PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

043661
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
54
24
271
701
43661

Az Ön IP címe: 54.226.4.91
2019-05-19 21:39

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

 

Föld, Ég, Szerelem

Pálfalusi Attila kiállítását nyitottam meg tegnap. Ezeket mondtam:
Lent vagyunk a mélyben. A dolgok mélyén. A szín házának mélyén. A Miskolci Nemzeti Színház Pincegalériájában. Pálfalusi Attila kiállítása nyílik meg most. Képzőművészet. Magaskultúra. Mélység és magasság. Ki van lent? Ki van fent? És mi hol vagyunk? Hol, azon a bizonyos létrán a mélység és magasság között?
Az az érzésünk támadhat, hogy olyan itt, mintha barlangban lennénk. Képek a barlang falán. Már az ősember is képeket rajzolt, festett barlangja falára. A többiek meg csodálkoztak. Ahogy mi is itt most csodálkozva nézzük Pálfalusi Attila alkotásait. Egy lényeges különbség mégis van közöttünk.
Az ősember hitte, hogy amit lerajzolnak, megfestenek, ábrázolnak: az az övé. Birtokolja, rendelkezik vele. Meg tudja tenni. Ha lerajzolják a bölény elejtését, akkor sikeres lesz a vadászat. A valóság és a művészet összetartozott, nem vált még szét.
Ma szétválik. Varázstalanított világunkban nem hisszük el, hogy amit megmutat a művészet, az a miénk. Valóságos. Megadatott. Lehetséges. Pedig milyen jó lenne, ha elhinnénk. Pálfalusi Attila képein itt van a föld. Különböző színekben mutatja magát. Vöröslik, kéklik, aranylik. A föld tehát megvan, a miénk. A Föld, amiről megtanultuk, hogy gömbölyű, a Nap körül kering, meg még forog is. De most nem így. Most úgy, mint talpalattnyi föld. Amin megvethetjük a lábunk, amin stabilan állhatunk. Ami vonz, ideköt. Megtart, visszahív.
És mennyi égbolt a képeken. Csillagos, felhős, meg másmilyen. De nem úgy, mint távoli csillagrendszerek félelmetes messzisége. Nem úgy, mint az űrhajók, űrszondák által feltárandó tudományos vizsgálati tárgy. Nem olyan hely, ahonnan félelmetes lények támadása várható. Az égbolt, ami a miénk. Amit olyan jó nézni nyári esténként a házunk elé kiülve. Amikor a csillagok fénye olyan megnyugtató. Amitől úgy érezzük: itthon vagyunk. Amíg látom a Göncölszekeret a fejem fölött, amíg megtalálom: otthon vagyok. Miskolcon, Pesten, Vámoson, Alsőörsön, Siófokon. Felnézek rá. Nem hajtom le a fejem.
Itt van Pálfalusi Attila alkotásaiban a szerelem. Egymásba hatoló formák, freccsenő színek, spriccelő festék. A szerelem, ami nem habos, ami néha fáj.
Milyen jó lenne elhinni, hogy ez mind a miénk. A föld, az ég, a szerelem. Örülhetünk. Otthon lehetünk a világunkban. Szerethetünk. Ha ennyiről szólnak, erre biztatnak ezek a műalkotások, máris elég. Hiszen a művészet biztatás életünk megváltoztatására. Ha elhinnénk, hogy örülhetünk, ez erőt adhatna életünk megváltoztatásához, jobbá tételéhez. Bátran indulnánk valós küzdelmeink megvívására, elhinnénk, hogy képesek vagyunk elejteni a bölényt.
A barlang hasonlatról eszembe jut Platón. Ő a maga barlanghasonlatát egy olyan dilemma megválaszolására találta ki, ami sosem volt aktuálisabb, sosem volt radikálisabban feltéve, mint éppen most, nekünk. Platón arra kereste a választ, hogy mi a valóság. Milyen valójában a világ, és milyen a mi életünk? Mi most itt a virtuális valóság korában élünk. Különböző világok léteznek egymás mellett, párhuzamosan. Melyik a valódi? Milyen a „való világ”? Olyan, amilyennek a televízióban mutatják? Vagy egészen más?
