállták a szovjet csapatok, akiket voltak, akik felszabadítókként ünnepeltek. A történelem örök dilemmája: akik a társadalom egyik része számára felszabadítók, azok a másik résznek megszállók. A megszállók pedig önmagukat mindig felszabadítóknak tüntetik fel. A történelmet pedig mindig a győztesek írják, az ő szemszögük szerint értelmezve a történteket.

1948-ban a kommunisták kerültek hatalomra és a szovjet mintát követve neki láttak a szocializmus építésének. Államosítás, tervutasításos rendszer, kitelepítések, társbérlet, politikai szempontú döntéshozatal az egyetemi felvételtől az igazgatói kinevezéseken át odáig, hogy a „virágzó gyapotföldek hazájává”, valamint a „vas és acél országává” próbálták tenni Magyarországot. Alacsony szinten nivellált bérek, a lódenkabát és az alapvető élelmiszerekért sorban állás egyenlősége.

1956-ban kitört a forradalom. Követelték a megszálló szovjet csapatok kivonulását és a demokráciát. A forradalomban szinte mindenki részt vett, minden társadalmi csoport orvosolni akarta elszenvedett sérelmeit. Az orosz „testvéri tankok” letiporták a forradalmat, visszaállították a kommunista hatalmat, vezetővé tették kegyeltjüket, aki levezényelte a véres bosszút. Kivégzések, bebörtönzések, családok életének megnyomorítása, ellehetetlenítése. Ezt követően jött „a konszolidáció”. Azok az emberek, akiket a forradalom leverői juttattak hatalomra, akik engedelmesen végrehajtották a kegyetlen megtorlást, utóbb álarcot öltöttek és eljátszották a jóságos király, meg az ő kegyes udvartartása szerepét.

És az emberek? A társadalom? A forradalom leverése megtanította a magyar társadalmat arra, hogy bármit is tesz, bármennyire akar valamit, akármilyen széleskörű a részvétel és összefogás: a Szovjet Birodalommal szemben esélytelen. Nincs mit tenni: tűrni kell. Vagy el kell menni innen, ahogy sokan megtették. Akik meg itthon maradtak, azok kénytelen, kelletlen belementek abba a kimondatlan, de mégis létező alkuba, amit most a negatív társadalmi szerződésnek nevezünk.

Ez a szerződés soha nem íródott le, ki sem mondták, nem beszéltek róla. Mégis évtizedeken át működött, meghatározta a hatalmon lévők és a többiek egymáshoz való viszonyát, magatartását.

1956 forradalma, annak leverése megtanította a népet, hogy nem tehet semmit, a hatalmat viszont arra, hogy a magyarokkal nem lehet megtenni akármit. Jobb hát megegyezni.

A hatalom, tanulva a történtekből, vállalta az életszínvonal folyamatos emelését és azt, hogy az embereket nem kényszerítik a rendszer melletti folyamatos kiállásra. A rákosi korszak folyamatos ünnepségei, a felállva éljenzés, a hosszas taps helyett a Kádár korszak beérte azzal, hogy nyíltan ne lázadjanak ellene. „Aki nincs ellenünk, az velünk van”- így értelmezték a rendszer támogatását.

Így hát a társadalom elvárhatta és megtapasztalhatta az életszínvonal szerény, de folyamatos emelkedését. Teljes foglalkoztatottság. Esély a lakáshoz jutásra, a Trabant vásárlásra, a hétvégi telekre, majd azon a kisház megépítésére. Szabadidőben pedig a politikai nagygyűléseken való kötelező részvétel helyett lehetett bütykölni a kocsit, menni a telekre, kapálgatni.

Mit várt cserébe ezért a hatalom? A tabutémák tiszteletben tartását. Vagyis azt, hogy bizonyos dolgokról ne beszéljenek. Ezek voltak a tabuvá tett témák:

  • 1956

  • a szovjet csapatok Magyarországon tartózkodása

  • a szovjet blokkhoz tartozás (KGST, Varsói Szerződés)

  • az egypártrendszer

  • a határon túli magyarok

Amíg a hatalom teljesítette az általa vállaltakat, addig a társadalom csendben maradt.

