PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

070579
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
33
47
120
2657
70579

Az Ön IP címe: 3.230.1.126
2020-10-28 09:07

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

Észre sem veszik
Hogyan is tudnánk rendezni közös dolgainkat, ha egyáltalán nem értjük egymást? Pedig már csak azért is fontos lenne rendezni végre közös dolgainkat, mert ennyire nem értjük egymást. Pénteken délután erről beszélgettünk a miskolci Erzsébetfürdő kupolatermében. Személyes példákon keresztül világítottuk meg, hogy mire is gondolunk. Nem elvont filozófiai probléma csupán az értékek és normák relativizálódása. Nem pusztán devianciaszociológiai leírása viszonyainknak, hogy társadalmi anómiában, vagyis rendezetlenségben élünk. Sokunk személyes problémájává vált, hogy némelyek nem is értik miért neheztelünk rájuk. Tisztázatlanak a közerkölcsök, miként a magánbűnök. Sokan nemhogy nem szégyellik magukat, de esetleg nincsenek is a tudatában, hogy mekkorát vétettek, mennyire megbántottak, milyen mérhetetlenül sértő és elfogadhatatlan a viselkedésük. Erről hangzottak el családi és tágabb körökre kiterjedő történetek. Nagy dilemma, hogy mit tegyünk, mit tehetünk? Ha szólunk, akkor félre értik, nem értik és csak magunkat dühítjük tovább. Ám, ha nem szólunk, eltűrjük, akkor cinkosokká válunk, megerősítjük azt az egyébként tarthatatlan elképzelést, hogy lehet így bánni velünk. Meg kellene mondanunk. Szólnunk kellene. De azért is mi szégyelljük majd magunk. Mintha ott kezdődne a gond, hogy valamit szóvá teszünk, szeretnénk rendezni rendezetlen ügyeket, megbeszélnénk lezáratlan történeteket. Ki és miért szégyellje magát? Ki, mire és miért lehet büszke? Csendben maradni, lenyelni, elviselni az elviselhetetlent, harmonikusnak látszani, mert állítólag az jót tesz az egészségnek.
Vagy kiabálni, üvölteni, megrázni, hogy vegye már észre: mennyire fáj. Rábírni, hogy legalább beszéljen, mondja el, hogy ő mit gondol, neki mi a baja, ő miként értelmezi a helyzetet. Megmondani, amit meg kell mondani. Nyilván, én ennek a pártján álltam. De végre most mi voltunk többségben.
Beszélni, elmondani, mert így méltó. Ezzel tisztelem meg magam és a másikat. Ennyi igazán jár. Rendezetlen, kusza helyzetek mérgezik életünk. Egymás kerülgetése, látszatok fenntartása, hazugságok erdeje. Átlagosan napi 200 hazugság/fő. De én már azt sem mindig tudom, hogy mi a hazugság. Erős akarok lenni. Annak mutatom magam. Úgy teszek, mintha nem is dőlt volna össze a világ. Pedig összedőlt. Éppen az általam olyan nagy gonddal, szeretettel, hittel, erőbedobással épített világ dőlt össze. Az, amiről azt hittem, hogy alakíthatom. Hát most megmutatták, hogy nem. Pont az önmagamba, a világba vetett hitemtől próbáltak megfosztani. És nem mondhatom teljes őszinteséggel azt, hogy nem sikerült. Küzdök, tőlem telő erővel. De azért olykor mondogatnom kell: lélegezz, lélegezz, mert amúgy a lélegzetem is elakad. Hogy történhetett ez meg velem? Miközben annyi embertől kapok elfogadást, megerősítést, szeretetet. Hogyan lehet, hogy éppen azok, akikben pillanatig sem kételkedtem, azok kérdőjelezik meg az életem? Célok, munka, küzdés, összetartozás. Pontosan, amit másoknak tanítok, amikre másokat biztatok, azokat az értékeket vették el, próbálják elvenni. „Gyere haza, Mikkamakka!” Mondanám, amit tavaly egyik avasi programunk címéül választottunk Lázár Ervin meséje nyomán. De nagyon kellene, hogy haza jöjjön és elmagyarázza mik is az értékeink. Brukner Szigfrid bátorsága, Vacskamati kedvessége, Aromo fékezhetetlen agyveleje, meg az, hogy megértjük Dömdödömöt. Ezek az igazi értékeink. Ezeket nem lenne szabad, hogy elvegye tőlünk Zordobordon, aki itt settenkedik és csak arra vár, hogy kincseket raboljon. Aranyat, ezüstöt, jáspisokat remél. Pedig semmi számára fontosat nem szerezhet meg tőlünk. Viszont elveheti a mi örömünk. Addig-addig ijesztget, rémítget a Pomogácsokkal, hogy félelmünkben egymásnak esünk, egymásra haragszunk, szétválaszt bennünket. Ha csak meg nem jön Mikkamakka, aki a mesében éppen időben érkezik, és mindent jóra fordít. Gyere haza, Mikkamakka! Mondom én is, miként a négyszögletű kerekerdő lakói.
Mi a jó és mi a rossz? Mi a kincs, mi az érték és mi a talmi, időleges csillogás? Nem könnyű eldönteni. A későbbi Bölcs Salamon, mikor nagyon fiatalon király lett és azt mondta néki az Úr, hogy bármit kérhet, ő teljesíti, akkor Salamon azt kérte: tudjon mindig különbséget tenni jó és rossz között. Igen, már ő is felismerte, hogy csak így lehet rendezni végre közös dolgainkat. Eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz. Mi fontos és mi nem az. Mit szabad és mit nem. Ha nincs rend, akkor marad az aktuális külső elvárásokhoz igazodás. És egyszer csak azon kapjuk magunk, hogy mindannyian olyan elvárásokhoz igazítjuk az életünk, amelyeknek helyes voltáról senki nincs meggyőződve. Csak követjük, mert mások is. Ideje lenne rendezni végre közös dolgainkat. Szóba állni, megbeszélni: mit szeretnénk, mit akarunk, mi fontos nekünk. Mert nincsenek Pomogácsok, csak hazudozó, bennünket riogató, egymás ellen uszító Zordonbordonok.
Pénteken meg nem is esett szó Mikkamakkáról. Momoról beszélgettünk. Szerencse, hogy vannak még életünk értelmezésének keretéül szolgáló metanarratívák, Nagy Elbeszélések, jó mesék. Értelmezhetjük az életünk. Értelmezzük újra a közös életünk!


