PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

041609
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
21
36
267
861
41609

Az Ön IP címe: 54.196.208.187
2019-03-25 11:46

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

Hallgass a szívedre

 

Az ember: választó lény. Azt, hogy ki ő, választásai mutatják meg legjobban. Az, hogy ki a párja, mi a hivatása, kik a társai, mi igazán fontos a számára, és igen, hogy kire szavaz a választáson.

Bármit választhatunk, csak azt nem választhatjuk, hogy nem választunk. Minden döntés felelősséggel jár. Viselnünk kell következményeit. Azt, amit, akit választunk, és annak hiányát, annak elmulasztását, amit elutasítunk, nem választunk.  Felelősségteljes a politikai választás. Személyes életünkre hat majd az eredménye.

Nem egyszerű feladat a saját politikai önazonosságunk meghatározása sem, vagyis annak meghatározása, hogy mi milyen politikai irányzathoz tartozunk. A pártok beazonosítása is gyakran nehéz. Némelyiké szinte lehetetlen. Mit akar valójában, milyen értékeket képvisel, mit tenne, ha döntési pozícióba kerülne? Egyáltalán: melyik irányzathoz sorolható? És arról még szó sem esett, hogy vajon melyik párt tartaná magát választási ígéreteihez, ha hatalomra jutna, vagy legalább melyik az, amelyik biztosan nem az ellenkezőjét tenné annak, amit most hirdet?

Hogyan találjuk meg azt a pártot, azt a képviselőt, akire vasárnap a szavazatunkat adjuk?

A férjem: Furmann Imre, a kilencvenes években egyik felszólalásában azt mondta, hogy neki a gyomra szocialista, az esze szabad demokrata, a szíve meg magyar és demokrata. Ő a szívére hallgatott, az MDF-re szavazott.

Azóta pártok szűntek meg, újak alakultak, sok minden megváltozott.

Mégis azt mondom én is: hallgass a szívedre …


 

Rendszerváltás. Mit is jelent?

  • Az ország függetlenségének, az állam szuverenitásának visszaszerzése. A több mint negyven éven át „ideiglenesen” itt tartózkodó megszálló szovjet csapatok kivonulása. Kilépés a szovjet blokkból.

  • A politikai rendszer megváltozása. Az egypártrendszeren alapuló diktatúra helyett többpártrendszeren alapuló demokrácia intézményeinek, jogi kereteinek kiépítése.

  • A társadalmi újratermelés rendszerének megváltozása. Redisztribúció, állami központosítás és újraelosztás helyett tranzaktív, piaci újratermelés. Ennek volt alapfeltétele az államosított vagyon privatizációja.

  • A társadalmi rendszer megváltozása, abban az értelemben, hogy a társadalom különböző alrendszerei (gazdaság, jog, tudomány, művészet, magánélet) visszanyerjék autonómiájukat, kiszabaduljanak a politika mindent bekebelező, lenyelő fogságából.

