PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

070565
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
19
47
106
2643
70565

Az Ön IP címe: 3.230.1.126
2020-10-28 08:15

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

Szenvedélyesen Szeretem

Szép délután volt a mai. Érdekes. Pedig péntek délután, és mostanában azokat nem szeretem. Még a nap is kisütött. Igaz az Erzsébetfürdő üvegkupolájában nemcsak a napsütés a szép, hanem az eső is, meg a villámlás, a hóesés, a naplemente, a csillagos ég. Ezeket mind megéltük már. Azért előtte benéztem a Sarokház kávézóba, hogy lássam a hűlt helyünket. Kezdés előtt pár perccel még alig voltunk. Két magyarázatot is felkínáltam erre. Az egyik egy régi történet. Akkoriban éppen nőegyletet szerveztem. Barátnőm Ica nevű ismerőse nagyon vágyott már rá, többször üzent, hogy legyen már valami. Az első összejövetelre kevesen jöttek, Ica sem volt ott. Kérdeztettem, hogy miért nem. Ica válasza: azért, mert, ha annyi ereje lenne, hogy eljöjjön, akkor nem is lenne szüksége az egészre. Így jártunk Icával, meg sokszor így járunk magunkkal is. Azóta is ezzel vigasztalom magam, ha kevesen jönnek el, egy-egy általam szervezett alkalomra. Nem azért nem jöttek, mert nincs rá szükség, hanem, mert nagyon is. A másik lehetséges magyarázat lényegesen egyszerűbb. A Szex és New York című népszerű tv sorozatban a főszereplő barátnők nyakatekert magyarázatokat találnak arra, hogy miért nem ment fel hozzájuk a kávéra meghívott hapsi. Az okoskodásukat hallgató egyik férfi feldühödve mondja ki a tényvalóságot: egyszerűen nem jöttél be neki. Ennyi. Nem kell túlkomplikálni. Igen, ha kevesen jönnek el, akkor egyszerűen nem jöttem be nekik és kész. Mire éppen kezdtem ebbe beletörődni: hirtelen sokan lettünk. Volt kiknek elmondanom, hogy miként lehetne szerintem „Rendezni végre közös dolgainkat”. Sőt, ők is elmondták. Tóth-Szabó István ötletadó vallomása nyomán az lett a szlogenünk, hogy „Szenvedélyesen Szeretlek Miskolc”.  Mert, hogy természetesen ma is, mint mindig: a szeretetre tereltem a szót. Csak most a városunk iránti szeretetre. De azért ahhoz ragaszkodtam, hogy szenvedélyes legyen az a szeretet.  Meg persze, hogy tükröt tartó, inspiráló, a lehető legjobb kihozatalára késztető. És meséltek a Miskolc iránti szeretetükről férfiak és nők, miskolci születésűek és máshonnan ideköltözöttek, azok, akik végig itt éltek és azok, akik elköltöztek majd visszajöttek.  Beszélt a korábbi miniszter és a volt polgármester, a biogazdaság vezetője, a gépészmérnök, a hivatalnok, a művészettörténész és a többiek.  A római jogásznak tetszett az ötlet, hogy olykor valódibb segítség a buszjegy árának biztosítása a telepi gyerekek számára, hogy eljöhessenek a belvárosba, eljussanak a színházba, mint a százmilliós eu-s projekt. Szó esett azon elődeinkről, akiknek az adományaiból és önkéntes munkájával itt épült fel az ország első magyar nyelven játszó kőszínháza. Meg azokról, akik megszervezték és megfizették, hogy Miskolcon hallható legyen a kortárs zene és a kortárs képzőművészet legjava. Megállapítottuk, hogy egy város, és minden más település, nem az épületektől, terektől, természeti környezettől az ami, hanem mindenekelőtt a benne élő emberektől. A város az ott élő emberek közössége, illetve közösségeinek sokasága. A város élő, eleven szövetét az emberek közötti kapcsolatok alkotják. Körök, klubok, egyletek, társaságok, szalonok. És álomfoszlányok hangzottak el fiatalok amatőr művészeti csoportjainak segítéséről, nyári alkotó táborokról, és más hasonlókról. Szóba álltunk, beszélgettünk a rend fejünkben élő képéről: ébredésünkről, autonómiánkról. Megállapodtunk, hogy két hét múlva folytatjuk az eszmecserét, a diskurzust. És addig még 21-én 6-tól lesz Rosetta klub a City Hotelben, arról, hogy „Milyen jövők rejlenek jelenünkben? Milyen utak közül választhatunk? És lesz 26-án az Egyetemi Könyvtárban Cseh Tamás klub arról, hogy miért „Mindig csak tangó…”