Látható és láthatatlan

A látható és a láthatatlan világ határán élünk. Test és lélek vagyunk. Nem a testünkkel van a baj, hanem a lelkünk hiányával, lelkünk ürességével, a lelketlenséggel.

Így volt ez Noé idejében, Lót idején és ma is. Elidegenedtünk nemcsak Istentől, hanem az emberektől, sőt önmagunktól is. Eldologiasodás, tárgyak kultusza, csak az anyagiak. Ahogyan Lukács evangéliumának 17. fejezete 26. és azt követő verseiben olvasható: Noé napjaiban, amikor a gonoszság lett úrrá az emberek között „Ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek”. Lót idején szintén az evilági élvezetek hajszolása vált kizárólagossá. „Lót napjaiban is: ettek, ittak, vettek, adtak, ültettek, építettek”. Nem azzal van baj, amit tettek, hanem azzal, amit nem. Enni, inni, szeretkezni jó, aki ebben meggátol: gazember – ahogy Vali mondja a Makra című regényben. A test is Isten ajándéka. A hiány az igazi gond. A szeretet hiánya. A lélek és a test elkülönítése. Ha a legfőbb parancs a szeretet, akkor a legfőbb bűn a szeretetlenség. Lehet persze szívünket megkeményítve is élni, csak nem érdemes. A csak és kizárólag a materiális világ szintjén történő élet csupán a test élete, nem igazán emberhez méltó élet, ha hiányzik belőle a lélek, a szeretet, a láthatatlan világgal: az értékek, érzelmek, eszmék, álmok világával történő összekapcsolódás. Mennyien szenvedtek és szenvednek ettől. Mennyi eltékozolt, hiábavaló élet. És nem is tudják, hogy mitől szenvednek, mit mulasztanak.