  • A társadalom szerveződésének, összetartó erejének megváltozása. Az államszocializmus valójában újfeudalizmus volt. A feudalizmus mintájára a vertikális személyi függőségi rendszer volt a meghatározó. Hűbérurak és hűbéresek függőségi láncolatára épült minden, ez tartotta össze az egészet. Az eredeti feudalizmusban a föld volt a feudum, vagyis az a kincs, melyért hűség járt cserébe. Ezt adományozta a király a főnemeseknek, azok a középnemeseknek, majd a kisnemeseknek, egész a jobbágyi telkek kiosztásáig. És minden adományozó személyes hűséget, szolgálatot várt el az adományért. A király nemesei bandérium kiállítását, a földesúr robotot és adót a jobbágytól. Az államszocializmusban a mindennapi léthez nélkülözhetetlen javak, szolgáltatások lettek nehezen megszerezhető „kincsekké”. Mindezek megszerzéséhez személyi kapcsolatok, összeköttetések, protekció kellett. Banán csak „pult alól”, soron kívüli Trabant kiutalás csak ismerős által, jobb állás csak „keresztapai” támogatással. Ahhoz, hogy viszonylag rendben menjenek a dolgok, kellett valaki, aki szól az érdekünkben, az orvosnál, a hivatalban, mindenütt. Kiváltságos hűbérurak, főkutyák, a nomenklatúra tagjai. Akiknek mindenüvé elér a kezük, akik bármit el tudnak intézni, akik jól ismerik egymást és összetartanak. Vadászás, fehérasztal melletti döntéshozatal. A többi meg kiszolgáltatottan, egymástól elszigetelten, félve, bizalmatlanul. Ha boldogulni akar, ha bármit el akar érni: jobb, ha elszegődik egy hűbérúrhoz, főkutyához hűbéresként, alkutyaként. Majd a főkutya elintézi azt, amire szüksége van, ő meg hűséggel szolgálja. Halas kofa, akinek pártbizottsági patrónus szerez halárusítási engedélyt. És egy évtizeddel később is Karácsony előtt megáll a feketeautó, kiszáll a sofőr, leadja a pártbizottsági elvtársaknak szükséges halmennyiségre a rendelést. A halas kofa szó nélkül pakol, a sofőr pedig fizetés nélkül távozik. Tsz melléküzemág engedélyt kap sütöde létesítésére. Persze kellett a „szocialista összeköttetés”, az elvtársi közbenjárás. Finom a kenyér, amit sütnek, megy is érte a fekete autó naponta, leadják a megrendelést, a pék pakol, fizetni nem fizetnek. Ja, hogy naponta 40 km-t autózik a sofőr az elvtársak mindennapi ingyen kenyeréért? Kinek fáj az? Az állam fizeti a benzint, a munkabért.

Értjük már a „csókosságot”? Meg, hogy miért akar mindenki mindent „okosban” megoldani? miért zsigeri ösztön, hogyha bármi megoldandó probléma adódik, azt keressük: van-e ismerős, kinek lehetne szólni, ki tudna patronálni minket? Protekció, kijárás, kiskapuk megkeresése, keresztapaság, lobbizás, korrupció. És ez aztán átszőtte az egész társadalmat. mert alkutyának lenni rossz. Mindenki főkutyaságra vágyik. Nem tud érdemben változtatni helyzetén. Megmarad alkutyának, de próbál saját alkutyákat találni, akikhez képest már ő a főkutya és akkor máris jobb a közérzete. A bolti eladó alkutya. Ám, ha a vevőt megleckézteti, és nem hagyja abba a telefonon trécselést, hiába áll a sor, akkor tőle függnek a többiek. A húsbolti eladó alkutya, de ha a mócsingot odacsempészi a hús alá, akkor függök tőle. Az ügyintéző alkutya, de ha packázik az ügyféllel, akkor vele szemben nagynak és fontosnak tudja magát. A buszsofőr alkutya. De, ha az utas fut, hogy elérje, és mikor épp odaér, ő becsapja előtte az ajtót és otthagyja, úgy érezheti: ő sem senki, ő is számít, neki is van hatalma. És aki a munkájában nem tud alárendelteket szerezni, kiszolgáltatottá tenni senkit, az majd haza megy. Várja a család. Majd otthon megmutatja, hogy ki az úr a háznál. Hányszor üvöltöznek a családtagok egymással valójában azért, mert a főnökükre, az őket megalázókra haragszanak. Hányszor csattan pofon a gyerekek arcán azért, mert szüleik nem borították rá az asztalt arra, akire rá kellett volna. Örökös feszültség, frusztráltság, rossz közérzet. Pánik és depresszió. Lehajtott fejű emberek. Devianciákba menekülés. Társadalmi betegség. A korrupció: jogosulatlan előnyök adása, illetve szerzése. A korrupció vált a boldogulás, a fennmaradás egyetlen lehetséges módjává. Ez lett a társadalmat összetartó kohéziós erő.

