PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

041615
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
27
36
273
867
41615

Az Ön IP címe: 54.196.208.187
2019-03-25 11:47

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

Valóban

 

Földrengés, vihar, pusztulás. Miért kell nekünk mindig katasztrófa ahhoz, hogy felfigyeljünk, észrevegyük, elhiggyük. Mikor Jézus kilehelte lelkét a keresztfán: elsötétült az ég, megmozdult a föld. A templom kárpitja kettéhasadt. Ekkor mondta azt társainak a Jézust őrző százados: valóban Isten fia volt.

Miért mindig ilyen későn? Miért akkor, amikor már nincs mit tenni. Amikor nincs visszaút. Milyen kár. Micsoda tékozlás, ez a mindig, mindent elhalogatás. Aztán meg már hiába.

Hamarabb is odafigyelhetnénk, rácsodálkozhatnánk, hihetnénk benne. Szerethetnénk. „Valóban Isten fia volt” – állapította meg a százados, miután kivégezte. „Valóban szerelem volt” – mondjuk, miután végérvényesen tönkretettük. „Valóban ez lett volna a nekünk való élet” – sopánkodunk, miután elmulasztottuk.

Nekünk Mohács kell. Nekünk mindig muszáj megfeszítenünk az Ember Fiát. Miért?

Lehetne másként. Mindent a maga idejében. Nem a végsőkig elhúzva az időt. S egyszer csak: már késő. Hiába.

Élünk. Élhetnénk. Mi meg várunk. Biztos ez? Tényleg megváltottak vagyunk? Valóban szerethetnénk? Lehetne igazán jó az életünk? Hitetlenkedünk. Az idő meg múlik. Idő van. A mi időnk. Holnap igazi Húsvétra virradhatunk. Értelmezhetjük saját életünket Jézus történetének tükrében. Merjük? Akarjuk?

Ilyenekről volt szó ma a bűnbánati Istentiszteleten. Vagy én így értettem. Aztán odajött hozzám egy Asszony. Megszólított. Egyszer találkoztunk. Övé a kőbe vájt barlangban lévő juhhodály. Meg a juhnyáj. Többdiplomás, városi nő, vezető beosztásban dolgozott. Aztán egy szép napon ott hagyott mindent, megkereste a maga nyáját.  Nála láttuk - egy havas, téli napon - a ma született bárányok tucatjait. Juhok százával. Ez az Asszony van velük, gondozza őket. Divatos haj, ragyogó szemek. Még mindig a juhokkal vagyok - mondja. Igen, a család is jól van. Jól vagyok. Mostanában idejár Istentiszteletre ő is.  Gyakran gondolok Rád – mondom neki. Mert tényleg így van. Mikor nála jártunk, kicsit elbizonytalanodott. Mi meg biztattuk. Úgy láttuk: jó helyen van. És íme, azóta is. Húsvét. Istennek báránya. Mi meg megváltódtunk bűneinktől.

Ilyen egyszerű? Így van? Vagy előbb el kellene szegődni a magunk nyájához. Rátalálni. Juhok. Erdők és mezők. Kinek, mi jut. Kinek, mi jár. Ki mit teremt meg magának.

