PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

043666
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
59
24
276
706
43666

Az Ön IP címe: 54.226.4.91
2019-05-19 22:05

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

 

Horizont. Társ. Tánc. Kor. Művészet. Csupa jó szó. Tegnap Miskolcon megnyílt a nemzetközi Horizont Kortárstánc Fesztivál.

Horizont. A horizonton mindig különböző lehetőségek lebegnek. Választhatunk közülük. Sőt, választanunk kell.

Tegnap három táncprodukciót láttam és egy fotókiállítást.

A Miskolci Balett Julie Kisasszonyt mutatja be a fesztiválon, szombaton lesz a premier. Tegnap kettőtől nyílt próbát tartottak. A koreográfus-rendező Velekei László. Négykor Éder Vera fotókiállítását nyitották meg. Öttől a színház udvarán egy francia társulat két művésze: Francisca Alvarez és Fanny Gombert „Függőleges környezet” címmel játszott a térrel. Héttől For now, I am. A nagy-Britanniából érkezett kerekesszékes művész szólóelőadása.

Kitágult a horizont. A két francia nő több emelet magasságban a köteleken, a falon, olyanokat tett, amik teljességgel összeegyezhetetlenek a fizika törvényeivel. Repültek, szálltak, hintáztak, libegtek, nevettek, szerettek. Mélység és magasság. Süllyedés és emelkedés. Ültünk a színházudvar kövén, bámultunk felfelé és el kellett hinnünk a hihetetlent. Ezt is lehet. Így is lehet. Erre is képes az ember. Az előadás végén a mellettem ülő táncpedagógus megjegyezte, hogy vajon milyen lesz nekik ezután a földön. Igen, számomra sokkal természetesebb lett volna ezután a produkció után, ha mosolyogva, integetve felszállnak, elrepülnek. Mondhatom: felemelő volt.

Aztán meg este a 19 éve autóbalesetet szenvedett művész, akinek azóta bénák a lábai. A színpadon feküdt. Ő nem tudott felemelkedni, nemhogy sokemelet magasságba, de álló helyzetbe sem. És mégis. 45 perc gyönyörű mozgás. A kezek, karok, vállak, a felsőtest. Szuggesztív és nagyon őszinte. Megmutatta: az ember legyőzhetetlenségét. A test gyarlósága, tehetetlensége, szenvedése. És mégis. Mindennek ellenére. Horizont. Megadhatná magát, feladhatta volna. Egy balett táncos, aki béna. Micsoda képtelenség. És választhatta a megmaradást. A felmutatását a csodának. Mert ez is az. A francia nők és az angol férfi ugyanarról beszéltek nekem a testükkel, a mozdulataikkal: a tér, a világ, a körülmények nem lehetnek akadályai az önmagunkká válásunknak, annak, hogy megmutassuk önmagunk. Választás. Döntés. Hit és elhatározás. Meg persze erőfeszítés, munka. Katartikus hatás. Az ember szégyenkezik. Milyen pitiáner gondokkal küzd, mikkel gyötri magát. Milyen hamar meghátrál, feladja. Nem kellene. Mentőkörülmények hálója véd. De most nem bújhatsz ezek mögé. Most láttad, megmutatták. Szabadságra ítéltettél. Válassz!

Na és még Julie kisasszony is. Nem olvastam az alapművet. A rendező mesélt róla, szavakkal is. Társadalmi meghatározottságok, meg ilyenek. Szolga és úr relációja. Megváltozhatatlan viszonyok. Kitörési kísérlet a konvenciók világából. Tegnap még csak részleteket láttunk. Nekem azok nagyon világosan szóltak valamiről. Lehet, hogy csak nekem.

Férfi és nő. Lent és fent. Emelkedés és süllyedés. Honnan hová. Ki van lent, ki van fent. Vállalás. Egymás vállalása. Szerelem. Szolgasors, lefokozott élet. Királyi fensége az életnek. Az élet, mint biológiai lét. Anyagi javak megszerzése, fogyasztása. Élet, mint kiteljesítése a bennünk rejlő jónak.