Rendszerváltás. Ezt a szövevényt lebontani. Ezeket a függőségeket szétvagdosni. És nemcsak a viszonyokban, hanem az emberek fejében! Mert ott dőlnek el a dolgok. Amíg az a meggyőződés, hogy csak így lehet: hiába változik a politikai rendszer, a gazdaság, bármi. az lesz a legitim rend, mely legközelebb áll az emberek fejében élő rendképhez. Csak egy példa. Amikor győzött a Magyar Demokrata Fórum az első szabad választásokon, sokan velem üzentek a férjemnek, aki akkor a párt általános alelnöke volt. Felhívott telefonon egy ismerős, gratulált, elmondta mennyire örül, hogy Imre pártja győzött. Azonnal hozzátette: így legalább Imre majd elintézi, hogy hamarabb kapja meg az autót, amire már évek óta vár.

Akkor értettem meg, hogy milyen nagy itt a baj. Változhatnak intézmények, gazdaság, jog. De a fejekben élő rendképpel mi lesz? Ha az eddigi protektorok, patrónusok, kijáró emberek, lobbisták helyett most újakat keresünk, és ezután tőlük függünk, akkor mi lesz velünk?

Igen. Nem kellett jóstehetség annak megjövendöléséhez, hogy a bizalmi deficit lesz a legnehezebben leküzdhető öröksége az államszocializmusnak (F. Fukuyama). Meg a magány, H. Arendt szerint a legsúlyosabb örökségünk. Amíg nem hisszük el, hogy fontosak vagyunk, hogy számítunk. Amíg nem hisszük el, hogy hivatottak és felhatalmazottak vagyunk a saját igazi életünk megélésére. Dönthetünk. Választhatunk. Milyen sok a félelem, mely gúzsba köt. Milyen nehéz szóba állnunk és szót értenünk. Nem kell félnünk a felettünk levőktől. Bízhatunk a társainkban. Csak meg kellene keresni a valódi társakat. Akiknek hasonlóak az álmaik, a céljaik, az érdekeik és értékeik.

Gyorsan változó világ. Információáradat. Ezernyi lehetőség. Egyedül nagyon nehéz. Eligazodni is, boldogulni is.

Nyakunkon a választások. Nagyban megy az okoskodás. Plakátok, szórólapok, fizetett hirdetések.

A politika közös céljaink elérését szolgáló terepe az életünknek. Így is értelmezhetjük. Így is végig gondolhatjuk a pártprogramokat, jövőképeket, ígéreteket. Melyik áll legközelebb a saját céljainkhoz, a mi választott és vállalt értékeinkhez. Azért holnap majd írok még valamit. Még nem lesz késő. Vasárnap megyek Pestre: választani. Egyedül megyek. Korábban Imrével és Dáviddal mentünk. Ünnep volt nekünk minden választás. Milyen szép napok! Hajnalig néztük a televíziót, vártuk az eredményeket. Izgultunk. Én most is ezt teszem. Örülök, hogy tehetem.    


A negatív társadalmi szerződés felbomlása

 

Ahhoz, hogy a hatalom konszolidálja magát, vagyis elkerülje a nyílt lázadást, a forradalmat, be kellett tartania az általa vállalt kötelezettséget, azaz biztosítani kell az életszínvonal emelkedését. Ehhez viszont megfelelő gazdasági teljesítményre, anyagi háttérre volt szükség. Ám az államszocialista rendszer sajátossága a redisztributív társadalmi újratermelés, az állami központosításon és újraelosztáson alapuló gazdaság. A redisztributív újratermelés nem biztosított megfelelő anyagi fedezetet az életszínvonal emeléséhez. Ez a gazdasági nehézség a politikai hatalom stabilitását, konszolidáltságát is veszélyeztette.

Ezzel magyarázható, hogy az 1960-as évek második felében új megoldást próbáltak találni. A megoldás az un. „új gazdasági mechanizmus” bevezetése volt, vagyis a piaci viszonyok legalizálása. A piaci szempontok megjelenése az állami iparban, mezőgazdaságban, hatékonyabbá tette a gazdaságot. Ami ennél is lényegesebb volt: az un. második gazdaság legitimmé tétele. A második gazdaság a redisztributív újratermelés kiegészítőjeként működött. Fő funkciója az volt, hogy a családok túlmunkával, önkizsákmányolással biztosították maguknak az életszínvonal emelését.