Ugyanerről beszél Marx a Német ideológiában, amikor azt írja, hogy az emberi történelem eddig az elidegenedés viszonyai között zajlott. Az emberek életük középpontjába az evést, ivást, nemzést helyezik. Csupa olyasmit, ami az állatok életében is megvan. Ami igazán emberi, ami az ember lényege, azt meg elhárítják. Tőlük idegennek, rájuk veszélyesnek vélik. A szabad, alkotó, társas, tudatos, emberhez méltó élet lehetőségét kihagyják. Helyette az anyagi javakat hajszolják, a divatot majmolják, rohangálnak szüntelenül. Rettegnek, hogy lekésnek valamiről. Marx a fejlődés mércéjének nem a technikai haladást, nem az anyagi gazdagodást, de még csak nem is a tudományos eredményeket tekintette. Úgy találta, hogy a fejlődést az jelenti, ha az emberi lényeg, amitől elidegenedtünk az eddigi történelem során, végre az egyes ember életének lényegévé válik. Ha majd emberhez méltóan: a világot saját tevékenységünkkel alakítva, igazi társainkat megkeresve és velük összefogva, képességeinkhez méltó célokat tudatosan megvalósító életet élünk. Máshol úgy fogalmaz, hogy az emberiség fejlődése a legadekvátabban férfiaknak és nőknek egymáshoz való viszonyán mérhető. Kapcsolataink alakulására, intenzitására helyezi a hangsúlyt ő is. 

És mi még mindig nem akarjuk elhinni, hogy az 1 főre jutó GDP alakulásánál, a fogyasztás növekedésénél vannak fontosabb szempontok is. Engedjük legmeghittebb kapcsolatainkat megszűnni. Lelketlenül, szeretetlenül élünk és nem vesszük észre, hogy mi miatt szenvedünk. Isten szeretne szólni, megérinteni, utat mutatni. A művészi katarzis is próbál kiemelni mindennapi létünkből. Az igazán jelentős emberi kapcsolat is megráz, kiemel, másfajta életre sarkall. Mi nem érünk rá, lekötnek bokros teendőink. Vallás, művészetek, szerelem – ugyan már, legyintgetünk. Isten időnként bele kiált az életünkbe. Mondhatjuk történelemnek, sorsnak is. De még abból sem mindig tanulunk. Ahogy a Noé és Lót körül élő emberek sem értették meg, hogy mi az igazi baj. Megvárták az árvizet, a tűzvészt. Nem voltak hajlandóak megújítani az életüket. Nehéz a megújulás. Kényelmes, megszokott életünk megkötözve tart. Mindenki így él. Nincs másra minta. Nem akarjuk meghallani a hívást. Nem akarjuk meglátni a kivezető utat. Látható és láthatatlan világ. Test és lélek. Törődhetnénk a lelkünkkel legalább annyit, mint a testünkkel. Élhetnénk Istennek tetsző és emberhez méltó életet. Kiemelkedhetnénk partikuláris létünkből és átlendülhetnénk a láthatatlan értékek anyagiakon túli világába. Nem kellene megvárnunk, még Isten, a történelem vagy egyéni sorsunk belekiált az életünkbe és így parancsol megálljt. Hallgathatnánk halkan hívó szavára. Dönthetnénk úgy már a látható világban, hogy a láthatatlan világ értékeihez igazodunk. Kialakíthatnánk életünknek olyan rendjét, melyben az emberek is az olyan életet fogadják el, értékelik, becsülik nagyra, mely Istennek tetsző élet. Test és lélek összhangba hozható. Szeretetünk lehet egymás komplex világába történő kölcsönös behatolás. „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! A mindenséggel mérd magad!”  A mindenséggel mérd magad!  Ne add alább. 