Találkozzunk!

Most együtt hívlak Benneteket, akik jártok Biztató Körbe, Nyékládházi Szabadegyetemre, Rosetta estekre, eMElő Körbe, Újcsanálosi Kincsestárba, és akikkel ment a MENTA, akik Triplaszaltóra készülődtünk, akik várják a Cseh Tamás klubot, akik emlékeznek Furmann Imrére, Furmann Dávidra. Hívom és várom azokat, akik szívesen beszélgetnek az Élet ízéről és az életünk más fontos kérdéseiről, akik úgy találják, hogy van és lehet közünk egymáshoz, akik szerint alakíthatjuk az életünk.

„Rendezni végre közös dolgainkat” – ez lesz a címe az előadásomnak április 15-én (pénteken) 16 órától az Erzsébetfürdő Kupolatermében.

Összekuszálódott az életünk. Rendezetlen körülöttünk a világ. Sok minden rendezésre vár. Illyés Gyula: Bartók című versében írja: „harmóniát, rendet, igazit vagy belevész a világ”. Idézhetném József Attilától azt, hogy „Szabadság, te szülj nekem rendet”. Most én arra helyezem a hangsúlyt, hogy a rendet ne felülről, ne kívülről várjuk. Magunk lássunk neki közös dolgaink rendezésének. A mi dolgunk. Ne halogassuk, ne várjuk meg, amíg belevész a világ, sőt az se jó, azt se nézzük végig tétlenül, hogy a mi világunk belevész. Ezért József Attila: A Dunánál című versének egyik sorát választottam előadásom címéül: „Rendezni végre közös dolgainkat”, mely így folytatódik: „ez a mi munkánk, és nem is kevés”.

Ma nem az a legrosszabb, hogy sokan rosszat tesznek, ártanak, hanem az, hogy észre sem veszik. A rendezetlenség, a társadalmi anomia világában nincsenek világos szabályok, értékek, normák, nem lehet bizonyosan tudni, hogy mi a helyes és mi a helytelen, mit szabad és mit nem. A nagy elbizonytalanodásban vannak, akiket az állandó igazodási kényszer tölt el folyamatos feszültséggel, őket az frusztrálja, hogy mindig az aktuális elváráshoz próbálnak igazodni. Mások meg vígan halásznak a zavarosban, mondván, úgyis mindenre van mentség, minden kimagyarázható. Ha rendezetlenség van, ha relativizálódnak az értékek és normák, akkor mindenki bizonytalan, feszült. Egyre többen deviáns módon vezetik le feszültségüket, vagy ami még rosszabb: a deviáns tűnik normálisnak és a normálist bélyegzik deviánsnak. Akinek a fejében nem él világos rendkép az élet és a világ rendjéről, az saját életébe is könnyen belegabalyodik. Aki nincs jóban önmagával, könnyen rátámad bárkire. Mindenki szégyenkezik és mindenki a szégyen elkerülésére törekszik. Erről is beszélek majd, meg még előtte írok is a szégyen társadalmává válásról és ennek következményeiről.

Pénteken 4-kor várom az érdeklődőket az Erzsébetfürdő Kupolatermében.