Egy idő múlva már nem lehetett fokozni a többletmunkát és az ebből származó jövedelmet. Így ismét fenyegette a hatalmat az a veszély, hogy kiderül, hogy nincs miből fedezni az életszínvonal emelkedését, vagyis megszegi az ígéretét. Ekkor külföldről felvett hitelekből kezdték el finanszírozni az életszínvonal javulását, vagy legalább szinten tartását szolgáló intézkedéseket. A hitelek abba a feneketlen hordóba kerültek, melynek a neve „magyar népgazdaság” volt, s amely egy olyan látszólagos jólétet biztosított a maygar népnek, amiért megérte csöndben maradni. Nem volt itt soha legitim a szocialista hatalom. Csak konszolidálva volt az emberek jóllakatásával. Legitimáció pótléknak ott volt a többi szocialista országgal való összehasonlítás: a többieknek még rosszabb. Itt legalább van mit enni. Mi lettünk a szocialista tábor legvidámabb barakkja.

Ám egyszer csak nem adtak több hitelt a szocialista kormánynak. Sem önkizsákmányolással szerzett plusz jövedelmekből, sem az állam által felvett külföldi kölcsönökből nem lehetett többé emelni az életszínvonalat. nyilvánvalóvá vált a gazdaság válsága. És tekintettel a negatív társadalmi szerződésre, ez egyúttal a politikai hatalom ellehetetlenülésével járt együtt. Hiszen amikor érzékelték az emberek, hogy romlik az életszínvonaluk, azaz a hatalom nem tartja be az általa vállalt kötelezettségét, abban a pillanatban visszatért az emberek emlékezőtehetsége. Nem voltak hajlandóak többé ők sem betartani az általuk vállalt tiszteletben tartását a tabutémáknak. Ha a társadalmi újratermelés működése, a gazdaság hatékonysága nem konszolidálja a politikai hatalmat, akkor szükségszerűen előtérbe kerül a legitimáció. Egyre gyakrabban tették fel a kérdést: mi is történt 1956-ban? Hogyan kerültek hatalomra, akik most is vezetik az országot? És emlékeztek az emberek a forradalom eltiprására, a véres bosszúra és arra, hogy a megszálló csapatokat küldő idegen ország urai juttatták hatalomra az ott ülőket. És hol vannak a megszálló, a forradalmat leverő szovjet csapatok? Azok bizony még mindig itt voltak. Vagyis az erőszak eszközök bármikor bevethetőek, óriási túlerővel. És miért tartozunk mi a szovjet blokkhoz? Miért a KGST és nem az Európai Unió? Miért a Varsói Szerződés és nem a NATÓ? Mert mi egy idegen uralom alatt álló, megszállt ország vagyunk. És miért csak egy párt van? Mert csak a címke „népi demokrácia”, de valójában diktatúra van, ahol nincs, nem lehet alternatívája a hatalmon lévőknek. Sőt az az egy párt, az maga az államhatalom, ezért az állampárt elnevezés, meg a pártállam. Vagyis több, mint diktatúra: totalitárius rendszer. A társadalom minden területére, az emberek életének minden vonatkozására kiterjed az uralma, mindenütt a párt diktál, mindent az határoz meg. És persze visszatért az emlékezet a határon túli magyarokra vonatkozóan. Addig oly jól titkolták a felnövekvő nemzedékek elől a tabutémákat, hogy a nyolcvanas években gimnazisták körében végzett kutatás eredményei szerint arra a kérdésre, hogy Magyarországon kívül mely országban élnek jelentős számban magyarok, megkérdezettek közül többen válaszolták, hogy az Egyesült Államokban, Ausztráliában, Németországban, mint azt, hogy a környező országokban. Persze egyetemi hallgatók közül is többen akkor értesültek arról, hogy Magyarországon szovjet csapatok állomásoznak, mikor követelni kezdték a kivonulásukat. Aztán tematizálódott Erdély, meg a többi határon túl élő magyar helyzete.