Szerelem, szeretet, mint gondozás és gondoskodás, támasz a biológiai lét küzdelmeiben.

Szerelem, szeretet, mint biztatás legjobb önmagad kiteljesítésére, az igazi életre.

A Férfi: most éppen szolga. Az Egyik Nő: jó társ a szolgasorsban. Süt és főz, enni és inni ad, jó vele a szex. Kezében ott a mellény, hozza, rád adja, óv és véd. Minden erejével azon van, hogy az légy, aki vagy. Aki éppen most vagy. Hiszen az biztonságos. A mellény, melyet oly szeretettel ad rád: szolgaléted zubbonya, egyenruhája. Ő a támaszod. Megosztja veled terheid. Átvállal, cipel. Akár téged is.

Ám ott a Másik Nő. Konkrétan Julie kisasszony. Ő nem sürög-forog, nem pörög. Ő néz. Áthatóan, a szemedbe. Kíváncsi Rád. Lát. Látja benned azt, akivé válhatsz. Látja, hogy Király lehetsz. Ezt várja el, erre buzdít. Vállal.

A Férfi jól elvan a gondozó, gondoskodó Egyik Nő mellett.

A Másik Nőhöz való viszonya egészen más. Izgatja. Nem érti. Bele borzong. Ő egy másik világ. Vonzza és taszítja. Veszélyes. Ő, aki új értelmet adhat ennek az egésznek. Mindennek. Az Életnek. Vele másként lehetne élni. Úgy igazán. De ki tudja meddig? És, ha csak ámítás vagy tévedés? Nem jobb a biztos, a megszokott?

A Férfi Király akar lenni. Magasságba vágyik, teljes életre. Szereti Julie kisasszonyt. Érzi, hogy ez a szerelem. Őt választaná.

De megszólal a csengő. A „szolga csengő”, ahogy a rendező nevezi. Amitől mindenki haptákba vágja magát, visszasüllyed a szolgalétbe. Ez van. Ezt kell szeretni. vagy legalább elviselni. Ezzel kábítja magát minden szolga. Sok-sok Férfi és Nő.

A csengő nekem Pavlov kutyáját juttatja eszembe. A kondicionálást. Igen, erre nevelődünk, erre dresszíroznak minket. Ha szól a csengő: indulhat a nyáltermelés, nyáladzhatunk. Kapjuk mindjárt az ételt. Enni meg kell. Muszáj. Egy tál lencséért, egy pofa sörért elárult, feladott életek, szerelmek. Milyen szomorú. A horizonton sok minden lebeg. Választhatnánk mást is. Dönthetnénk másként is.

És szinte mindig marad a kisszerűség, a „nem is olyan rossz” választása. Elmulasztott szerelmek, eltékozolt életek. Julie kisasszony a szerelmet választotta. Bele halt.

A többiek meg tovább élnek. Esznek, isznak, ölelnek, alszanak. A mindenségről meg szó se essék.

Elmennek majd színházba, néha. Megnéznek a táncfesztiválon néhány előadást. Bele szédülnek: milyen magasságokba jutnak el mások, és milyen mélységekből emelkednek fel. Sóhajtanak, legyintenek. Mintha nem lenne ott az ő horizontjukon is mindez. Mintha nem ők választanák meg az életük. Katarzis: megdöbbenés és megtisztulás. Hátha mégis. Hátha éppen ez ad erőt vállalni jobbik önmagunk. Vállalni a küzdelmes, olykor gyötrelmes igazi életet. Ehhez kell az igaz szerelem. Az, aki erre inspirál.


Jótékony

 

Tegnap a Miskolci Református Polgárok Jótékonysági estjén voltam a Miskolci Népkerti Vígadóban. Elegáns terem, jólöltözött emberek. A miskolci református középiskolások művészeti csoportjainak műsora. Finom vacsora. kellemes zene. Én azt est elején a hagyományokról beszéltem.