De aztán történt valami. Erről majd holnap.


Nehogy az "ő hülyéik helyett a mi hülyéink"

 

Húsvét után: vissza a politikához. Már egy hét sincs a választásokig. A Húsvét kapcsán utolsó bejegyzésem a félelemről szólt. A mostaniakról és az akkoriakról. Mintha örök kísérője, meghatározója lenne az életünknek. Személyes félelmeink jelentős része nagyon is közös. Csak nem is tudunk róla. Szorosan összefügg a politikával a félelem.

Korábban írtam róla, hogy a totalitárius rendszerek legfőbb sajátossága, törekvése, hogy elszigetelje egymástól az embereket. A közösség nélküli, magányos ember „természetes” létállapota a félelem. Egyedül gyengének érzi magát, a hozzá hasonlókban nem bízik, gondoskodásra vágyik, s ennek reményében elfogadja alávetett, kiszolgáltatott helyzetét. Alattvaló. Bármire rávehető, bármit meg lehet tenni vele.

Az alattvaló, a magányossá tett ember beletörődik, hogy életét mások, tőle független erők irányítják. Nem is próbálkozik. „Minek? Úgyse sikerül.” Az alattvaló beletörődik, hogy a politikához nincs köze, az messze a feje fölött lebeg. Jobb nem belekeveredni. Azzal vigasztalja (áltatja) magát, hogy „becsületes ember nem foglalkozik politikával”.

A demokrata nem fél. Igényt tart saját élete és környezete alakítására. Tudja, hogy az ő életéről is, a mi közös életünkről szól a közélet. Felismeri, hogy a politika a mi közös céljaink megvalósításának terepe. Lehetőség, melyet saját érdekeink, értékink, törekvéseink megvalósításáért fontos hasznosítanunk. Közünk van hozzá. Köze van az életünkhöz. Felfoghatatlan, ha nem érdekel, ha nem foglalkozunk vele, ha távol tartjuk magunkat tőle.

Persze, amiket a modern társadalmak politikai alrendszeréről írtam nemrégiben, mondjuk a kartell pártokról, az elég kiábrándító.

De nem ez az egyetlen út. A totalitárius rendszerekből önmagukat a múltszázad végén kiszabadító országoknak, mint a demokráciában későn érkezőknek, megvan az az előnyük, hogy átláthatják a nyugat-európai politikai rendszereknek nemcsak az előnyeit, hanem a hátrányait. Hosszú időn át úgy tűnt, hogy a nyugat-európai fejlődési modell, a „modernizáció”, az emberiség fejlődésének csúcsa, a mindenki által követendő modell. Mára kiderült, hogy nincs így. Vannak más utak, más alternatívák. A modernizációban mi lemaradtunk. Soká próbáltunk felkapaszkodni a nyugati típusú modernizáció vonatára, nem igazán sikerült. Most legfőbb ideje megbizonyosodnunk, hogy valóban ez-e a számunkra jó vonat. Nagy kár lenne olyan vonat után futnunk és esetleg nagy keservesen felkapaszkodnunk rá, ami éppen a holtvágány felé tart, vagy netán kisiklani készül.

Vagyis most, amikor amúgy is történelmi korszakváltás határán állunk, hiszen a modern ipari társadalmakat felváltja a tudásalapú információs társadalom, érdemes távlatosabban tekintenünk a politikára is. Fontos újra gondolnunk sok mindent. Először is a saját életünket. Hogyan éltünk eddig? Mi a jó az életünkben? Mi az, amit megőriznénk és mi, amin változtatnánk. Hogyan szeretnénk élni? Milyen jövőt álmodunk magunknak, gyermekeinknek, unokáinknak? Félelmek és örömök. Választásaink a mindennapokban, az ünnepeken és a közös életünkben, a politikában. Összefüggnek, nagyon is.