Platón azt javasolja, hogy képzeljünk el olyan embereket, akik egy barlangban élnek, odaszülettek, nem láttak soha semmi mást. Számukra a barlang a világ. Ülnek háttal a barlang nyílásának és bámulják a falat. A falra árnyképek vetülnek, a nyílás előtt elhaladó emberek, állatok, tárgyak árnyai. Ők meg nézik, és azt hiszik, hogy az a valóság, amit látnak. Pont úgy, mint ma. A legtöbb ember ma is a maga saját barlangjában él. Bámulja barlangja falát: a televízió képernyőjét, számítógépe monitorát, okostelefonját, és amit ott lát, arról elhiszi, hogy ilyen a világ. Celebek handabandázása. Végtelenített sorozatok papírmasé hősei, és persze a „való világ”. Sokan elhiszik azt, amivel manipulálják őket, amit vetítenek nekik. Hogy „az ember annyit ér, amennyije van. Az élet könyörtelen harc. A másik emberen át kell gázolni, különben ő tipor el. A világ félelmetes. Bűnözés, katasztrófák. Az élet értelmetlen. Mindenki rossz, tehát muszáj azzá válni.” És meg is teszik. Milyen szomorú, milyen rettenetes, hogy ezeket az árnyképet összetévesztik az igazi világgal, az valódi élettel. Platón útmutatásának megfelelően képzeljük el, hogy valaki megszabadul a barlangból, kijut onnan. Először nem lát tisztán, káprázik a szeme. Alig meri elhinni, hogy ilyen is létezik, így is lehet élni. Mennyi fény, milyen gyönyörű színek, finom illatok, hangok. Minden eleven. Valóságos. Mert ez a valóság. Visszasiet a társaihoz, hogy elmondja nekik, kihívja őket. Ám azok nem hisznek neki. Badarságot beszél, elment a józan esze. Amit ő lefest nekik, annak semmi köze a valósághoz. Mert ők másként látják, másnak tapasztalják, mást szoktak meg. Marad a barlang, az árnyak, a lefokozott lét.
Igen, a művész az, aki vállalja a lényeges dolgok, az igazi valóság feltárását és megmutatását, ami nagyon különbözik a belénk sulykolt, rögzült klisék által meghatározott képtől. Fellebbenti a leplet. A többiek meg álmélkodnak, hitetlenkednek. „Pálfalusi Attila alkotásai mutatnák meg nekünk az igazi világot, a valódi életet? Sokan csak pontokat, vonalakat látnak, csupa összegubancolódást. Sehol egy valóságos ember, egy táj, egy tárgy. Föld, ég, szerelem? Otthon levés? Boldogság? Badar beszéd. Egy nonfiguratív, neoavantgard művész, meg a valóság? Ugyan.”
Pedig hihetnénk neki. Hagyhatnánk magunk elvarázsolni. Megszabadulhatnánk a barlangjainkban ránk nőtt szemüvegeinktől, látásmódunktól. Felfüggeszthetnénk a belénk rögzült létítéleteinket. Viszonyulhatnánk másként a világhoz, az emberekhez, önmagunkhoz. De megszólalni se merünk. Szavaink sincsenek. Mert a szavak is kisajátítódtak, kiüresedtek. Mi köze annak a szerelemnek, amiről ezek a művek szólnak, ahhoz a szerelemhez, amiről a slágerek selypegnek, amiről a lelki tanácsadók okoskodnak? Miként eltérő a Föld, mint bolygó, és az a föld, amin állunk, járunk, amibe virágot ültetünk, amire ráépítjük a házunk. Miként más az ég, mint űr, és mint rám simuló takaró. A csillagok, mint talán már nem is létező napok, melyeknek fénye csak most ér el hozzánk, avagy amik lejöttek egyszer és petang golyókként, kéznyújtásnyira gurultak hozzánk.
Új szavak, új nyelv kellene. Soká nem értettem, hogy miért nem ad címet Pálfalusi Attila a műveinek. Most már értem. Ránk bízza. Felhív, felszólít: értelmezzük mi újra az ő világát, a mi világunkat. Kíméletlen. Rádöbbent: szabadságra ítéltettünk. A mi dolgunk, a mi felelősségünk kitalálni, megnevezni, megteremteni azt a világot, ami a miénk. Amiben otthonra lelhetünk, ahol jó lehet az életünk, ahol társaink lehetnek, boldogok lehetünk. Vagy valami ilyesmi, csak tisztább, eredetibb kifejezésekkel. A ma uralkodó elképzelésektől teljesen eltérő világ-képet tár elénk, az autentikus élet lehetőségét mutatja fel. Kalandra biztat. Igazi életünk megélésének kalandjára.
Engedjük magunkat elvarázsolni általa, alkotásai által! Higgyünk neki: varázslatos a világ, csodálatos az élet. Az lehet!