Szoros kapu, keskeny út

Ma eltemettük a nagybátyámat, keresztapámat: Pankucsi Lászlót. Újcsanáloson született és ott temettük el. A családi kriptába, ahol Édesapám is nyugszik. Sorsuk igazi 20. századi magyar népi értelmiségi sors.  Heroikus, hősi, abszurd, groteszk, tragikus. Törekvő polgárparaszt családba születtek. Miként már többször írtam: a hajdani Hernádcsanálos lakói elunták a kiszolgáltatottságot, a folyó áradásait és a vállalkozó szellemű családok összefogtak, felköltöztek a dombtetőre, új települést alapítottak. A protestáns etika megtestesítői ők számomra, akik Istennek tetsző életet akartak élni, jól akartak sáfárkodni anyagi, szellemi, lelki javaikkal egyaránt. Kitartóan, aszketikus életvitelt folytatva munkálkodtak, mely meghozta gyümölcseit. Jól termett a föld, szaporodtak az állatok, gyarapodott a gazdaság. Már a 20. század elején többen a fővárosba küldték taníttatni legalább egyik gyermekük. Juhász Lajos mérnöknek tanult, Pesten dolgozott, leszármazottjainak egy része Pesten él, Hilda nevű lánya és családja a 60-as években Hollandiába költöztek. Pankucsi Eszter Pesten tanítóképzőbe járt  az 1920-as években. A következő generációból még többen tanultak tovább. Édesapám 1929-ben született, a sárospataki Református Gimnázium diákja lett, majd követte 3 évvel fiatalabb testvére: László. Pár évvel idősebb unokatestvérük szintén Újcsanálosról került Patakra, s mint igazi népi értelmiségit a háború utáni pár év demokráciája felkarolta, diplomáciai pályára lépett, a rendszerváltáskor Magyarország bécsi nagyköveteként vonult nyugdíjba. Ám mire Édesapám érettségizett, ugyanaz a család már a „demokrácia ellenségének”, nép- és osztályidegennek minősült, kuláklistára került. Apám is, nagybátyám is orvosnak készült, ám származásukra tekintettel nem vették fel egyiküket sem az orvosi egyetemre. Apám újra és újra próbálkozott, végül már az én születésem után felvették, orvos lett. Nagybátyámat orvosira nem, de az agráregyetemre felvették Debrecenbe, ő agrármérnök lett. Tehetségére felfigyeltek, az Egyetem tangazdaságában maradt dolgozni és hamarosan a Hibridüzem igazgatója lett. Feleségül vett egy debreceni polgárlányt, aki szintén az agrárra járt, majd ott tanított. Két fiuk született. Csaba gyógyszerész és egy multinacionális cégnél dolgozik. Laci politológus-jogász, egy lapkiadó vállalat jogásza. Mindketten megnősültek, Csaba felesége pszichológus és festőművész, Laci felesége ügyvéd. Pár nap eltéréssel, 9 éve születtek fiaik: Bálint és Áron. Csabáék a Debrecen melletti Józsán élnek, Laciék Budán. Unokatestvéreimet alig ismerem, talán ma beszélgettünk életünkben a legtöbbet. Még gyermekek voltak nagybátyámék válásakor, anyjuknál maradtak és az apai rokonsággal gyakorlatilag megszűnt minden kapcsolatuk. Nagybátyám szakmai karrierje szépen alakult, sokfelé járt a világban, eljutott Amerikába is. Aztán jött a súlyos betegség és a műtét. Életét megmentették, de egészsége nem tért vissza teljesen.  Megpróbáltatások, és sok szenvedés következett. Hitét mindvégig megőrizte, abból merített erőt. Büszke volt fiaira, karrierjükre, családalapításukra, unokáira.