Harminc éve sokan nem hitték, hogy képesek vagyunk leválni a keleti modellről, kiszabadulni a szovjet birodalomból. Képesek voltunk. Csak el kellett hinni. Le kellett győzni félelmeinket. És cselekedni kellett.

Ma azt érdemes elhinnünk, hogy nem kell szolgai módon igazodnunk a nyugati modellhez. Ma nem kell kiszabadulnunk sehonnan. Ma a megújulásban hihetünk, a nyugati modell, ha tetszik: Európa megújulásában hihetünk. Nem kell félnünk. Cselekedhetünk.

Érdemes újra gondolnunk a rendszerváltást. Mi is történt? Mit akartunk? Mi valósult meg? Milyen feladataink vannak még?

És már megint a félelem. Erről is írtam nemrégiben. Sok mindent meg lehetett változtatni politikai akarattal, jogszabályokkal, gazdasági intézkedésekkel. Az emberek lelke, gondolkodása így nem változtatható meg. Hosszabb idő kell a változáshoz. A félelem, a bizalmatlanság, a magány leküzdése a legnehezebb. Ezt még nem sikerült maradéktalanul megoldanunk.

Ezért sok még a fenntartás a politikával kapcsolatban. Még jelen van az alattvalói mentalitás. Meg a „túlmodernizált” szemlélet, amikor csak a hatalom megszerzése számít. És, hogy mire kell? Erről nem sok szó esik. Esetleg csak arra, hogy a mögöttük álló gazdasági csoport befolyását, profit-maximalizálási érdekeit állami szinten érvényesítsék. Ha a „modern” politikai alrendszerek kartell-pártjaira gondolunk: ez így „természetes”. Ha azonban nem akarjuk mindenben majmolni, szolgai módon követni a „modernizációt”, ha hiszünk a politikai innováció lehetőségében, akkor nem hagyjuk, hogy nálunk is ez legyen „természetes”.

Innováció nemcsak a műszaki területeken, nemcsak a gazdaságban lehet. Nemcsak a magánéletben lehet megújulás, „feltámadás”. Lehetséges a politikai innováció. Két dolog kell hozzá: tudnunk kell, hogy mit akarunk elérni és valamennyi érintettnek részt kell vállalni a megvalósításban. Tömörebben: innováció = anticipáció + participáció.

A rendszerváltás előtt Magyarországon egypártrendszer volt. Az egyetlen párt állampártként működött. Döntött a gazdaság ügyeiben és minden más alrendszerében, az életnek szinte minden területére beavatkozott. A társadalom érdekei, törekvései, a politikai tagoltság elfedődött, letagadták. Rövid idő állt rendelkezésre a megszerveződéshez, a változás előkészítéséhez. A pártok akkoriban tipikus honorácior pártokként szerveződtek, legalábbis abban az értelemben, hogy a pártok szervezői, vezetői: személyes ismertségük, megbecsültségük alapján váltak azzá. Saját ismeretségi körükből kerestek társakat. Saját anyagi forrásaikból fedezték a politizálásuk költségeit, vállalták „az elmaradt hasznot”.  Innen indultunk.

A férjem: Furmann Imre, aki az első demokratikus választáson győztes pártnak, a Magyar Demokrata Fórumnak az alapítótagja, szervezője, majd általános alelnöke lett, szóval ő azt mondta: csak arra vigyázzunk, nehogy az jelentse a rendszerváltást, hogy „az ő hülyéik helyett a mi hülyéinket ültetjük döntési pozícióba”.

Értelmezzük hát, hogy mit is jelentett a rendszerváltás.


Húsvét hajnalán

 

Mondják, hogy korunk egyik jellemzője a félelmek burjánzása. Szinte mindenki fél. Szinte mindentől és mindenkitől félnek. Nemcsak a haláltól, hanem az élettől is. Sokan élni is félnek.