 

Pálfalusi Attila kiállítását nyitom meg június 13-án, szerdán 17 órakor a Miskolci Nemzeti Színház Pincegalériájában. Fürdünk a művészetekben. Operafesztivál van. Dallamok, zene, balett és tánc: színpadokon, utcákon, tereken. Képzőművészeti tárlatok. Most éppen Pálfalusi Attila műveiből nyílik. Neoavantgard művész. A 60-as években robbant be a képzőművészet világába. Aztán évtizedekig nem állított ki. Mostanában néha mégis. Ritka alkalom lesz a holnapi. Füröszthetjük a lelkünket. Nem kell fuldokolnunk. Megtisztulhatunk. Szabadságra ítéltettünk. Megváltoztathatjuk az életünk. A művészet, és minden katartikus élmény: ehhez ad erőt. Zenél a Város. Az emberi szellem tárgyiasul, átélhető, befogadható. Élhetünk ...


 

Mit tehetünk magunkért, egymásért? Ezzel a címmel tartok előadást június 14-én 17 órától a Nyékládházi Szabadegyetemen. Ez lesz az "Értünk" sorozat záró alkalma. Értünk. Mit értünk? Kit értünk? Bennünket ki ért? Ért valaki? Érthetjük egymást, vagy egészen reménytelen? Legalább törekedhetnénk rá. Megérteni egymást, megállapodni. Megérteni legalább önmagunk. Kik vagyunk, mit akarunk? Mik a céljaink, mik az érdekeink? Felismerhetnénk. Egymásra találhatnánk. Ha értenénk, tehetnénk is érte. Értünk, magunkért, egymásért. Most és itt: éppen mit? Megértés körök kellenének. Hogy megbeszéljük. Beszéljük meg csütörtökön öt órától Nyékládházán a Furmann Imre Művelődési Házban és Könyvtárban. Gyertek el. Találkozzunk. Értünk.


 

„Belőlem valaki útra vált …”

Kik vagyunk? Van jobbik és rosszabbik részünk? És mi van, ha útra vált? Mi marad? Mihez van kedvünk? És, ha csak bottal üthetjük saját nyomunk? Csak ténfergünk… Csak a csend csörömpöl… Titkunk sincs… Vagy mégis? Beszéljünk róla.

Cseh Tamás klub május 16-án 16.30-tól a Miskolci Egyetemi Könyvtárban. Klubvezető: Pankucsi Márta

https://www.youtube.com/watch?v=I_k6kKSBiRA


 

Ma lenne 90 éves Hankiss Elemér. 9 éve ezen a napon itt volt Sajóvámoson. Amikor egyeztettük az időpontot, nem tudtam, hogy május 4-én született és így a születésnapját tölti velünk. A „Közéleti egyetem civileknek” sorozatba hívta meg előadást tartani. Jóval több lett belőle. Ekkor, itt hirdette meg az „Újreformkor mozgalom” elindítását.