Vass-Nógrádi Béla, újcsanálosi református lelkész búcsúztatóul azt az Igét választotta, mely szerint: „Kérjetek és adatik nektek, keressetek és találtok: zörgessetek és megnyittatik néktek.”  Igen, a magyar falvak többre, jobbra vágyó, feltörekvő fiai kértek, kerestek, zörgettek. Életük küzdelmes élet volt, győzelmekkel és bukásokkal teli. Volt, hogy adatott nékik, volt, hogy találtak és volt, hogy megnyittatott nékik. És volt úgy, hogy nem. De ők mindig a „szoros kaput” választották, és nem a tágasat, melyen sokan járnak. Hitték és megtapasztalták, hogy „szoros az a kapu és keskeny az az út, mely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják”.  Keresztapám, Apám és társaik élete több szempontból szenvedéstörténetként is értelmezhető. Ám elkerülték a veszedelembe vivő tágas kaput és széles utat, melyen oly sokan járnak. Bízom benne, hogy az ő nehéz, küzdelmes, szenvedésekkel teli útjuk az életbe, az örökéletbe vezette őket. Bízom benne, hogy most már együtt vannak, figyelnek ránk és fürkészik: tovább olvassuk-e, meghalljuk-e miként folytatódik az Ige? Eljutunk-e addig, megértjük-e és főként megtartjuk-e: „Amit akartok azért, hogy az emberek tiveletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal”. Méltó életet élni, apáinkhoz, elődeinkhez méltót, önmagunkhoz , emberhez méltót: csak így lehet. Ez a kiindulás. Ez Máté evangéliuma 7. részének egyik üzenete, melynek pontos megfelelője Kant kategorikus imperativusa.  E szerint: „Cselekedj úgy, hogy cselekvésed bármely más ember cselekvésének mintájává válhasson”. Ez a törvény, ez az erkölcsi minimum. Nincs kibúvó, ezt várja tőlem, tőlünk, most már fentről, Laci is. Aki pedig nem kér, nem keres, nem zörget, annak bizonyosan nem adatik, az nem talál és nem nyer bebocsátást…


Hiány-ok

Ma reggel a honlapomon a hiányról írtam. Tegnap otthon voltam Pesten. Szinte elviselhetetlenül jó volt, és szinte elviselhetetlenül rossz. Harsogó tavasz, vagy inkább nyár. Illatok, ízek, forgatag. És az emberekkel zsúfolásig megtelt teraszok, utcák, a város, a világ: hiányokkal volt tele. Emberek hiányával. Számomra fontos emberek, akik tegnap nem voltak velem. Bármilyen zöldek a fák és hófehérek a virágszirmok, bárhogy ragyog a nap, bármennyi színház, koncert, mozi, sörök és kávék – az egész értelmetlen így.  

Hiány. Kornai János ezzel a címmel írt könyvet az államszocializmusról. A redisztributív újratermelési rendszer gazdasági sajátossága az volt, hogy az emberi szükségletek kielégítésére szolgáló anyagi javak széles köre hiánycikknek minősült, nem lehetett hozzájutni, legfeljebb pult alól. Mindenhez protekció kellett, patrónus. Ettől burjánzott a korrupció. Abban a rendszerben az emberek rossz közérzetüket az anyagi javak hiányával magyarázták. Éveket kellett várni a Trabantra, nem lehetett kapni banánt, Bécsből csempészték az orkánkabátot, a Fa szappant, a számítógépet. Sokan a rendszerváltástól azt várták, hogy legyen itt is minden kapható, megvásárolható, mint nyugaton. És aztán beköszöntött az árubőség, megszűnt a hiány. Legalábbis az anyagi javaké. Minden kapható, minden eladó és minden megvásárolható. Szinte. „Csak” pénz kell hozzá. És a pénz sosem elég. Újabb és újabb okostelefonok jönnek, divatos cuccok, trendi tárgyak, melyek megvásárlását sokan feltétlenül szükségesnek tartják. Így hát a pénz sosem elég. Így ma saját rossz közérzetük okát az emberek többnyire a pénz hiányában vélik felfedezni.

Tartok tőle, hogy az igazi gond egészen másfajta hiány. Nem a tárgyaké, nem pénzért vásárolható javaké.

Adam Smith, a kalasszikus közgazdaságtan egyik alapítója megmondta már, hogy az embereknek két alapvető szükségletük van. Az egyik a létfenntartáshoz nélkülözhetetlen anyagi javakra irányul. Erről sok szó esik, ez tudatosult. Ám van egy másik, legalább ennyire fontos szükségletünk: a számunkra Jelentős Másik általi elfogadás, elismerés iránti igény. Hogy naponta visszaigazolják a fontosságunk, hogy naponta megerősítsenek. Egészen egyszerűen, hogy szeressenek.