„Körülted van a nagy világ, a nagy emberiség. Olyan könnyű és olyan általános dolog panaszkodni a világ romlása, az emberiség züllése és hanyatlása felett. Jézus megtanít arra a maga példájával, hogy a te hivatásod nem az, hogy kárhoztassad és megítéljed a világot, hanem, hogy ebben a világban az emberek közt a megtartó, újjászülő, életmentő isteni kegyelem bizonysága és eszköze légy.” Enyedi Andor református püspök szavai ezek, melyeket egyik prédikációjában mondott, csaknem száz évvel ezelőtt. Mégis, mintha személyesen nekünk mondaná.

Örülök, hogy rátaláltam. Azért is, mert a Szüleimet ő eskette, Édesanyám nála konfirmált.   

Meg azért, mert mi is gyakran panaszkodunk. Olykor kárhoztatjuk a világot, megítéljük az embereket. Pedig más a mi feladatunk.

Milyen szép és jó lenne az életünkkel bizonyságot tenni Isten kegyelméről, szeretetéről. Arról, hogy megtart, újjászül, megmenti életünket. Úgy élni, hogy mi is a megmaradást, az újjászületést, az élet megmentését szolgáljuk. És a megmaradás, a megújulás, az igazi élet lehetségességére legyen példa, bizonyíték az életünk.

De hogyan?

Először is pontosan kell tudnunk, hogy kik vagyunk, hová tartozunk. Akik összegyűltünk, nekünk a családunkhoz és a nemzetünkhöz tartozás mellett fontos kötődésünk a reformátusságunk, a polgár voltunk és a miskolciságunk.

De mit jelent itt és most miskolci református polgárként élni? Lehet ez kérdés? Sajnos igen. Hiszen a huszadik században évtizedeken át olyan rendszer volt hatalmon, amely megpróbálta felszámolni közösségeinket. Tiltotta, vagy legalábbis negatívan értékelte a vallásosságot, a polgárságot, és sajnos Miskolcot is olyan várossá tették, melyre nehéz volt büszkének lenni. Szürke acélváros, vagy ahogy egyik kollégám mondta a nyolcvanas években egy településszociológiai konferencián: Miskolc lumpenváros. A rendszerváltás tette lehetővé a változást. Ám a közösségek nehezen élednek újjá, a magányossá és bizalmatlanná tett emberek nem könnyen találnak egymásra, lassan terjed a református polgárokhoz méltó életvitel.

De nem nekünk kell kitalálnunk, van mintánk. A huszadik század első felében nagyon élénk és pezsgő közösségi életet éltek Miskolcon a református polgárok, melynek elválaszthatatlan része volt a rászorulók segítése, a jótékonyság. Sokat tanulhatunk tőlük. Az idézett Enyedi püspök úr volt az elnöke az 1925-ben megalakult Kálvin Szövetségnek. A Szövetség egyik célja a társadalmi problémák enyhítése volt. A problémák szinte ugyanazok voltak akkor is, mint most. A segítségre szoruló főbb csoportok: a szegények, munkanélküliek, árvák, özvegyek, magányosan élő idősek, a nehéz sorsú gyermekek, a börtönben lévők és onnan szabadulók.