Milyen egyszerű, milyen szép. A 19. század elején a feudalizmus felszámolása, a polgárosodás kiteljesítése érdekében hirdették meg azt a mozgalmat, melyből a reformkor született. Ha az államszocializmus újfeudalizmus volt, mely lehetetlenítette a polgárosodást, akkor nekünk: a szocializmus máig élő maradványainak felszámolása érdekében, a polgárosodásért, az „újreformkort” kell megvalósítanunk. Ezt szolgálta a mozgalom.

Az államszocializmus legsúlyosabb, máig velünk élő öröksége, az a mentalitás, mely annak idején nagyon is valós okokból rögzült belénk. Ennek az emberi viszonyainkat azóta is befolyásoló rossz beállítódásnak az a lényege, hogy ha bármi gondunk, problémánk van, azonnal támogatót keresünk, aki felülről patronál, gondoskodik rólunk. A helyett tesszük ezt, hogy bíznánk önmagunkban, abban, hogy képesek vagyunk megoldani a gondjainkat, problémáinkat. A helyett viselkedünk így, hogy a hasonló helyzetű társainkkal fognánk össze és közösen oldanánk meg a problémát, érnénk el a kitűzött célt.

A feudális és az újfeudális rendszerek lényege éppen a vertikális személyi függőség rendszerének kialakítása és fenntartása. A közösségeitől megfosztott, magára maradt egyén kénytelen elköteleződni a felette állóknak, akik majd kivételes eljárással, az egy sorban álló társak jogosulatlan kielőzésével, protekcióval, lobbizással, a kiskapuk megkeresésével biztosítják a túlélést, a fennmaradást, az előbbre jutást. Mindezért feltétlen hűséget várnak el cserébe. Hűbéri lánc. A feudalizmus idején a megélhetést biztosító föld adományozása, feudumba adása. Az államszocializmus idején a létfenntartáshoz nélkülözhetetlen javak – pult alól banán, jogosulatlanul ingyen tanácsi lakás, soron kívül autókiutalás, becsempészett orkánkabát, majd számítógép, felvétel jobb iskolába, jobb munkahelyre -, szóval minden, ami a boldoguláshoz elengedhetetlen volt, csak „szocialista összeköttetéssel”, „megfelelő kapcsolatokkal” volt elérhető. Mindennek mai elnevezései: „csókosok”, „okosban intézés”. Összefoglaló néven korrupció. Hiszen a korrupció nem más, mint jogosulatlan előnyök nyújtása és igénybe vétele. Ez nálunk a társadalmat összetartó kohéziós erővé vált. Ahogy Hankiss Elemér írta 1979-ben írta a „Közösségek válsága és hiánya” című tanulmányában: alkutyák és főkutyák rendszere. Ez rögzült, ez él tovább. Azért olyan nehéz küzdeni a korrupció ellen ma is.