A tömegtársadalmak legsúlyosabb bűne, hogy megfosztottak ennek a szükségletünknek a kielégítésétől illetve magát a szükségletet is igyekeztek kiszerelni belőlünk. A rendszerek, főként a politikai és a gazdasági alrendszerek, gyarmatosították az életvilágunkat. Behatoltak magánéletünkbe, bizalmon alapuló emberi kapcsolatainkba és kisajátították, uralják azokat. Mindent és mindenkit alávetnek a célracionalitásnak, varázstalanítják a világot. A rendszerek szintjén a hatékony működést szolgálja, ha mindent az elérendő célnak vetnek alá, ha eszközként használnak fel mindent, amit csak lehet.  Ám az igazán fontos emberi kapcsolatokat lehetetleníti, feleslegesnek mutatja ez a logika. Mi hasznunk a szerelemből, a barátságból, a szövetségre lépésből, az egymásra figyelésből, a rajongásból, az öncélú, csak magáért való, „csak” boldogságot adó szeretetből, emberi kapcsolatból? Kiiktatandó, felesleges, bűnös, időpocsékló, kerülendő, legyőzendő dolgoknak minősíti ezeket a világ. Roppant sikeres manipuláció, tömeghatás, agy vagy inkább szívmosás. Ha meg már embergépek lettünk, fogyasztó automaták, konzum idióták, kívülről irányított senkik, akik felfuvalkodottságukban, mérhetetlen gőgjükben azt hiszik, hogy ők a „valakik”, ők tudják a tutit, akkor nem is hiányzik az elvárásokat támasztó és tükröt tartó, mindig jobbra inspiráló szeretet. Szépen féken tartanak, terelgetnek, ha eltévelyednénk. Minden deviáns, ami eltér „az ember”-ként emlegetett „elvont senki” elvárásától. Mindenkit kigyógyítanak, terápiában részesítenek, tréningelnek, lenyugtatnak, elaltatnak és így tovább. Totális uralmat gyakorolni csak így lehet. És kábán hömpölyög a tömeg a bevásárlóközpontokban, kezük-lábuk törik, ha jön a leárazás, kígyózó sorok, ha beválthatóak a matricák. Örökös fáradtság, élmények habzsolása, kikapcsolódni vágyás. Csak hagyjanak békén, takarót a fejre, ne szeressenek, csigaházból legfeljebb félig kibújva csúsznak és másznak a földön, dicsekszenek vele, kedvelik ezt az életérzést, ezt az életet.

Milyen nagy kár, hogy katasztrófák, válságok kellenek az észhez téréshez. Ha meghal, akit szeretnek, ha megszűnik a munkahely, ha elválik a társ, ha hátat fordít, aki fontos volt: akkor döbbennek rá, hogy mi az igazi gond, mi okoz igazi szenvedést, mi a hiány.

Addig hagyjuk, hogy nyájként terelgessenek. Eltűrjük, hogy a piac törvényei kisajátítsák életünk legfontosabb részét. A rendszereknek (gazdaságnak, politikának, jognak, tudománynak, kultúrának,stb.) az emberhez méltó élet szolgálatában kellene állniuk. És mi lemondunk az emberhez méltó életről, hogy a rendszerek hatékony kiszolgálói legyünk. Észre sem vesszük, hogy az álarc arcunkhoz nőtt, s egyszer csak hiába vennénk le a vásárló, a főnök, a fogyasztó, az engedelmes alattvaló álarcát, már nem lehet. Már nincs saját arcunk. Hiába keressük magunk. Nem segít az önismereti tréning. Ami nincs, az nem ismerhető meg.