Elesés és felkelés

Elég hosszú ideje Édesanyámra irányul szinte minden szeretetem. Aki valaha megtapasztalta a szeretetem, az tudja, hogy nem lehet könnyű neki. Számomra a szeretet az a viszonyulási mód, mely sokat követel, nagy tettekre inspirál, elvárásokat támaszt, nem kertel, olykor könyörtelen. Akit nem szeretek, annak viszonylag könnyű velem. Ahhoz tudok lenni toleráns, empatikus, megértő, meg minden ilyen. Ha már könnyű velem, ha már nem kell megküzdeni az elismerésemért – ott már baj va...n. Olyankor már alább hagyott a szeretetem vagy legalábbis sikeresen „kordában tarom”. Hogy gyűlölöm már a kifejezést is, nem még, ha ezt várják el tőlem!
A lényeg, hogy Édesanyámat töretlenül szeretem. Veszekszem vele, elégedetlenkedem, keveslem a tőle kapott szeretetet.
A múlt év augusztusában, pontosan 15-én, a születésnapomon: elesett. Az első röntgenfelvételen nem látszott, vagy nem vették észre, hogy eltört bármije. Zúzódás, mondták, erőltesse, járjon vele. Mert a lábát fájlalta. Egy hónap keserves kínlódás, szigorú „jártatás” után a második vizsgálat diagnosztizálta a combnyaktörést. Azonnal megműtötték. Egy hét után hazahoztam. Rehabilitáció általam. Kerettel megtanult járni a lakásban és az udvaron. 85 évesen szép teljesítmény ez is. Pláne úgy, hogy közben folyamatosan fájt a térde, ami tavalyelőtt volt eltörve.
De, mint tudjuk: „Nem a félelem lelkét adta nekünk az Úr, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” Ma útnak indultunk. A Népkert közelében lakunk és a Népkertben Majális volt. Több mint két órán át sétáltunk, koncertet hallgattunk és nem utolsó sorban krumplilángost vettünk. Konstatáltuk, hogy a népkerti gesztenyefák hatalmasabbak, mint valaha és ettől több virág már nem férne rájuk. Helyénvalónak találtuk azt is, hogy újra annyi ember nyüzsög ebben a csodás parkban, itt Miskolc belvárosában, amennyi régen gyerekkoromban, meg, ahogy mondják: még azelőtt. Mikor még zenei pavilonok várták itt Miskolc polgárait. Lassan megvalósulhat az álmom: Miskolc lumpenvárosból polgárvárossá válik. Jövő héten majd Borongolunk. Édesanyám most ismét bizonyított: sok mindent lehet, ha igazán akarjuk, ha inspiráljuk egymást, ha teszünk az álmaink, céljaink megvalósulásáért. Ahogy mondani szokta: sajnos könnyen elesik, de fel is kel. Igen. Az ember esendő. Megbotlunk, elesünk, megütjük magunk. Fájunk. A kérdés: fekve maradunk, siratjuk magunk, vagy erőt gyűjtünk és felkelünk, megújulunk. Anyák napja van. Vettem illatos violát és sárga rózsát neki. Magamnak egy szál violát. Voltam a sírunknál. Orgonát vittem és kertünk más virágait. Azokat szerették, szeretik: Dávid és Imre. Édesanyám sok mindent megélt. 85 éves. Elesett, felállt. Neki indultunk és eljutottunk kedvenc Népkertünkbe. Majális volt. Május 1. Anyák napja. A munka ünnepe. A szerelem hónapjának első napja. Májusfa volt nekünk a Népkert minden fája. Májuskosárnak meg itt a kertünk. Édesanyám jól bírja a szeretetem. Akkor még élünk: van, akit szerethetünk és van, aki szeret.