Éppen ez ellen a beállítódás ellen, és helyette a polgári mentalitás erősítéséről szólt az Újreformkor mozgalom. Önellátó, önmagukról gondoskodni képes közösségek. Farmergazdaságok és farmerpiacok. A helyben előállított termékek vásárlása, fogyasztása. A rászorulók segítésének, a szolidaritásnak olyan mechanizmusai, melyek nem megalázóak, amelyek polgárrá válásra ösztönöznek. Az összetartozás hálózatai: kaszinók, klubok, körök. Tevékenységcserék, fűnyírás és angollecke, idősgondozás, gyerekfelügyelet. Jóságtartalékok mozgósítása. Tehetségtérkép, vagyis megkeresése a helyi kulcsembereknek, akik képesek és készek gerjesztőivé válni közösségeikben az együttműködésnek. És az általam gondozott két terület: a Kincsestár, mely a helyi értékek, erőforrások feltárását, tudatosítását, mintaként állítását szolgálta. Mint a Bartók+ Operafesztivál meghonosítása Miskolcon, világcsodaként a „szürke acélvárosban”, a „lumpenvárosban”. Erről írt a honlapon Hegyi Árpád Jutocsa, az operafesztivál egyik alapítója. Merni nagyot álmodni, hinni az álmok megvalósíthatóságában, és cselekedni, cselekedni. A népviseleti hagyományok őrzése, újra élesztése, mely divatot teremthet, megélhetést biztosíthat. Erről írt Barna György, a Kárpát medencei népviseletek összegyűjtője, bemutatója, az ügy szerelmese. Ökofalvak, a természethez, az anyagi javakhoz és főként egymáshoz való új viszonyulás. Erről Havasi Virág írt. Falvak örökbefogadása. miként egykor a Miskolci Egyetem Sajópálfalát. Az örökbefogadás nem feltételez alá-felé rendeltséget. Egyenrangú felek kölcsönösen előnyös együttműködése. Azóta sokfelé, sok mindent fogadnak örökbe.

Hankiss Elemér élete és öröksége: elmélet és gyakorlat harmóniája. Diagnózisok és terápiák. A társadalom állapotának, bajainak feltárása, mely együtt jár a bajok orvoslásában való közreműködéssel. Nagyon sokat tanultam Hankiss Elemértől. Mintát adott és ad ma is. Így is lehet szociológusnak, értelmiséginek, embernek lenni. Szerintem éppen így érdemes.

Ma is Sajóvámoson vagyok. Emlékszem csodálkozására: milyen szép, milyen gazdag ez a falu.

Milyen jó, hogy itt volt velünk. Milyen jó, hogy itt van velünk.   


 

Keresztyén család

Ma egy hete életem egyik legfelemelőbb élményében volt részem. Mezőcsáton a református templomben, a a presbiteri konferencián előadást tartottam. Ezeket mondtam:

Sokan aggódnak az emberiség jövője miatt. Leggyakrabban a globális felmelegedést emlegetik. Tartanak a termőföldek elsivatagosodásától, az ivóvíz forrásainak kiapadásától. Sajnos reális veszélyek ezek.

Azonban én ezektől is súlyosabb veszélynek látom az emberi kapcsolataink elsivatagosodását, a szeretet forrásainak kiapadását. És ez nem távoli veszély. Már most szeretethiányos világban élünk, elidegenedett emberi kapcsolatok közepette. Bizalmatlanok vagyunk egymás iránt. Komoly történelmi okai vannak ennek. F. Fukuyama, a japán származású amerikai közgazdász az 1990-es években írta azt, hogy a volt szocialista országok legsúlyosabb és legnehezebben leküzdhető deficitje a bizalmi deficit. Igaza lett. A bizalmat, a szeretet nem lehet futószalagon gyártani, nem lehet bányákból kitermelni. A bizalom és a szeretet csak közösségekben jöhet létre. Az államszocialista rendszerek viszont felszámolták a közösségeket. A rendszerváltás óta lehetnek, lehetnének újra közösségeink. Ám ezek kialakulását nem lehetett politikai döntéssel, jogi szabályozással, gazdasági intézkedésekkel elérni. Lassú, nehéz folyamat. A világ mai állapota sem kedvez a közösségeknek, a bizalom erősödésének, a szeretetnek.