Hol romlik el az egész? Talán akkor, amikor elterjed, úrrá lesz a piaci szemlélet az emberi kapcsolatokban is. Amikor beárazzuk magunk és egyenértékű társakat keresünk. Csereértéken alapuló viszonyok. Tud-e annyit adni nekem, amennyit én neki? Nem adok-e túl sokat? Nem ad-e túl keveset? Úgy indulnak sokan társat, társakat keresni, mint pulóvert vagy autót venni. Mire telik? Mennyim van? Ne legyen se luxus kategória, se túl gagyi. Középkategóriás. Azon belül kell megtalálni az árnak legmegfelelőbbet. Ár-érték arány. Kikkel járunk össze, kikkel töltjük a szabadidőnk, kivel társulunk? Naná, hogy nem akárkikkel. Adunk magunkra. Megnézzük kivel. Ja, hogy a másikkal jobb? Az elég nagy baj. Behálózott. Veszélyben vagy. Menekülj. Vissza szépen a rendes emberek világába. Csak semmi kilógás a sorból.

A legrosszabb szótlanul, tétlenül végig nézni, tűrni, ha olyan emberek, akik mindezt felismerik, akik éppen ennek megváltoztatására, a többiek ébresztgetésére vállalkoztak, egyszer csak úgy döntenek: mégse.  Mivé lesz a világ? Vétkesek közt cinkos, aki néma. Szólni, üvölteni, gyújtogatni kéne. Amíg nem késő. De ez végképp illetlen lenne. Hogy is merhetne egyik ember így beavatkozni a másik életébe? Mire fel? Hogy közünk van egymáshoz? Hogy összetartoztunk? Mesebeszéd. Magány van itt, űrhideg, didergető magány. És jöhet Pest a maga nyári csábításaival. Meg, hogy milyen jól belaktuk, milyen jó volt. Ugyan már.  Vámos, Miskolc, Nyék és Újcsanálos. Az is csupa hiány. Ki lehet bírni. Mindent ki lehet bírni. Ezt is megtanultuk. Nincs olyan hideg, aminél ne lehetne még hidegebb. Martin Werlen: Fókuszban Egyházprovokációk című könyvét olvasom. Nemcsak azért kedvelem, mert a legfőbb bűn szerinte is a szeretethiány, a nem elég szeretet. Ő írja, hogy valakik azzal támadták, azt írták róla, hogy ”gyújtogató”. Ő ezt büszkén vállalja. Pár éve egy festményt kapott ajándékba, mely azóta a szobája falán van, a címe: Gyújtogató. Szent Ágostont ábrázolja, egy égő várossal a háttérben. Ágoston megvalósította életében Jézus szavát: „Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre, és mennyire szeretném, ha már lángolna!” Martin Werlen így ír „Ez a kép a Hit évében különösen is ösztönzést adott, hogy Isten gyújtogatója legyek. Mindnyájunknak ez a hivatása. Magától értetődik, hogy ebben az esetben nem olyan tűzről van szó, amely értékeket semmisít meg, hanem olyanról, amelyik megtisztít, reményt ébreszt, otthont jelent és életet ad, mégpedig bővelkedő életet.” Gyújtogatásra vagyunk hivatottak. Vagy ahogy József Attila írja: „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegednének az emberek...  Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, Hogy fölengednének az emberek!”

 


Hiány

Tegnap otthon voltam Pesten. Nyári meleg. Az Operánál jöttem fel a földalattiból. Zöldek a fák az Andrássy úton. Megteltek a Liszt Ferenc téri, Nagymező utcai éttermek, kávézók teraszai. Bori barátnőmmel finomat ebédeltünk, jót beszélgettünk. A Vörösmarty téren tavaszi vásár. Fahéj illat és zene. Nézem a férjem egykori munkahelyének a térre néző ablakát. Nézem a kávéházat, ahol Hankiss egyik könyvének bemutatóján voltunk, amiben benne van az én egyik írásom is. Nézem a cukrászdát, ahol az Olaszországban élő közgazdásszal tárgyaltam a borsodi falvakban előállított termékek majdani olaszországi forgalmazásáról. Ott a terasz, ahol Kontics Monival és Loss Sanyival söröztünk munka után. És a másik terasz, ahol karácsonyi vásárkor forraltborozás közben álmodoztunk: képzésekről, arról, hogy a kedvenc falunkban előállított kézműves termékeket itt is árusítjuk majd, meg sok egyéb másról. Hittük, hogy megvalósíthatóak az álmok, csak akarni, merni kell. (Azóta eladtam a kislakást, amit azért vettem, hogy ott nyitom majd meg a „Borsodi falvak a pesti Broadwayn” nevű boltot.) Minden zsúfolásig tele és minden végtelenül üres. Ténfergek a Váci utcán. Aztán sietve indulok: le ne késsem a vonatot, ami visz Miskolcra, választott városomba. Pest, Pécs, Vámos és megannyi más helyett választottam Miskolcot. Hittem benne, akartam. A Keleti pályaudvaron rengeteg ember várakozik, ki vonatra, ki meg az érkezőkre. Én majd a Tiszaira érkezem. Sötétben.