Ezek váltak a rendszerváltás fő témáivá, követeléseivé. Legyen többpártrendszer. Lépjünk ki a KGST-ből és a Varsói szerződésből. A szovjet csapatok menjenek haza. Tisztázódjon 1956. Törődjünk a határon túli magyarokkal.      


 

Rendszerváltás vagy változtatás?

Amikor zajlott, akkor is vitatták már az elnevezését is.

Antall József, a magyar Demokrata Fórum elnöke, a későbbi miniszterelnök, nem szerette a rendszerváltás megnevezést. Ahogy mondta: váltani fehérneműt szokás, a rendszert legfeljebb megváltoztatni lehet, ezért ő következetesen rendszerváltoztatásról beszélt.

A Szabad Demokraták keménymagja, az egykori Demokratikus Ellenzék tagjai rendszerváltást akartak, hangsúlyozva, hogy a váltás radikálisabb változás, mint a változtatás.

Utólag rekonstruálható, hogy Antall József a radikálisabb változás elengedhetetlen feltételének a forradalmat tartotta volna. Jóval később, mikor az elégedetlenkedők számonkérték, hogy miért nem történtek erőteljesebb változások, ezt válaszolta „tetszettek volna forradalmat csinálni”. Nekünk azonban nem igazán tetszett forradalmat csinálni. Még a rendszerváltáshoz, változtatáshoz szükséges aktivitástól is ódzkodtak az emberek. A rejtélyes félelem, pláne, ha nem is annyira rejtélyes, mert valós tapasztalatokon nyugszik, sokakat és soká gúzsba köt. Kétségtelenül voltak olyan pillanatai, eseményei a rendszerváltásnak, melyek tömegek részvételével történtek: a Bős-Nagymarosi vízlépcső megépítése elleni tüntetés, tüntetés Erdélyért, az első szabad ünneplése március 15-nek. De azért a jellemző az volt, hogy bár szinte mindenki változást akart, de azt a potyautas effektusa alapján remélték elérni. A potyautas effektus lényege az az emberek jelentős részére jellemző mentalitás, hogy valamit szeretnének és el is érhetnénk, mégsem tesznek érte semmit, mert azt remélik, hogy mások kiharcolják, ők meg élvezik az eredményeket, és akkor ők járnak legjobban, mert nulla energia befektetéssel ugyanazt megkapják, amiért mások cselekszenek, esetleg áldozatokat vállalnak. Ám, ha túl sok a potyautas beállítódású ember, akkor sorra elmaradnak a könnyen megvalósítható változások is. Ez meg már maga a tanult tehetetlenség. Szóval nem akaródzott forradalmat csinálni, maradt hát a rendszerváltás, avagy rendszerváltoztatás.

Azt állítottam, hogy szinte mindenki változást akart, csak kevesebben voltak, akik hajlandóak voltak bármit tenni is ezért. Ma már sokan azt is vitatják, hogy tényleg olyan sokan akartak változást.

Állításom igazolására szeretném felidézni a negatív társadalmi szerződést, és felbomlásának történetét.

 

A negatív társadalmi szerződés és felbomlása

Magyarországot a II. világháború végén megszállták a szovjet csapatok, akiket voltak, akik felszabadítókként ünnepeltek. A történelem örök dilemmája: akik a társadalom egyik része számára felszabadítók, azok a másik résznek megszállók. A megszállók pedig önmagukat mindig felszabadítóknak tüntetik fel. A történelmet pedig mindig a győztesek írják, az ő szemszögük szerint értelmezve a történteket.

1948-ban a kommunisták kerültek hatalomra és a szovjet mintát követve neki láttak a szocializmus építésének. Államosítás, tervutasításos rendszer, kitelepítések, társbérlet, politikai szempontú döntéshozatal az egyetemi felvételtől az igazgatói kinevezéseken át odáig, hogy a „virágzó gyapotföldek hazájává”, valamint a „vas és acél országává” próbálták tenni Magyarországot. Alacsony szinten nivellált bérek, a lódenkabát és az alapvető élelmiszerekért sorban állás egyenlősége.