Nagyon sok a magányos ember. És nemcsak azok, akik egyedül élnek. Lehetünk úgyis magányosak, hogy körülöttünk nyüzsögnek az emberek, vannak családtagjaink.  De sokan fizikailag is egyedül vannak. Idős emberek, akik egy életet leéltek a párjukkal, aztán meghal egyikük és az özvegy egyedül marad, nagyon egyedül. Sok középkorú is magára marad. Akkor is, ha volt párja, ha vannak gyermekei.  A házasság megromolhat, elválnak, felnőnek a gyerekek, távol laknak, vagy éppen a közelben, csak nincs idő a találkozásra. A fiatalok körében terjed a szingliség divatja. Nem akarnak, nem mernek, nem tudnak tartós párkapcsolatot létesíteni. Másokat meg látszólag működő család vesz körül és mégis magányosak. H. Arendt, amerikai filozófus szerint az az ember magányos, aki úgy érzi, hogy helyettesíthető, pótolható, nincs igazán rá szükség. Az ilyen ember semmiben és senkiben nem bízik, még magában sem. Mindig, mindenben a legrosszabbra számít. A világhoz való jellemző viszonyulási módja a legyintgetés, a javaslatokra tett leggyakoribb válasza: „minek, úgyse sikerül”. Hány és hány ilyen ember él körülöttünk. Milyen nehéz velük, milyen nehéz nekik. Nem csoda, ha terjed a depresszió, a szorongás, a pánik betegség, a lelki bajok, melyek könnyen testivé válnak. A világon a legrettenetesebb, ha úgy érezzük: nincs kit szeretnünk és nem szeret bennünket sem senki.

Az emberi élet legfőbb parancsa: a szereteté. A bibliai történet szerint, amikor a farizeus megkérdezte Jézust, hogy az Istennek tulajdonított rengeteg parancs és tiltás közül mégis melyik a legfontosabb, akkor Jézus habozás nélkül válaszolta: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből. Szeresd felebarátodat, mint magadat.” Hogyan? Szeressük önmagunkat? A mai önző, egoista világban milyen könnyű félreérteni ezt. Az önszeretet parancsa értelmezhető akár úgyis, hogy önmagunkkal feltétel nélkül elégedettek lehetünk. Én másként értem ezt a parancsot. Szerintem ez az önépítés feladatát rója ránk. Azt, hogy tennünk kell, munkálkodnunk kell önmagunk szerethetővé válásáért. Az a dolgom, az a kötelességem, hogy olyan emberré váljak, aki Isten számára, a többi ember számára és önmagam számára szerethető. Olyanná válhatok, adott a lehetőség. Kaptunk talentumokat: tehetséget, képességeket, jó tulajdonságokat. Sáfárkodnunk kell velük. Nem szabad elrejteni, elásni, megfeledkezni róluk.   Isten saját képére teremtett bennünket. Jutott belénk is a Szentlélekből. A szerethetővé válás a bennünk rejlő legjobb énünk kiteljesítésével és megmutatásával érhető el. Szerethetőek vagyunk é szerethetünk. Nem egyedüllétre, nem társtalanságra születtünk. Isten már az első embernek: Ádámnak társat adott, megteremtette Évát. Társak lehettek, gyermekeik születhettek. Teremtett nekünk is társat. Megtalálhatjuk egymást. Társkeresés. Milyen sokan foglalkoznak vele. Emberek, akik maguknak, vagy éppen gyermekeiknek keresnek társat. Cégek interneten, meg amúgy. Mennyi szempontot mérlegelnek. A fiú legyen idősebb, magasabb. hasonló iskolázottság, hasonló anyagi helyzet, társadalmi státusz. Kereshetnénk inkább azt, akit nekünk teremtettek. Akiknek mi teremtődtünk. Milyen más lenne így. Igen a szerelmet keresni, igen: a szerelmünket keresni, és rátalálni. Vele együtt lenni. Üdvözítő érzés.