A vonaton olvasom tovább Martin Werlen „Fókuszban Egyházprovokációk” című könyvét, amit egy nagyon kedves barátomtól kaptam. Pest felé is ezt olvastam, leszálláskor épp ott tartottam, hogy „A bűn nem más, mint szeretetlenség vagy nem elégséges szeretet.” De jó, hogy nemcsak én gondolom így! És ő is úgy látja, hogy a szeretet lényege az egymás lelkében lakozás. Akkor meg: ha sötét, hát sötét. Ha nem vár senki a Tiszain, hát nem vár senki. Ha hiány, hát hiány. Annál izgalmasabb. Martin Werlwn szerint az élet csupa meglepetés. Hamu és parázs. Szerinte sem könnyű eldönteni: mi a hamu és mi a parázs. Ő gyujtogatónak választotta magát. Gyujtogat. De erről majd írok bővebben is.

Új vizeken

 

Megtörtént a Feltámadás. Jöhetnek az Új Idők, Új Dalai. Röpülj hajóm! Szó sincs eddigi álmaim megtagadásáról, szó sincs választott önmagam elhagyásáról. Épp ellenkezőleg. Az eddiginél sokkal erősebben, radikálisabban kell akarni és tenni azt, ami a feladatom. Ha nem is zéró tolerancia, de az eddiginél jóval kevesebb. Semmi megalkuvás, semmi tekintettel levés, belátás, meg más hasonló szépségtapasztok, melyek csak a nem akarás, a tehetetlenség elfedésére szolgálnak. Vagy-vagy. Nincs kecmec. Nincs lébecolás. Eddigi is megvolt régi-új mondatok előtérbe állítása. „Cselekedni, cselekedni, különben nem érzem, hogy vagyok.” „Nem csillagainkban, Brutus a hiba, de magunkban, kik megbókolunk.” „Gyáva népnek nincs hazája.” „Nem azért születtünk, hogy könnyű legyen.” És a gyerekkori álom: beszélni azok helyett, akiknek a szava nem hallatszik elég messze. Felrázni őket. Szóra bírni. Rádöbbenteni, hogy boldogságuk legfőbb akadályai sokszor ők maguk. Mert csodálatos az élet, csodálatos a világ.

Nincs több igazodási kényszer. Mások kisszerű elvárásai, konvenciók, harmóniára törekvésnek álcázott gyávaság, a „jóközérzetért” folyó önfeláldozáshoz asszisztálás kora lejárt.

Hogy ez ésszerűtlen, reménytelen, másokat elriasztó? Kit érdekel? Az élet kaland. Számon kérhető küldetés.  Miért is adnám fel? Választottam, döntöttem, elköteleződtem. Inkább a hivatás, mint a munkahely. Inkább a szabadság, mint a megalkuvás. Inkább a veszélyes, mint az unalmas. Még most a nárciszok, jácintok, tulipánok uralják a kertünket. De hihetetlen sebességgel nőni kezdtek a bódító illatú, mindig győztes pünkösdi rózsáink. Vad pipacsok bontakoznak elő. „S százszor többet merhettek, minthogy mertek… Március van s határtalan az Élet”. Így biztat Ady.