1956-ban kitört a forradalom. Követelték a megszálló szovjet csapatok kivonulását és a demokráciát. A forradalomban szinte mindenki részt vett, minden társadalmi csoport orvosolni akarta elszenvedett sérelmeit. Az orosz „testvéri tankok” letiporták a forradalmat, visszaállították a kommunista hatalmat, vezetővé tették kegyeltjüket, aki levezényelte a véres bosszút. Kivégzések, bebörtönzések, családok életének megnyomorítása, ellehetetlenítése. Ezt követően jött „a konszolidáció”. Azok az emberek, akiket a forradalom leverői juttattak hatalomra, akik engedelmesen végrehajtották a kegyetlen megtorlást, utóbb álarcot öltöttek és eljátszották a jóságos király, meg az ő kegyes udvartartása szerepét.

És az emberek? A társadalom? A forradalom leverése megtanította a magyar társadalmat arra, hogy bármit is tesz, bármennyire akar valamit, akármilyen széleskörű a részvétel és összefogás: a Szovjet Birodalommal szemben esélytelen. Nincs mit tenni: tűrni kell. Vagy el kell menni innen, ahogy sokan megtették. Akik meg itthon maradtak, azok kénytelen, kelletlen belementek abba a kimondatlan, de mégis létező alkuba, amit most a negatív társadalmi szerződésnek nevezünk.

Ez a szerződés soha nem íródott le, ki sem mondták, nem beszéltek róla. Mégis évtizedeken át működött, meghatározta a hatalmon lévők és a többiek egymáshoz való viszonyát, magatartását.

1956 forradalma, annak leverése megtanította a népet, hogy nem tehet semmit, a hatalmat viszont arra, hogy a magyarokkal nem lehet megtenni akármit. Jobb hát megegyezni.

A hatalom, tanulva a történtekből, vállalta az életszínvonal folyamatos emelését és azt, hogy az embereket nem kényszerítik a rendszer melletti folyamatos kiállásra. A rákosi korszak folyamatos ünnepségei, a felállva éljenzés, a hosszas taps helyett a Kádár korszak beérte azzal, hogy nyíltan ne lázadjanak ellene. „Aki nincs ellenünk, az velünk van”- így értelmezték a rendszer támogatását.

Így hát a társadalom elvárhatta és megtapasztalhatta az életszínvonal szerény, de folyamatos emelkedését. Teljes foglalkoztatottság. Esély a lakáshoz jutásra, a Trabant vásárlásra, a hétvégi telekre, majd azon a kisház megépítésére. Szabadidőben pedig a politikai nagygyűléseken való kötelező részvétel helyett lehetett bütykölni a kocsit, menni a telekre, kapálgatni.

Mit várt cserébe ezért a hatalom? A tabutémák tiszteletben tartását. Vagyis azt, hogy bizonyos dolgokról ne beszéljenek. Ezek voltak a tabuvá tett témák:

  • 1956

  • a szovjet csapatok Magyarországon tartózkodása

  • a szovjet blokkhoz tartozás (KGST, Varsói Szerződés)

  • az egypártrendszer

  • a határon túli magyarok

Amíg a hatalom teljesítette az általa vállaltakat, addig a társadalom csendben maradt.

De aztán történt valami. Erről majd holnap.


Nehogy az "ő hülyéik helyett a mi hülyéink"

 

Húsvét után: vissza a politikához. Már egy hét sincs a választásokig. A Húsvét kapcsán utolsó bejegyzésem a félelemről szólt. A mostaniakról és az akkoriakról. Mintha örök kísérője, meghatározója lenne az életünknek. Személyes félelmeink jelentős része nagyon is közös. Csak nem is tudunk róla. Szorosan összefügg a politikával a félelem.