Az első Húsvét hajnalán is féltek az Asszonyok, mikor útnak eredtek. Féltek a Tanítványok, ezért zárkóztak be. Akkor is félt szinte mindenki. Féltek a megszálló rómaiaktól, a saját uraiktól, a természeti csapásoktól. Féltek, mert meghalt Jézus. Féltek, hogy elbírják-e mozdítani a sírját fedő követ.

Nem biztatták egymást. Nem jutott eszükbe, hogy mit ígért Jézus. Megfeledkeztek a Feltámadásról. Halottak között keresték az élőt. A halállal foglalkoztak az élet helyett.

Aztán megtörtént a Találkozás. Ott állt szemben velük. Azt mondta: „ne féljetek!, élek, élhettek ti is”.

Nekünk is ezt üzeni. Találkozhatunk mi is. Nem kell félnünk. Élhetünk. Örülhetünk. Együtt lehetünk.


 

Valóban

 

Földrengés, vihar, pusztulás. Miért kell nekünk mindig katasztrófa ahhoz, hogy felfigyeljünk, észrevegyük, elhiggyük. Mikor Jézus kilehelte lelkét a keresztfán: elsötétült az ég, megmozdult a föld. A templom kárpitja kettéhasadt. Ekkor mondta azt társainak a Jézust őrző százados: valóban Isten fia volt.

Miért mindig ilyen későn? Miért akkor, amikor már nincs mit tenni. Amikor nincs visszaút. Milyen kár. Micsoda tékozlás, ez a mindig, mindent elhalogatás. Aztán meg már hiába.

Hamarabb is odafigyelhetnénk, rácsodálkozhatnánk, hihetnénk benne. Szerethetnénk. „Valóban Isten fia volt” – állapította meg a százados, miután kivégezte. „Valóban szerelem volt” – mondjuk, miután végérvényesen tönkretettük. „Valóban ez lett volna a nekünk való élet” – sopánkodunk, miután elmulasztottuk.

Nekünk Mohács kell. Nekünk mindig muszáj megfeszítenünk az Ember Fiát. Miért?

Lehetne másként. Mindent a maga idejében. Nem a végsőkig elhúzva az időt. S egyszer csak: már késő. Hiába.

Élünk. Élhetnénk. Mi meg várunk. Biztos ez? Tényleg megváltottak vagyunk? Valóban szerethetnénk? Lehetne igazán jó az életünk? Hitetlenkedünk. Az idő meg múlik. Idő van. A mi időnk. Holnap igazi Húsvétra virradhatunk. Értelmezhetjük saját életünket Jézus történetének tükrében. Merjük? Akarjuk?

Ilyenekről volt szó ma a bűnbánati Istentiszteleten. Vagy én így értettem. Aztán odajött hozzám egy Asszony. Megszólított. Egyszer találkoztunk. Övé a kőbe vájt barlangban lévő juhhodály. Meg a juhnyáj. Többdiplomás, városi nő, vezető beosztásban dolgozott. Aztán egy szép napon ott hagyott mindent, megkereste a maga nyáját.  Nála láttuk - egy havas, téli napon - a ma született bárányok tucatjait. Juhok százával. Ez az Asszony van velük, gondozza őket. Divatos haj, ragyogó szemek. Még mindig a juhokkal vagyok - mondja. Igen, a család is jól van. Jól vagyok. Mostanában idejár Istentiszteletre ő is.  Gyakran gondolok Rád – mondom neki. Mert tényleg így van. Mikor nála jártunk, kicsit elbizonytalanodott. Mi meg biztattuk. Úgy láttuk: jó helyen van. És íme, azóta is. Húsvét. Istennek báránya. Mi meg megváltódtunk bűneinktől.

Ilyen egyszerű? Így van? Vagy előbb el kellene szegődni a magunk nyájához. Rátalálni. Juhok. Erdők és mezők. Kinek, mi jut. Kinek, mi jár. Ki mit teremt meg magának.