És pontosan ma találkoztunk. Mondja, már máskor is látott. És ma megszólított…  


Utolsó Vacsora

Amit tegnap írtam: történet az igazi társak iránti vágyakozásról. Az elárultatásról. Arról, hogy mindig éppen a hozzánk legközelebb állók közül akad valaki… Sokunkkal megesett.
A történet legismertebb változata az Utolsó Vacsoráról szól.
Jézus az utolsó estén, Nagy Csütörtökön már nem akart csodát tenni. Nem változtatta borrá a vizet, nem sokszorozta meg a kenyeret és a halakat, nem támasztott fel senkit, nem öntött lelket senkibe. Nem vágyott a tömegre, nem akart hozzájuk s...zólni.
Vágyva vágyott viszont arra, hogy az övéivel lehessen. A társaival, a tanítványaival. Együtt vacsorázni! Enni, inni, beszélgetni! Milyen jó is.
De ott ült közöttük az áruló. Igen, a legszűkebb körben. És a többiek? Ők is megtagadták, magára hagyták.
Másnap a tömeg ismét összegyűlt. Az a tömeg, mely néhány nappal korábban, Virágvasárnap, hozsánnázta Jézust. Virágszőnyeget terítettek a lába elé. Nagy Pénteken inkább választották a rablógyilkost, mint őt. Mert mikor megkérdezték tőlük, hogy az elítéltek közül kit engedjenek szabadon, akkor Barrabás nevét kiáltották, a rablógyilkosét, és nem Jézusét, a megváltójukét.
Szomorú történet. Az ember legszentebb vágyának megcsúfolásáról. Összetartozni, együtt lenni, megbízni egymásban. Megmutatni, hogy így is lehet. Mintát adni. Helyette elárulás, megtagadás, magára hagyás. És még nincs vége. Fel kell menni a Golgotára. Végig kell menni az úton. Stációk. Cipelni a keresztet. Megfeszíttetés. És végig nézik. Vagy behunyják a szemük. Mintha észre sem vennék, ott se lennének.
Miért nem egyértelmű ennek a történetnek az üzenete? Miért kell újra és újra megtörténnie? Miért nem változunk? Miért csak akkor döbbenünk meg, ha már éppen velünk történik?Addig meg nézzük, tűrjük. Talán még örülünk is: milyen jó, hogy nem velünk történik. Szólhatnánk, tiltakozhatnánk. Megakadályozhatnánk, hogy bárkivel ez történjen. De mi is magára hagyjuk. Megtagadjuk. Eláruljuk. Vagy legalábbis mentegetjük az árulót. Odáig jutunk, hogy „azért szegény Júdást is meg lehet érteni”. Aztán meg felháborodunk, mikor velünk történik ugyanaz. Akiket a hozzánk legközelebb állóknak hittünk, azok fordulnak ellenünk, vagy tűnnek el.
Kiábrándító, reménytelenséget sugalló történet az Utolsó Vacsoráé, és főként, ami még utána jön.
Eltelt csaknem kétezer év. Azóta is újra, meg újra, szüntelenül.
Elszomorító? Reménytelenséget sugárzó alaptörténet? Nem hiszem. Amikor velünk történik éppen, akkor nem kell azt hinnünk, hogy „ez csak velem történhet meg, ennyire szerencsétlen csak én vagyok”. Sokakkal történik ez, már Jézussal is.
És egyébként nem muszáj így történnie. Nem kötelező Júdássá válni. Nem kell mindig mindent megtagadni. Megtagadás helyett vállalhatnánk egymást. A mindig odébbállás helyett választhatnánk, hogy kitartunk. Még tömegben is önmagunk lehetnénk, emberhez méltóan viselkedhetnénk.
A kérdést felteszik. Nekünk kell válaszolnunk. Miénk a döntés joga és felelőssége. Nagy Péntek van. Elgondolkodhatunk.

Csend

 

Csend, csend, csend. Vágyakozva vágyódás. Nem csodára, nem éljenző tömegre, nem vagyonra, nem hatalomra. Egészen egyszerű dolgokra. Vágyakozva vágyódás az együttlevésre. Együtt vacsorázás azokkal, akikkel szeretjük egymást. Eszünk, iszunk, beszélgetünk. Fontosak nekem, és én fontos vagyok nekik. Figyelünk egymásra. Bízunk egymásban. Milyen jó lenne. És mégsem. Valaki mindig elárul. Az asztalodnál ül, eszi a kenyered, issza a borod, aztán meg megy és elárul. A többiek meg megértik. Őt sajnálják. Vele éreznek együtt. Neki se könnyű. Mi mást tehetne?