A világ egy kirakós

(Egy éve jelent meg ez az írásom a Spanyolnátha című művészeti folyóíratban)

A kérdés csak az, hogy a darabjai eleve kész vannak, vagy nekünk kell megalkotnunk őket. Ha tőlünk függetlenül léteznek, akkor csak meg kell találnunk, és össze kell illesztenünk a részleteket. Ebben az esetben a történelem olyan játék, melynek során az egymást váltó játékosok nemzedékei átadják egymásnak a már megszerzett és szorgosan összerakosgatott tudásukat. Az újak megtanulják, és tovább figyelnek, kutatnak, feltérképezik az eddig is meglévő, csak még fel nem fedezett világrészeket. Minden földrész és hegycsúcs, az elemek és az atomok minden alkotórésze ismert lesz, miként minden betegség és mindnek a gyógyszere, minden a történelmi múltból és minden az emberi lélekből. Az egyéni élet így a már mások által feltárt ismeretek megszerzéséről és szüntelen fejlesztéséről szól. Erre való az élethosszig tartó tanulás. Felfedezések sorozata a szétszórt alkotórészekről és rafinált módszerek az összeillesztések hatékonyságának javítására.

Ám mi van, ha tévedünk? Mi van, ha valójában nincs kész a világ? Ha nincsenek előre megalkotva a részletek? Mennyire másról szól akkor az a játék, melyet életnek nevezünk. És mennyire vicces, mondhatni nevetséges, ha a szüntelen keresgélést, okoskodást, illesztgetést merő tévedésből nevezzük életnek. Miközben a valódi élet egészen másról szól, vagy szólhatna. Teljesen más a pálya. Mi lehetünk az alkotók! Nincs eleve adott rendje a világnak. Nincs semmi, amihez „objektív okokból” muszáj alkalmazkodnunk. Semmi sem determinált. Milyen szánalmas, ha tévesen értelmezzük a saját játékunkat, és mi magunk szűkítjük le a pályánkat, mi nyomorítjuk meg magunkat. Mert valamikor valakik félreértettek valamit. Pontosabban, mert azt hitték, hogy a világ úgy és csak úgy értelmezhető, ahogyan ők teszik. Mi van, ha rászedtek minket? A világ meg valójában éppen értelmezés által épül fel. Kitalálásra vár. A mi egyéni értelmezésünkön múlik: miből mi válik. És az általunk adott jelentéshez passzoló részletet is mi teremthetjük meg.

Mi hát az ember? Megismerő lény? Mi dolgunk a világban? „Tanulni, tanulni, tanulni”? Vagy valami más? Mit jelent, hogy Isten a saját képére teremtette az embert? Két füle és két szeme van — azért lett nekünk is ennyi?

Ki Isten? Nagy játékos — ennyi szent. De mit játszott ő? Einstein és a gráfelméletet megalkotó két magyar matematikus, Erdős és Rényi gyakran vitatkoztak azon, hogy Isten kedvelte-e vajon a szerencsejátékot. Elképzelhető-e, hogy Isten kockával a kezében teremtette a világot? Dobott, és ha 6-os jött ki, akkor összeillesztette az éppen soron lévő részeket. Így készült-e a világ? És folytatva elmélkedésüket: midőn kész lett, más játékra térve át, esetleg széttördelte a már elkészült világot, eldugdosta a részleteket, majd megteremtette az embert. Nosza, kezdődhet a játék. Keresgéljetek, illesztgessetek. Avagy Isten szabadon alkotott. Sem véletlen, sem szerencse nem vezérelte. És az, hogy saját képmására teremtett bennünket, nem kevesebbet jelent, mint hogy alkotásra vagyunk hivatottak. Alkalmazkodási kényszerek helyett el kéne hinnünk, hogy hivatottak vagyunk. A már késznek vélt részletek keresgélése, az ok-okozati összefüggések fürkészése helyett saját világunk és saját életünk megálmodása és felépítése lenne a feladat. Az igazán emberhez méltó játék a világ és önmagunk alakítása, építése, alkotása.