És pontosan ma találkoztunk. Mondja, már máskor is látott. És ma megszólított…  


Utolsó Vacsora

Amit tegnap írtam: történet az igazi társak iránti vágyakozásról. Az elárultatásról. Arról, hogy mindig éppen a hozzánk legközelebb állók közül akad valaki… Sokunkkal megesett.
A történet legismertebb változata az Utolsó Vacsoráról szól.
Jézus az utolsó estén, Nagy Csütörtökön már nem akart csodát tenni. Nem változtatta borrá a vizet, nem sokszorozta meg a kenyeret és a halakat, nem támasztott fel senkit, nem öntött lelket senkibe. Nem vágyott a tömegre, nem akart hozzájuk s...zólni.
Vágyva vágyott viszont arra, hogy az övéivel lehessen. A társaival, a tanítványaival. Együtt vacsorázni! Enni, inni, beszélgetni! Milyen jó is.
De ott ült közöttük az áruló. Igen, a legszűkebb körben. És a többiek? Ők is megtagadták, magára hagyták.
Másnap a tömeg ismét összegyűlt. Az a tömeg, mely néhány nappal korábban, Virágvasárnap, hozsánnázta Jézust. Virágszőnyeget terítettek a lába elé. Nagy Pénteken inkább választották a rablógyilkost, mint őt. Mert mikor megkérdezték tőlük, hogy az elítéltek közül kit engedjenek szabadon, akkor Barrabás nevét kiáltották, a rablógyilkosét, és nem Jézusét, a megváltójukét.
Szomorú történet. Az ember legszentebb vágyának megcsúfolásáról. Összetartozni, együtt lenni, megbízni egymásban. Megmutatni, hogy így is lehet. Mintát adni. Helyette elárulás, megtagadás, magára hagyás. És még nincs vége. Fel kell menni a Golgotára. Végig kell menni az úton. Stációk. Cipelni a keresztet. Megfeszíttetés. És végig nézik. Vagy behunyják a szemük. Mintha észre sem vennék, ott se lennének.
Miért nem egyértelmű ennek a történetnek az üzenete? Miért kell újra és újra megtörténnie? Miért nem változunk? Miért csak akkor döbbenünk meg, ha már éppen velünk történik?Addig meg nézzük, tűrjük. Talán még örülünk is: milyen jó, hogy nem velünk történik. Szólhatnánk, tiltakozhatnánk. Megakadályozhatnánk, hogy bárkivel ez történjen. De mi is magára hagyjuk. Megtagadjuk. Eláruljuk. Vagy legalábbis mentegetjük az árulót. Odáig jutunk, hogy „azért szegény Júdást is meg lehet érteni”. Aztán meg felháborodunk, mikor velünk történik ugyanaz. Akiket a hozzánk legközelebb állóknak hittünk, azok fordulnak ellenünk, vagy tűnnek el.
Kiábrándító, reménytelenséget sugalló történet az Utolsó Vacsoráé, és főként, ami még utána jön.
Eltelt csaknem kétezer év. Azóta is újra, meg újra, szüntelenül.
Elszomorító? Reménytelenséget sugárzó alaptörténet? Nem hiszem. Amikor velünk történik éppen, akkor nem kell azt hinnünk, hogy „ez csak velem történhet meg, ennyire szerencsétlen csak én vagyok”. Sokakkal történik ez, már Jézussal is.
És egyébként nem muszáj így történnie. Nem kötelező Júdássá válni. Nem kell mindig mindent megtagadni. Megtagadás helyett vállalhatnánk egymást. A mindig odébbállás helyett választhatnánk, hogy kitartunk. Még tömegben is önmagunk lehetnénk, emberhez méltóan viselkedhetnénk.
A kérdést felteszik. Nekünk kell válaszolnunk. Miénk a döntés joga és felelőssége. Nagy Péntek van. Elgondolkodhatunk.