PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

046230
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
49
28
77
980
46230

Az Ön IP címe: 34.201.121.213
2019-07-23 15:52

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

Felolvasóestek Furmann Imre írásaiból. Ezzel folytatódik a Nyékládházi Szabadegyetem. Együtt olvasunk, értelmezünk, beszélgetünk. Várjuk azokat, akik ismerték Imrét, és azokat, akik nem ismerték, de olvasták írásait. Várjuk azokat is, akik nem ismerték őt, nem olvasták műveit, de kíváncsiak rá. És azokat is várjuk, akik csak találkozni, beszélgetni szeretnének, és elhiszik nekem, hogy ez egy jó alkalom lehet rá. Szóval várunk Téged.
Az első alkalom szeptember 27-én 17 órától lesz Nyélkádházán a Furmann Imre Művelődési Házban. „Lendületlenül”. Ez a cím. Ez a címe Imre első önálló verses kötetének. Miért lendületlenül, és miért nem rendületlenül? Mit gondolt erről egy alig harminc éves ember az 1980-as évek elején, aki Miskolcon élt, Pécsen lett jogász és Nyékládházáról indult? Megtudhatod. Meg még néhány dolgot arról a korról, Imréről, de akár magadról is. A vers: tükör. Ha jól nézel bele, ha jól olvasod. Jó olvasást, jó együtt olvasást! Csütörtökön, Nyéken.
Szervezők: Furmann Imre Művelődési Ház és Könyvtár, Furmann Dávid Alapítvány, Furmann Imre Alapítvány

 

Kánaán vagy Pokol?

Szeretnénk, ha szeretnének. Szeretnénk, ha bízhatnánk az emberekben. Talán magunkkal kezdhetnénk. Szerethetőbbé, megbízhatóbbá válhatnánk. Olyan emberré, aki áldás a többieknek, és nem átok. J.P.Sarte szerint  a másik ember a pokol. Olykor így találjuk mi is. Persze rendszerint másokról és nem önmagunkról.

Pedig valójában minden ember egy csoda. Egy megismételhetetlen, pótolhatatlan világ. Mindegyikünkben ott rejlik a Kánaán is, nemcsak a Pokol. Azzá válhatnánk: mások és önmagunk számára. Bennünk van valós lehetőségként az Ígéret Földje. Elhisszük? Teszünk érte valamit? Hit és cselekvés. Ha elhisszük, az még kevés. Meg kell küzdeni érte. Le kell győzni saját óemberünket, eddigi önmagunkat. Változni, megújulni. Nem mentség, hogy már késő. Ábrahám 75 éves volt az Írás szerint, mikor meghallotta a hívó szót, szembesült küldetésével. Mindent odahagyott. Neki vágott. Kemény csatákat vívott. Hitt, cselekedett és leküzdött minden akadályt. Honnan volt ereje? Azt az ígéretet kapta, hogy így áldássá lesz családja, népe, az emberiség számára. Isten adta ezt a feladatot neki, ő ígérte meg. És elérte amit akart, eljutott az Ígéret Földjére. Áldássá lett. Lehetett bízni benne. Lehetett szeretni.

És mi? Miben hiszünk? Mit akarunk? Mit teszünk álmainkért? Áldás az életünk vagy átok? Nekünk magunknak és a körülöttünk élőknek. Hová jutunk? Mit hagyunk magunk után? Lesz egy szemernyit is jobb általunk a világ? És a magunk élete? Azért teszünk legalább valamit? Fény és sötétség. Ragyoghatunk. Választhatjuk a fényességet. Amíg tehetjük: változzunk és változtassunk. Szeressünk. Ezt tehetjük azért, hogy szeressenek, hogy megbízhatóbb legyen a világ. Több legyen az áldás, mint az átok.

Ma Sajóvámoson voltam templomban. A református Istentiszteleten hallottak alapján jutottak eszembe ezek.


Megyek Siófokra. A Tópart expressen ülök. Juli barátnőm vár. Már 9. alkalommal megyek a Siófoki jazzfesztivalra. Gyönyörű az idő. Délután fürdeni, napozni. Este séta a belvárosba és ott a Főteren zene, zene. Meg tánc. Szving és szving. Szeretem hallgatni, nézni. Julival egyetemista korunkban laktunk egy albérletben Pécsen.
Megyek Siófokra. A Tópart expressen ülök. Juli barátnőm vár. Már 9. alkalommal megyek a Siófoki jazzfesztivalra. Gyony gyönyörű az idő. Délután fürdeni, napozni. Este séta a belvárosba és ott a Főterén zene, zene. Meg tánc. Szving és szving. Szeretem hallgatni, nézni. Bulival egyetemista korunkban laktunk egy albérletben Pécsen.