Ehhez igazodóan jött létre 12 bizottság. Pontosan tudták elődeink, hogy a segítés, a jótékonyság nagy körültekintést igényel, hiszen az öncélú „jókodás” többet árthat, mint amennyit használ. Ezért a várost 7 részre osztották, mindenütt választmányt alakítottak, és ezek a helyi központok, mintegy idegdúcként figyelték a körülöttük élő emberek helyzetét, gondjait és ahhoz igazodóan segítettek. A segítés sosem csak anyagi támogatást jelentett, hanem lelki gondozást és az emberi kapcsolatok, az összetartozás erősítését. Így a kórházi misszió nemcsak ajándékcsomagokat vitt a betegeknek, nemcsak az útiköltségét fizette ki a rászorulóknak, hanem pontosan beosztott rend szerint jártak mesét olvasni a beteg gyerekeknek. A tanuló-jóléti bizottság 90 gyermek ingyenes étkeztetését biztosította, és évi 4000 pengőt osztottak ki tanulmányi ösztöndíjként. Nyári táborokat és más foglalkozásokat szerveztek. A Nőegylet Bazár Bizottsága a tagok által készített kézimunkákat, dísztárgyakat árusította és a befolyt összegből a napközi otthonokat támogatták. 400 szegény családdal tartottak kapcsolatot úgy, hogy az messze túlmutatott az anyagi támogatáson.

A miskolci református polgárok saját pénzüket, saját idejüket és energiájukat fordították a közösségi tevékenységekre, a köz javára. Igazi polgárokként alakították saját életüket és a körülöttük lévő világot. Jó reformátusokként sáfárkodtak a rájuk bízott talentumokkal.

Társadalmi csoportokra, olykor foglalkozásokra lebontva zajlottak a vallásos alkalmak. De a református egyesületek, körök tevékenysége nemcsak vallási jellegű volt. Ahogy azt Zsedényi Béla, a Miskolci Jogakadémia tanára, az Ideiglenes Nemzetgyűlés későbbi elnöke fogalmazott: a legintenzívebb és kulturálisan is magas színvonalú nemzetépítő tevékenységet a vallási egyesületek végezték városunkban.

Rendszeresen tartottak előadásokat, melyeket közösen megbeszéltek. Szokásos volt a teaestélyek rendezése, Kálvin Uzsonnák tartása. Találkoztak az emberek jótékonysági esteken, bálokon. A különböző korú, helyzetű emberek rendszeres társas összejöveteli erősítették az összetartozást, és egyszerre jelentették a nemzet, a város építését és az önépítést. Mintát kaptak és adtak a felelősségteljes, elhivatott életre.

Jó lenne, ha mi is követnénk az ő példájukat és az oly gyakori panaszkodás, a világ kárhoztatása és mások megítélése helyett többet foglalkoznánk a megmaradás, az újjászületés, az igazi élet lehetőségének a megvalósításával. Milyen jó lenne, ha életünk önmagunk és a körülöttünk lévők számára  bizonyságtétellé válna és valóban a megmaradás, a megújulás, az emberhez méltó élet lehetőségét tanúsítanánk.

Vannak jóságtartalékaink, rendelkezünk talentumokkal. Képesek vagyunk a szeretet parancsát cselekvő módon kinyilvánítani. Összetartozunk. Éljünk olyan életet, amilyenre hívatottak és felhatalmazottak vagyunk. Figyeljünk egymásra, segítsük, inspiráljuk egymást!

 

 


 

Aggódva látom, hogy bizonyos körök milyen lázasan próbálják démonizálni a választások győzteseit. Emberfeletti, démoni erőt tulajdonítanak a FIDESZ-nek, a legfőbb rossz, az ősgonosz földi megjelenítőinek próbálják beállítani. Így akarják saját vereségük valódi okait elrejteni. Hiszen ember embert, politikai erő politikai erőt legyőzhet. Ha ez már harmadszor nem sikerül, annak komoly oka van.

Ám, ha úgy állítják be a dolgot, hogy az egyik oldalon emberek állnak, a másikon meg természetfeletti hatalommal bíró sátáni erők, démonok, akkor őket emberi szabályok szerinti küzdelemben nem is lehet legyőzni, ellenük más módon kell harcolni, velük szemben bármi megengedett. És éppen ez a céljuk: bármi áron, bármilyen eszközökkel lehetetleníteni, hogy a választások győztesei kormányozhassanak. A démonizálók szerint minden „jóakaratú embernek tiltakozni kellene”. Aki nem ezt teszi, hanem elfogadja a választások eredményeit, esetleg másokat is erre biztat, azt meg kell fosztani alapvető jogaitól, így a véleménynyilvánítás jogától, azt diszkriminálni kell, ki kell rekeszteni.