Korábban írtam róla, hogy a totalitárius rendszerek legfőbb sajátossága, törekvése, hogy elszigetelje egymástól az embereket. A közösség nélküli, magányos ember „természetes” létállapota a félelem. Egyedül gyengének érzi magát, a hozzá hasonlókban nem bízik, gondoskodásra vágyik, s ennek reményében elfogadja alávetett, kiszolgáltatott helyzetét. Alattvaló. Bármire rávehető, bármit meg lehet tenni vele.

Az alattvaló, a magányossá tett ember beletörődik, hogy életét mások, tőle független erők irányítják. Nem is próbálkozik. „Minek? Úgyse sikerül.” Az alattvaló beletörődik, hogy a politikához nincs köze, az messze a feje fölött lebeg. Jobb nem belekeveredni. Azzal vigasztalja (áltatja) magát, hogy „becsületes ember nem foglalkozik politikával”.

A demokrata nem fél. Igényt tart saját élete és környezete alakítására. Tudja, hogy az ő életéről is, a mi közös életünkről szól a közélet. Felismeri, hogy a politika a mi közös céljaink megvalósításának terepe. Lehetőség, melyet saját érdekeink, értékink, törekvéseink megvalósításáért fontos hasznosítanunk. Közünk van hozzá. Köze van az életünkhöz. Felfoghatatlan, ha nem érdekel, ha nem foglalkozunk vele, ha távol tartjuk magunkat tőle.

Persze, amiket a modern társadalmak politikai alrendszeréről írtam nemrégiben, mondjuk a kartell pártokról, az elég kiábrándító.

De nem ez az egyetlen út. A totalitárius rendszerekből önmagukat a múltszázad végén kiszabadító országoknak, mint a demokráciában későn érkezőknek, megvan az az előnyük, hogy átláthatják a nyugat-európai politikai rendszereknek nemcsak az előnyeit, hanem a hátrányait. Hosszú időn át úgy tűnt, hogy a nyugat-európai fejlődési modell, a „modernizáció”, az emberiség fejlődésének csúcsa, a mindenki által követendő modell. Mára kiderült, hogy nincs így. Vannak más utak, más alternatívák. A modernizációban mi lemaradtunk. Soká próbáltunk felkapaszkodni a nyugati típusú modernizáció vonatára, nem igazán sikerült. Most legfőbb ideje megbizonyosodnunk, hogy valóban ez-e a számunkra jó vonat. Nagy kár lenne olyan vonat után futnunk és esetleg nagy keservesen felkapaszkodnunk rá, ami éppen a holtvágány felé tart, vagy netán kisiklani készül.

Vagyis most, amikor amúgy is történelmi korszakváltás határán állunk, hiszen a modern ipari társadalmakat felváltja a tudásalapú információs társadalom, érdemes távlatosabban tekintenünk a politikára is. Fontos újra gondolnunk sok mindent. Először is a saját életünket. Hogyan éltünk eddig? Mi a jó az életünkben? Mi az, amit megőriznénk és mi, amin változtatnánk. Hogyan szeretnénk élni? Milyen jövőt álmodunk magunknak, gyermekeinknek, unokáinknak? Félelmek és örömök. Választásaink a mindennapokban, az ünnepeken és a közös életünkben, a politikában. Összefüggnek, nagyon is.

Harminc éve sokan nem hitték, hogy képesek vagyunk leválni a keleti modellről, kiszabadulni a szovjet birodalomból. Képesek voltunk. Csak el kellett hinni. Le kellett győzni félelmeinket. És cselekedni kellett.

Ma azt érdemes elhinnünk, hogy nem kell szolgai módon igazodnunk a nyugati modellhez. Ma nem kell kiszabadulnunk sehonnan. Ma a megújulásban hihetünk, a nyugati modell, ha tetszik: Európa megújulásában hihetünk. Nem kell félnünk. Cselekedhetünk.

Érdemes újra gondolnunk a rendszerváltást. Mi is történt? Mit akartunk? Mi valósult meg? Milyen feladataink vannak még?