Mondják, hogy Isten a szerelem által enged legközelebb magához. A szerelem által von be a teremtés titkába. Új élet teremtődhet, születhet a szerelemből. Nemcsak a kisbaba, nemcsak az újszülött. Egyik ismerősöm ötéves kislánya mondta neki nemrégiben: Anya, ha én nem lennék, akkor te csak Kis Jutka lennél. Csak azért lettél Anya, mert én megszülettem. Igen, a gyermekünk születésével válunk, születünk anyává, apává, nagyszülővé, keresztszülővé. És akárhány gyermek születik, annyiszor teljesül be a csoda, a teremtés, az újjászületés. A szeretet csodája. A szeretet nem fogy el. A szeretet az a kivételes kincs, amiből minél többet adunk, annál több lesz nekünk is belőle.  Szeretni felebarátunkat. Szeretni Istent. Szeretni önmagunkat. Hol tanulható, hol sajátítható el? A legelemibb szeretet közösségünkben, a családunkban.

Szerelem. Felfigyelni a Másikra, kíváncsivá válni rá. Vágyakozni, hogy beengedjen a világába, megmutassa önmagát. Vágyódni, hogy beengedhessük saját világunkba. Úgy tekinteni rá, hogy Isten képmását lássam benne. A test mögött a lelket, a benne lakozó Szentlelket keresni. Meglátni benne a jót, felismerni talentumait. Ő meg engem ugyanígy. Szerelem az, amikor meglátjuk egymásban a megismételhetetlen, pótolhatatlan csodát. A Másik szemében olyannak látni magam, amilyenné válni szeretnék. Tudom, hogy még nem vagyok olyan jó, olyan okos, olyan bátor, olyan szép, de ő már olyannak lát. Ez arra késztet, biztat, bátorít, hogy váljak olyanná. Kölcsönös inspiráció. Megvalósítani a lehető legjobb önmagunk. Azzá válni, amire hivatottak vagyunk. Igen elhivatottak és felhatalmazottak vagyunk. Van feladatunk, dolgunk a világban. A szerelem, a szeretet ebben segít. Megtalálni és beteljesíteni. Igazi, szerethető önmagunkká válni. Szeretni a Másik Embert, a társunkat, a gyerekeinket, a szüleinket, a családtagjainkat.

Szeretni, azaz a jóra inspirálni. Megerősíteni. Társat, gyermeket, másokat. A szeretet elvárás, követelés. Megköveteli, hogy légy méltó. Légy méltó a szeretetemre, Isten szeretetére, és önmagadéra. Követelményeket állító, elvárásokat támasztó szeretet.

A jó szülő - E. Fromm amerikai szociálpszichológus szerint - úgy szereti a gyermekét, hogy nemcsak tejet ad neki, hanem mézet is. Tejet ad, vagyis táplálja, biztosítja számára az ételt, a fűtött lakást, tisztán tartja, beadatja a védőoltást, járatja óvodába, iskolába. Gondozza és gondoskodik róla. Elanyagiasodott korunkban sokaknak ennyi és csak ennyi a szeretet. Persze ez is. De még valami más. Méznek adása. A méz, annak megtanítása, hogy jó élni. Erre csak az tud megtanítani, aki szeret élni, akinek jó az élete. Nem attól leszünk jó szülők, jó házastársak, ha mártírrá válunk, ha feláldozzuk magunkat. Nem a sok pénz keresése, a nagy ház, a jó autó, a menő kütyük, a trendi ruhák fejezik ki a szeretetet. Nem elég a frissen főzött vacsora, a vasalt ruha, a patyolat tiszta lakás. A szeretet odafigyelés. A csoda keresése a másikban. Saját csoda voltunk kiteljesítése. Megerősítés, visszaigazolás. Jó élni! Jó Veled élni! A „jó együtt” boldogsága.

A társ, a gyermek, az unoka, minden családtag: ajándék, szeretet ajándék. Annak megtapasztalása, hogy szeretni jó, meg azé, hogy milyen jó, ha szeretnek. Egymás számára pótolhatatlanok, megismételhetetlenek, fontosak vagyunk.

A keresztyén ember, a keresztyén család ne arról legyen felismerhető, hogy vasár- és ünnepnapokon templomba megy. Ne arról, hogy komor arccal ájtatoskodik, vagy saját erkölcsi magaslatáról pálcát tör mások felett. A keresztyén család boldogságot, örömöt áraszt. Szeretet teljes. Cselekvő szeretettel fordul mások felé. Mintát ad, hogy így is lehet.