Egy tudós ember, az egyetemi ifjúság oktatója azt írja: ne vegyen a szájára olyan szavakat, mint szeretet és megértés az, aki arra figyelmeztet: el kellene fogadni már a választások elvesztését. A tudós ember szerint ezt akkor sem szabad megtenni, ha a választások szabadok és törvényesek voltak…

Értem én a szociálpszichológiai és egyéb mozgatókat. De megérteni nem akarom, elfogadni nem tudom. Mert, ha valami veszélyezteti Magyarországon a demokráciát, akkor éppen az ilyen szemlélet. Kinek a szívében van itt gyűlölet, és kiébe szeretet?  Ki akar demokráciát? És ki akar diktatúrát, hatalmat mindenáron?

A tudós ember arról is ír, hogy ő nem ilyennek képzeli a demokráciát. Próbálkoztak már errefelé másfajtával is, „népi demokráciának” becézték. Bizonyos körök akkor is úgy vélték, hogy a nép még éretlen, tudatlan, nem ismeri fel, hogy mi a jó neki. Helyettük aztán ők, mint élcsapat, akik felismerik és érvényre juttatják a nép valódi akaratát, uralkodtak a nép nevében. Persze a külföldi erők támogatásával. „Nem ellened jöttünk elvtárs, hanem érted” – mondták a letartóztatók, a kitelepítők, az embereket javaiktól megfosztók.

Helyettem, értem ne akarjon soha többé olyan dönteni, aki a szavazatok többségének megszerzése helyett arra hivatkozik, hogy ő különb, ő magasabb rendű, mint én, mint mi, akik többségben vagyunk. Azt a rendszert leváltottuk.

Szeretet és megértés – nem hagyom elvitatni a jogom, hogy ezek jegyében éljek. Nem vagyok gyáva. Tiltakoztam, amikor kellett. A Férjem mellett megtanultam mit jelent kiállni a szabadságért, a demokráciáért, az emberi jogokért. Tudok különbséget tenni diktatúra és demokrácia között. Családomat meghurcolták, egész életüket megkeserítették azok, akik valódi választáson aratott győzelem helyett önjelölt élcsapatként gyakoroltak totális uralmat a többség felett. Nem akarok többé ilyet.

Ezért mondom: el kell fogadni a választás győzteseinek jogosultságát a hatalom gyakorlására

Választás után egy héttel

 

A demokrácia: a többség uralma.

A diktatúra: a kisebbség uralma.

Aki demokráciát akar: elfogadja a választások eredményét. Már csak azért is, hogy amikor majd ő győz, azt is fogadják el.

Aki diktatúrát akar: nem fogadja el a választások eredményét. Előbb választási csalást kiált, majd, ha nem tudja bizonyítani, a többség tudatlanságára hivatkozik. Azt próbálja elhitetni, hogy valójában ő képviseli a többséget, csak tévedésből mégse rá szavaztak.

Aki demokráciát akar: tiszteletben tarja az emberi jogokat, az egyenlőséget és a szabadságot. Úgy tartja, hogy minden választópolgár választhat és választható, minden szavazó egyenlő és mindenkit megillet a politikai akaratnyilvánítás szabadsága.

Aki diktatúrát akar: csak beszél az emberi jogokról, az egyenlőségről meg a szabadságról. A szabadságon csak a sajátját érti, mástól megtagadná. Úgy szereti az egyenlőséget, ha ő azért egyenlőbb lehet. Valójában előítéletes, diszkriminál és kirekesztő. Lenézi, megveti, ember számba sem veszi azokat, akik másként vélekednek, mint ő, akik másra szavaznak, mint ő. Negatívan különböztet meg embereket, csak azért, mert nem a fővárosban élnek. Számára ők „vidékiek”, ami neki egyet jelent a tájékozatlansággal, a butasággal, a primitívséggel. A tőle eltérő politikai nézeteket vallókat, az ilyen pártokat és szavazóikat: ki akarja rekeszteni a közéletből, nem hajlandó tudomásul venni győzelmüket.