Együttlét, összetartozás, mintaadás? Tanítványok, társak? Azt hitted?

Nincs egy tucatnyi ember… Nincs egyetlen ember … Csak a csend. Csend, csend, csend. Holnap meghalhatunk. Keresztre feszíthetnek minket is. Az árulókat megölheti a szégyen. Sírni kell. Vagy már azt sem. Milyen nagy a csönd Nagycsütörtökön.


 

A kartellpártok

Legfőbb jellemzőjük, hogy az ilyen típusú pártok felcsúsznak az állami szintre. Többé nem a társadalom érdektagoltságának politikai megtestesítői, nem a különböző embercsoportok törekvéseit akarják érvényesíteni. Céljuk, hogy az állami döntéshozatalt tudják az általuk képviselt gazdasági csoportok profitmaximalizálásra irányuló igényeinek megfelelően befolyásolni. Állami megrendeléseket, állami támogatásokat akarnak szerezni a mögöttük állóknak. A megbízóiktól kapott feladatuk: olyan jogi szabályozásokat elérni, melyek kedveznek az utóbb általuk patronált megbízóiknak, vagy jobban mondva azoknak, akiknek a zsebében vannak. Azt kell elérniük, hogy az állam biztosítsa a megfelelő munkaerőt, a megfelelő fogyasztói bázist. Mindazt, ami az eladások végtelen láncolatához kell, ami a fogyasztói társadalom szükséglete. Persze úgy, hogy a profitért folyó gyilkos versengésben az általuk képviseltek járjanak jól.

Ebben a helyzetben érthető, hogy a gazdasági csoportok miért hoznak létre, illetve tüntetnek el pártokat. Aki elegendő tőkével rendelkezik, az kilóra vehet magának egy pártot, melyet nyugodtan faképnél hagyhat, ha az nem engedelmeskedik elég szolgai módon neki. Alakíthat új pártot, s ha az nem elég sikeres, akkor az általa otthagyott, szétvert „gyengécske, öregecske” pártot felszólíthatja, mi több kenetteljes demagógiával követelheti tőlük a kartellbe tömörülést. Miért? Mi a cél? Mi a program? Az állami újraelosztás feletti döntési jog visszaszerzése.

A kartellpártok nemcsak az állammal fonódnak össze szorosan, nemcsak a gazdasággal, amikor a tőkéscsoportok lobbistáiként működnek, hanem gyakran egymással is látható, vagy láthatatlan szövetségre lépnek.

A társadalom, vagyis az adott országban élő emberek érdekei, értéki, törekvései, céljai hidegen hagyják a kartellpártokat. Ők a mögöttük álló gazdasági csoportok profitjának maximalizálását akarják elérni, ehhez kell nekik az állami döntéshozatal befolyásolására szert tenni.

Mi lesz a társadalommal? Mit tehet a választópolgár? Talál magának mégis olyan pártot, melyben megbízik, melyet saját érdekei és törekvései politikai képviselőjének lát? Tud választani?


Osztálypártok, néppártok

 

Osztálypártok

Az osztálypártok egy társadalmi osztály érdekeinek, értékeinek, törekvéseinek az érvényesítésére hivatottak. Fontos szerepet játszanak bennük a párt ideológusai. Ők nem feltétlenül az adott osztály tagjai. Az ő feladatuk, hogy felismerjék és megfogalmazzák az osztály érdekeit, céljait. Ők dolgozzák ki a párt stratégiáját és határozzák meg a szükséges taktikát.

Az osztálypártokban jelennek meg először a fizetett hivatalnokok, vagyis a pártapparátus. Ők rendszerint nem a szóban forgó osztály tagjai. Időnként előfordul, hogy a párt csak szavakban képviseli a megnevezett társadalmi osztályt, valójában az apparátus céljainak, érdekeinek megvalósítója.