Mi a gyülekezeteinkben erősíthetjük egymást. Közel kerülhetünk egymáshoz. Nemcsak azt tudhatjuk, hogy a templomban egymás mellett, mögött vagy előtt ülünk. Megoszthatjuk egymással életünk gondjait és örömeit. Találkozhatnak a kisgyermeket nevelő családok azért, hogy cseréljenek babaholmikat és nevelési tapasztalatokat. A gyülekezeti játszóházban a nagypapák a megőrzött villanyvonatukkal egy másik gyülekezeti család unokájában kelthetnek olthatatlan érdeklődést a vonatok iránt. A nagymamák talán egy másik család unokájában találnak érdeklődőt az üvegfestés, vagy a paradicsomtermesztés, a szilvaaszalás, esetleg a keresztöltéses díszpárnák iránt. És hány nagymama vállalna szívesen párórára gyermekfelügyeletet, akinek saját unokái távol élnek. Vagy idős embereket látogatna, beszélgetne velük olyan, aki egyedül él és szívesen segítene. Ha többet tudnánk egymásról, ha jobban bíznánk egymásban, akkor többet segíthetnénk egymásnak. Egész annak megszervezéséig, hogy fűnyírásért angolt taníthatunk. És kirándulhatunk családostól együtt, mert így biztos akad, aki ismeri a gombákat, a másik a madarakról mesél, vagy többet tud tőlünk a gyógyfüvekről, népi hagyományokról. Milyen jó az, ha a gyülekezetbe járó fiatalok együtt néznek  és beszélnek meg filmeket, hallgatnak zenét, előadást, játszanak. Társas összejövetelek. Alkalmak, hogy szóba álljunk, véleményt cseréljünk, jobban megismerjük egymást. A bizalom erősítésének spontán lehetőségei. Szeretet minták. Egymás között és kifelé.

Szeretethiányos világban élünk. Sok a magányos ember. Lelki bajokkal küzdenek sokan, melyek megbetegítenek. Mindenki szeretetre vágyik. Ha nem kap, nem talál, könnyen pótlékhoz nyúl. Mennyi kínálkozó pótszer. Alkohol, drog, szenvedélybetegségek, devianciák. Meg kellene előzni. Meglehet. Szeretet által. Ez a legfőbb parancs. Forduljunk egymás felé. Vegyük észre, hogy összetartozunk. Ami megtörtént egyikünkkel, megeshet a másikkal is. Nemcsak nekünk ilyen nehéz. És lehet még nehezebb is. Nem vagyunk egyedül. Isten ígérete szerint velünk marad a világ végezetéig. Mi se fordítsuk el tekintetünket egymásról. Szükségünk van egymásra.

Soul Brother. Lelki testvérek vagyunk, lehetünk. Keresztyén család. szerelem, szeretet, gyermekvállalás. Még nem voltam 18 éves, mikor megismertem Furmann Imrét, azt a férfit, aki a férjem lett. Ő még nem volt 20 éves. Egyetemista korunkban összeházasodtunk. Egy Fiunk született: Dávid. 27 évesen meghalt. A férjemmel 35 éven át, a haláláig éltünk együtt. A Fiunk halála után két kötetben adtuk ki az összegyűjtött írásait. Az egyik kötet címe: Soul Brother. Ez volt Dávid internetes neve. Lélek Testvér. Lelki Testvérekre találhatunk, azzá válhatunk. Összekapcsolódhatunk. Körök és hálózatok. Biztató körök. Megértés körök. A szeretet körei. Családok. Emberek. Hogy ne legyünk magányosak. Isten gyermekei. Testvérek. Elhivatottak vagyunk. Van minta, van út. Választhatjuk Jézus útját, a szeretetét.