Értem én, hogy mindenki győztes szeretne lenni. Azt is tudom, hogy rossz lehet harmadszor veszíteni. Ám acsarkodás és gyűlölködés helyett szembe kellene nézni a tényekkel. Le kellene vonni a következtetéseket. Felelőtlen hőbörgés helyett ahhoz kellene az igazi önbizalom, önbecsülés, hogy elhiggyék: a rombolás helyett képesek építkezni. Abban kellene bízni, hogy valóságos alternatíva nyújtásával akár győzhetnek is egyszer, nem kell ahhoz lakosságcsere. Mert, hogy a népet nem lehet leváltani. Ne is próbálkozzanak. Tudják, amit olyan szépen szoktak m o n d a n i : népfenség, meg ilyenek. Csak picikét vegyék már komolyan.

Hiszek a demokráciában. Hiszem, hogy minden ember rendelkezik belátó képességgel, a bölcsességnek azzal a minimumával, hogy nem akar diktatúrát.

 

Várom, elvárom, hogy most már lassan higgadjon le mindenki és viselkedjen nagykorú állampolgárként. Szánalmas nézni, ha felnőtt emberek képtelenek elfogadni a veszteséget.

Kérem, ne akarják elvenni az örömét ennek a szép játéknak, amit életnek hívnak.


 

 

Költészet Napján egy barátnőmmel Budapesten voltam irodalmi esten a Várkert Bazárban. Nagy László, Juhász Ferenc, Szécsi Margit verseit hallgattuk. Juhász Ferenc lánya volt az est háziasszonya, ő válogatta a verseket, ő beszélgetett Vasy Gézával és Ágh Istvánnal.

Nagy Lászlótól egy interjúban megkérdezték, hogy mit üzen az utókornak. Csókolom őket, ha még lesz emberarcuk – ezt válaszolta. Jó volt látni a teremben a 600 emberarcú embert, akik együtt voltunk. Hallgattuk Molnár Piroska előadásában a „Ki viszi át a Szerelmet” című Nagy László verset. Jó bízni benne, hogy talán mi is lehetünk azok, aki átviszi „fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra”, aki „imád tücsök-hegedűt” „Lángot ki lehel deres ágra”, „feszül föl a szivárványra”, elrettenthetjük a keselyűt, és dúlt hiteknek mi állíthatunk
„káromkodásból katedrálist”. Szükségünk van a biztatásra, a biztató szóra, a költészetre. Juhász Ferenc költészete az én életemben személyes jelentőséggel is bír. Gimnazistaként elragadtatással olvastam verseit. Érettségi után megismerkedtem egy fiúval, aki miközben sétáltunk Pécs utcáin, vég nélkül mondta nekem Juhász Ferenc hosszúverseit. Furmann Imre volt ez a fiú. Ő lett a férjem. Legyen mindig „ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!”


 

Furmann Dávid: Keringő

Szép vagy ma is. Épp úgy, mint tegnap.

 Most viharfelhők gyülekeznek az égen.

 A Nap kering a Föld körül.

 Mint aki úgy megy el, hogy közben itt marad.

 S te állsz, mint város az esőben, talán a szántnál is előkelőbben.

 Mint aki úgy szeret,

 s ha gyűlöl, úgy gyűlöl,

 hogy közben fogva tart.

 Repülünk a város felett,

 látom, vannak még csodák.

 

Furmann Imre: Csendes forradalom

A Keleti pályaudvar

mocskos WC-jében,

kóbor üzenetek között,

fehéren hagytam

egy igazolványkép méretű falrészletet.

 

Pankucsi Márta: Idő

Gyönggyé váljak?

Válok késsé.

Kés, föld, füst, évek

Pengén ketyegnek.