 

Föld, Ég, Szerelem

Pálfalusi Attila kiállítását nyitottam meg tegnap. Ezeket mondtam:
Lent vagyunk a mélyben. A dolgok mélyén. A szín házának mélyén. A Miskolci Nemzeti Színház Pincegalériájában. Pálfalusi Attila kiállítása nyílik meg most. Képzőművészet. Magaskultúra. Mélység és magasság. Ki van lent? Ki van fent? És mi hol vagyunk? Hol, azon a bizonyos létrán a mélység és magasság között?
Az az érzésünk támadhat, hogy olyan itt, mintha barlangban lennénk. Képek a barlang falán. Már az ősember is képeket rajzolt, festett barlangja falára. A többiek meg csodálkoztak. Ahogy mi is itt most csodálkozva nézzük Pálfalusi Attila alkotásait. Egy lényeges különbség mégis van közöttünk.
Az ősember hitte, hogy amit lerajzolnak, megfestenek, ábrázolnak: az az övé. Birtokolja, rendelkezik vele. Meg tudja tenni. Ha lerajzolják a bölény elejtését, akkor sikeres lesz a vadászat. A valóság és a művészet összetartozott, nem vált még szét.
Ma szétválik. Varázstalanított világunkban nem hisszük el, hogy amit megmutat a művészet, az a miénk. Valóságos. Megadatott. Lehetséges. Pedig milyen jó lenne, ha elhinnénk. Pálfalusi Attila képein itt van a föld. Különböző színekben mutatja magát. Vöröslik, kéklik, aranylik. A föld tehát megvan, a miénk. A Föld, amiről megtanultuk, hogy gömbölyű, a Nap körül kering, meg még forog is. De most nem így. Most úgy, mint talpalattnyi föld. Amin megvethetjük a lábunk, amin stabilan állhatunk. Ami vonz, ideköt. Megtart, visszahív.
És mennyi égbolt a képeken. Csillagos, felhős, meg másmilyen. De nem úgy, mint távoli csillagrendszerek félelmetes messzisége. Nem úgy, mint az űrhajók, űrszondák által feltárandó tudományos vizsgálati tárgy. Nem olyan hely, ahonnan félelmetes lények támadása várható. Az égbolt, ami a miénk. Amit olyan jó nézni nyári esténként a házunk elé kiülve. Amikor a csillagok fénye olyan megnyugtató. Amitől úgy érezzük: itthon vagyunk. Amíg látom a Göncölszekeret a fejem fölött, amíg megtalálom: otthon vagyok. Miskolcon, Pesten, Vámoson, Alsőörsön, Siófokon. Felnézek rá. Nem hajtom le a fejem.
Itt van Pálfalusi Attila alkotásaiban a szerelem. Egymásba hatoló formák, freccsenő színek, spriccelő festék. A szerelem, ami nem habos, ami néha fáj.
Milyen jó lenne elhinni, hogy ez mind a miénk. A föld, az ég, a szerelem. Örülhetünk. Otthon lehetünk a világunkban. Szerethetünk. Ha ennyiről szólnak, erre biztatnak ezek a műalkotások, máris elég. Hiszen a művészet biztatás életünk megváltoztatására. Ha elhinnénk, hogy örülhetünk, ez erőt adhatna életünk megváltoztatásához, jobbá tételéhez. Bátran indulnánk valós küzdelmeink megvívására, elhinnénk, hogy képesek vagyunk elejteni a bölényt.
A barlang hasonlatról eszembe jut Platón. Ő a maga barlanghasonlatát egy olyan dilemma megválaszolására találta ki, ami sosem volt aktuálisabb, sosem volt radikálisabban feltéve, mint éppen most, nekünk. Platón arra kereste a választ, hogy mi a valóság. Milyen valójában a világ, és milyen a mi életünk? Mi most itt a virtuális valóság korában élünk. Különböző világok léteznek egymás mellett, párhuzamosan. Melyik a valódi? Milyen a „való világ”? Olyan, amilyennek a televízióban mutatják? Vagy egészen más?
Platón azt javasolja, hogy képzeljünk el olyan embereket, akik egy barlangban élnek, odaszülettek, nem láttak soha semmi mást. Számukra a barlang a világ. Ülnek háttal a barlang nyílásának és bámulják a falat. A falra árnyképek vetülnek, a nyílás előtt elhaladó emberek, állatok, tárgyak árnyai. Ők meg nézik, és azt hiszik, hogy az a valóság, amit látnak. Pont úgy, mint ma. A legtöbb ember ma is a maga saját barlangjában él. Bámulja barlangja falát: a televízió képernyőjét, számítógépe monitorát, okostelefonját, és amit ott lát, arról elhiszi, hogy ilyen a világ. Celebek handabandázása. Végtelenített sorozatok papírmasé hősei, és persze a „való világ”. Sokan elhiszik azt, amivel manipulálják őket, amit