A pártsajtó, mely rendszerint nyomtatott napilap, vagy időszaki kiadvány, juttatja el a párttagokhoz, tágabban az osztály tagjaihoz, azokat az eszméket, ideológiákat, melyeket a párt képvisel. Így gyakran a sajtóból értesülhetnek az osztály tagjai arról, hogy mi is az ő érdekük, melyek az értékeik, mik a céljaik. Az osztálypártok vagy forradalmi úton akarják elérni céljaikat, vagy parlamenti képviselőik útján. A választási kampányt, az apparátust, a pártsajtót és az egyéb felmerülő kiadásokat a párttagok által fizetett tagdíjból finanszírozzák, ezért minél több párttag beszervezésére törekszenek. Az osztálypártoknak lehetnek egyéb anyagi forrásaik is.

Történelmileg először a munkásosztály pártjai szerveződtek meg.

 

A néppártok

A modern politikai alrendszerek működési elveihez igazodó pártok. Fő céljuk a hatalomra kerülés, vagyis minél több parlamenti mandátum megszerzése, mely a kormányra kerülést teszi számukra lehetővé. Ha leragadnának egyetlen, jól körülhatárolható, a társadalom bizonyos részét képező csoport érdekeinek, értékeinek, törekvéseinek hirdetésénél, ezzel óhatatlanul elriasztanának, vagy legalábbis távol tartanának maguktól más társadalmi csoportokat. Ők azonban feltétlenül hatalomra akarnak jutni, ez a fő céljuk, ezért minél több szavazatra, bárkinek a szavazatára szükségük van. Nem számít többé az értékrend, a politikai vagy világnézeti irányzathoz tartozás, nincs eszmékhez, ideológiákhoz ragaszkodás. Nincs más cél, mint a hatalomra kerülés. Ahogy manapság mondani szokták „akár az ördöggel is összefognak a hatalom megszerzéséért”. Semmi sem drága, semmi nem fontos többé, csak, hogy ne a másik, hanem én győzzek a választásokon. Aztán lesz, ami lesz. Pártprogram, melyből előre kiszámítható, tudható a választópolgárok számára, hogy milyen jövő vár rájuk, mi fog történni, ha az adott párt győz? Sokaknál ez már szóba sem jön. Nem kell ideológus, nem kell pártértelmiség, mert azok csak feleslegesen okoskodnak. Nem kell párttagság, mert esetleg megpróbál beleszólni a pártpolitika alakításába. A finanszírozás nem a tagdíjakból történik, tehát ezért sincs rájuk szükség. Kampányok idején kicsit fel kell duzzasztani a tagok számát, hogy legyen, aki szórólapozik, plakátot ragaszt, akár családostól, gyerekestől. A párt finanszírozását az állami költségvetés biztosítja. Pontosabban megelőlegezi már a jelöltekre. Ha nagyot buknak és nincs miből fizetni, már úgyis mindegy, utánuk a vízözön.  Ha úgysincs lelkesítő cél, képviselhető érték, akkor legalább a pénz had motiválja a jelölteket, képviselőket, politikusokat. A honorácior pártok idején még az egyéni érdemek, a kivívott elismertség, a megbecsülés volt a képviselővé válás meghatározója. A néppártoknál ezt felváltja a színészi kvalitás. Ebben jelentős szerepe van annak a változásnak, hogy a választópolgárokkal immár nem a nyomtatott sajtón keresztül tartják a kapcsolatot és nem a politikai nagygyűlések a nyilvánosság legfőbb színterei. Megjelent időközben az elektronikus média. Mindenekfelett a televízió. A kamerák közelről mutatják a politikusokat, a jelölteket. Mit mutat az arcuk, milyen a megjelenésük, a gesztusaik. Nyerő a jó színész. Gondoljunk Ronald Reagan elnökségére.