És már megint a félelem. Erről is írtam nemrégiben. Sok mindent meg lehetett változtatni politikai akarattal, jogszabályokkal, gazdasági intézkedésekkel. Az emberek lelke, gondolkodása így nem változtatható meg. Hosszabb idő kell a változáshoz. A félelem, a bizalmatlanság, a magány leküzdése a legnehezebb. Ezt még nem sikerült maradéktalanul megoldanunk.

Ezért sok még a fenntartás a politikával kapcsolatban. Még jelen van az alattvalói mentalitás. Meg a „túlmodernizált” szemlélet, amikor csak a hatalom megszerzése számít. És, hogy mire kell? Erről nem sok szó esik. Esetleg csak arra, hogy a mögöttük álló gazdasági csoport befolyását, profit-maximalizálási érdekeit állami szinten érvényesítsék. Ha a „modern” politikai alrendszerek kartell-pártjaira gondolunk: ez így „természetes”. Ha azonban nem akarjuk mindenben majmolni, szolgai módon követni a „modernizációt”, ha hiszünk a politikai innováció lehetőségében, akkor nem hagyjuk, hogy nálunk is ez legyen „természetes”.

Innováció nemcsak a műszaki területeken, nemcsak a gazdaságban lehet. Nemcsak a magánéletben lehet megújulás, „feltámadás”. Lehetséges a politikai innováció. Két dolog kell hozzá: tudnunk kell, hogy mit akarunk elérni és valamennyi érintettnek részt kell vállalni a megvalósításban. Tömörebben: innováció = anticipáció + participáció.

A rendszerváltás előtt Magyarországon egypártrendszer volt. Az egyetlen párt állampártként működött. Döntött a gazdaság ügyeiben és minden más alrendszerében, az életnek szinte minden területére beavatkozott. A társadalom érdekei, törekvései, a politikai tagoltság elfedődött, letagadták. Rövid idő állt rendelkezésre a megszerveződéshez, a változás előkészítéséhez. A pártok akkoriban tipikus honorácior pártokként szerveződtek, legalábbis abban az értelemben, hogy a pártok szervezői, vezetői: személyes ismertségük, megbecsültségük alapján váltak azzá. Saját ismeretségi körükből kerestek társakat. Saját anyagi forrásaikból fedezték a politizálásuk költségeit, vállalták „az elmaradt hasznot”.  Innen indultunk.

A férjem: Furmann Imre, aki az első demokratikus választáson győztes pártnak, a Magyar Demokrata Fórumnak az alapítótagja, szervezője, majd általános alelnöke lett, szóval ő azt mondta: csak arra vigyázzunk, nehogy az jelentse a rendszerváltást, hogy „az ő hülyéik helyett a mi hülyéinket ültetjük döntési pozícióba”.

Értelmezzük hát, hogy mit is jelentett a rendszerváltás.


Húsvét hajnalán

 

Mondják, hogy korunk egyik jellemzője a félelmek burjánzása. Szinte mindenki fél. Szinte mindentől és mindenkitől félnek. Nemcsak a haláltól, hanem az élettől is. Sokan élni is félnek.

Az első Húsvét hajnalán is féltek az Asszonyok, mikor útnak eredtek. Féltek a Tanítványok, ezért zárkóztak be. Akkor is félt szinte mindenki. Féltek a megszálló rómaiaktól, a saját uraiktól, a természeti csapásoktól. Féltek, mert meghalt Jézus. Féltek, hogy elbírják-e mozdítani a sírját fedő követ.

Nem biztatták egymást. Nem jutott eszükbe, hogy mit ígért Jézus. Megfeledkeztek a Feltámadásról. Halottak között keresték az élőt. A halállal foglalkoztak az élet helyett.

Aztán megtörtént a Találkozás. Ott állt szemben velük. Azt mondta: „ne féljetek!, élek, élhettek ti is”.

Nekünk is ezt üzeni. Találkozhatunk mi is. Nem kell félnünk. Élhetünk. Örülhetünk. Együtt lehetünk.