vetítenek nekik. Hogy „az ember annyit ér, amennyije van. Az élet könyörtelen harc. A másik emberen át kell gázolni, különben ő tipor el. A világ félelmetes. Bűnözés, katasztrófák. Az élet értelmetlen. Mindenki rossz, tehát muszáj azzá válni.” És meg is teszik. Milyen szomorú, milyen rettenetes, hogy ezeket az árnyképet összetévesztik az igazi világgal, az valódi élettel. Platón útmutatásának megfelelően képzeljük el, hogy valaki megszabadul a barlangból, kijut onnan. Először nem lát tisztán, káprázik a szeme. Alig meri elhinni, hogy ilyen is létezik, így is lehet élni. Mennyi fény, milyen gyönyörű színek, finom illatok, hangok. Minden eleven. Valóságos. Mert ez a valóság. Visszasiet a társaihoz, hogy elmondja nekik, kihívja őket. Ám azok nem hisznek neki. Badarságot beszél, elment a józan esze. Amit ő lefest nekik, annak semmi köze a valósághoz. Mert ők másként látják, másnak tapasztalják, mást szoktak meg. Marad a barlang, az árnyak, a lefokozott lét.
Igen, a művész az, aki vállalja a lényeges dolgok, az igazi valóság feltárását és megmutatását, ami nagyon különbözik a belénk sulykolt, rögzült klisék által meghatározott képtől. Fellebbenti a leplet. A többiek meg álmélkodnak, hitetlenkednek. „Pálfalusi Attila alkotásai mutatnák meg nekünk az igazi világot, a valódi életet? Sokan csak pontokat, vonalakat látnak, csupa összegubancolódást. Sehol egy valóságos ember, egy táj, egy tárgy. Föld, ég, szerelem? Otthon levés? Boldogság? Badar beszéd. Egy nonfiguratív, neoavantgard művész, meg a valóság? Ugyan.”
Pedig hihetnénk neki. Hagyhatnánk magunk elvarázsolni. Megszabadulhatnánk a barlangjainkban ránk nőtt szemüvegeinktől, látásmódunktól. Felfüggeszthetnénk a belénk rögzült létítéleteinket. Viszonyulhatnánk másként a világhoz, az emberekhez, önmagunkhoz. De megszólalni se merünk. Szavaink sincsenek. Mert a szavak is kisajátítódtak, kiüresedtek. Mi köze annak a szerelemnek, amiről ezek a művek szólnak, ahhoz a szerelemhez, amiről a slágerek selypegnek, amiről a lelki tanácsadók okoskodnak? Miként eltérő a Föld, mint bolygó, és az a föld, amin állunk, járunk, amibe virágot ültetünk, amire ráépítjük a házunk. Miként más az ég, mint űr, és mint rám simuló takaró. A csillagok, mint talán már nem is létező napok, melyeknek fénye csak most ér el hozzánk, avagy amik lejöttek egyszer és petang golyókként, kéznyújtásnyira gurultak hozzánk.
Új szavak, új nyelv kellene. Soká nem értettem, hogy miért nem ad címet Pálfalusi Attila a műveinek. Most már értem. Ránk bízza. Felhív, felszólít: értelmezzük mi újra az ő világát, a mi világunkat. Kíméletlen. Rádöbbent: szabadságra ítéltettünk. A mi dolgunk, a mi felelősségünk kitalálni, megnevezni, megteremteni azt a világot, ami a miénk. Amiben otthonra lelhetünk, ahol jó lehet az életünk, ahol társaink lehetnek, boldogok lehetünk. Vagy valami ilyesmi, csak tisztább, eredetibb kifejezésekkel. A ma uralkodó elképzelésektől teljesen eltérő világ-képet tár elénk, az autentikus élet lehetőségét mutatja fel. Kalandra biztat. Igazi életünk megélésének kalandjára.
Engedjük magunkat elvarázsolni általa, alkotásai által! Higgyünk neki: varázslatos a világ, csodálatos az élet. Az lehet!


 

Pálfalusi Attila kiállítását nyitom meg június 13-án, szerdán 17 órakor a Miskolci Nemzeti Színház Pincegalériájában. Fürdünk a művészetekben. Operafesztivál van. Dallamok, zene, balett és tánc: színpadokon, utcákon, tereken. Képzőművészeti tárlatok. Most éppen Pálfalusi Attila műveiből nyílik. Neoavantgard művész. A 60-as években robbant be a képzőművészet világába. Aztán évtizedekig nem állított ki. Mostanában néha mégis. Ritka alkalom lesz a holnapi. Füröszthetjük a lelkünket. Nem kell fuldokolnunk. Megtisztulhatunk. Szabadságra ítéltettünk. Megváltoztathatjuk az életünk. A művészet, és minden katartikus élmény: ehhez ad erőt. Zenél a Város. Az emberi szellem tárgyiasul, átélhető, befogadható. Élhetünk ...