„Kapj el mindenkit!” Légy vonzó külsejű, megnyerő. Ne ígérj semmit, de azt nagyon megnyerő módon tedd. Minél általánosabb, semmitmondóbb, amit hirdet egy párt, annál kevesebbeket riaszt el. És ez már sokszor elég is. A politika helyett a politikusra helyeződik a hangsúly. Majd a „píárosok” kitalálják, aztán keresünk valakit, aki megjeleníti. Média világ, virtuális valóság. Reklámfogások, a szappanoperákra rákapatott, képregényt és hangos könyvet „olvasó” közönség igényszintjéhez igazodás. Show, lufik, celebek.

Természetesen nem minden néppártra igaz mindez. De a veszély fennáll, a kísértés nagy. És ahogy lenni szokott, kéznél az önfelmentés: „ha a többiek így csinálják, akkor mi miért ne?”

És még van lejjebb is. Erről majd holnap.


Virágvasárnap

 

Nagyböjt. Alkalom az önvizsgálatra. Kik vagyunk? Milyen az életünk? Kivé akartunk válni? Mivé lettünk? Csak így tovább? Vagy szeretnénk változtatni? Ha igen, akkor merre? Szebbek, jobbak, okosabbak, szeretetteljesebbek akarunk lenni? Lehetünk? Bárki bármivé lehet? Aligha.

Kell az önismeret. Képességeink, készségeink, tehetségeink, álmaink, vágyaink, lehetőségeink együttes leltárba vétele. Nagyböjt. Leltározhatunk.

Virágvasárnapi Istentiszteletünk alapigéje a talentumokról szóló bibliai történet volt. Három ember, akik eltérő talentumokat kaptak, de mindegyikük kapott. Az első ötöt, a második hármat, a harmadik egyet. Mit tettek vele? Az első és a második befektette talentumait, vállalkozásba fogtak. A harmadik elrejtette, elásta a kapott talentumát. Az első kettő ügyesen sáfárkodott talentumaival, megduplázták azokat. Az elsőnek az ötből tíz lett, a másodiknak a kettőből négy.

Akik vállalkoztak, azoknak keményen kellett dolgozniuk.  Figyelniük kellett, reagálniuk, észnél lenni.

Aki elrejtette kincsét, talentumát, az tétlenkedhetett. Úgy vélte: nincs dolga. Nem figyelte a világot. Nem érdekelte senki és semmi. Elvolt magának. Unatkozott, lustálkodott. Üres volt az élete.

Aztán eljött a számonkérés. Megjött az ajándékozó és kíváncsi volt, hogy mi lett a talentumokkal. Az első kettőt megdicsérte. Megígérte, hogy ezután még többet ad nekik. Közelebb engedte magához őket.

A harmadik embert megdorgálta, nem adott többé neki semmit, elküldte.

Velünk mi lesz? Nekünk is vannak talentumaink. Képességek, készségek, tehetség, lehetőségek. Mi mit teszünk velük? Elrejtjük? Nem törődünk velük? Vagy vállaljuk annak teljesítését, amire hivatottak vagyunk? Munkálkodunk? Vállalkozunk saját éltünk megélésére?

Vannak talentumaink. Kinek több, kinek kevesebb. Kinek ilyen, kinek olyan. Akármilyen mélyre rejtettük, bármennyire megpróbáltuk elfelejteni: előáshatóak, leporolhatóak. Törődhetünk velük, gyümölcsöztethetjük adottságainkat, lehetőségeinket.

Nagyböjt. Holnap kezdődik a Nagyhét. Hamarosan Húsvét. Feltámadás. Mi is új életet kezdhetünk. Ahhoz, hogy sikerüljön: érdemes arra használnunk a hátralévő időt, hogy töprengjünk lehetőségeinken és adottságainkon. Ezek ismeretében, s a kockázatok és a munka vállalásával, igazi életünk megélésére vállalkozhatunk. És persze elmulaszthatjuk. Elhalogathatjuk. Sáfárkodunk talentumainkkal, vagy elássuk azokat? Sürget az idő. Most kell döntenünk.