Heidegger szerint minden ember egy megismételhetetlen külön világ, egy csoda. Ám ez nem azt jelenti, hogy kényelmesen hátradőlhetünk, beájulhatunk magunktól és várhatjuk — sőt elvárhatjuk — mások csodálatát.

Csoda voltunk csupán lehetőségként szunnyad bennünk. A csak ránk jellemző világot nekünk kell megteremtenünk. Ki kell találnunk a magunk világát. Valamilyennek választanunk kell önmagunkat. Fel kell ismernünk talentumainkat. Micsoda pazar játék már ez is. Senki másra át nem ruházható, senki által át nem vállalható. És utána jön a java. Az önépítés, a világformálás sokszereplős játszmája. Mert ezt a játékot sem lehet egyedül játszani. Társas játék — de még mennyire. Közös világot építünk és benne mások lépéseit nagyon komolyan érzékelve alakulunk azzá, akik vagyunk. A játék választások sorozata. Folyton dönteni kell. A lehetőségek közül egyet kiválasztunk és megvalósítjuk. Az összes többit ezáltal megtagadjuk. Fürkésszük a többieket: a mi lépéseinkre mások mit lépnek. Alakulunk és alakítunk.

Mondhatjuk: illúzió ez az egész. A játék kemény szabályok szerint zajlik. Sok a megkötöttség. A tényeket nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Talán igaza van Marxnak abban, hogy minden ember a saját drámájának szerzője és szereplője egy személyben. Vannak előre megírt szerepeink, melyeket eljátszunk, bár ezeket is módosíthatjuk valamennyire. Ám nem vagyunk madzagon rángatott bábuk. Nem kell mindenben engedelmeskednünk és másokhoz igazodnunk. Ahhoz, hogy minél nagyobb arányban váljunk szerzőkké, alkotókká, nagyon fontos, hogy ismerjük meg a választási lehetőségeket. A világ és benne saját életünk formálására annál nagyobb az esélyünk, minél jobban kihasználjuk a játékteret. Szomorú még nézni is a bekötött szemű emberek játékát, akik a rendelkezésre álló térnek csak kis részét használják ki. Ne engedjük bekötni a szemünket. És mi magunk meg végképp ne csukjuk be szemünket, ne hunyjunk szemet. Milyen gyakran hisszük azt, hogy az életünket behatároló falak közelebb vannak, mint a valóságban. Minél inkább kiismerjük a korlátokat, annál sikeresebben élhetünk a meglévő szabadságfokunkkal.

És aki erre csak legyint: mi végre az egész, hisz a végén úgyis meghalunk, annak férjem, Furmann Imre egyik legutolsó versével üzenem: „Ahogy a szívverés a monitoron. Le-fel, fel-le, hegy-völgy, völgy-hegy. Végül egyenes vonalú lesz az élet. Game start? Game over?”

És a vers címe: Kaland. Játsszunk hát! Kalandra fel!

 


Rendezni végre

Rend és rendezettség. Életünk rendszeresen visszatérő cselekvéseinek mintázata. Világértelmezési sémák, életreceptek, melyeket automatikusan alkalmazunk. Szemüveg, melyen át a világot látjuk. Azt hisszük olyan „a világ”, amilyennek mi látjuk. Az a természetes, normális magától értetődő, ahogyan mi élünk, ahogyan nekünk kerek a világ. Aztán történik valami. Kizökkenünk. Szembesülünk, hogy másként is lehet. Vannak alternatívák. Kizuhanunk addig természetesnek vélt világunk burkából. Avagy felemelkedünk abból. Ez is értelmezés dolga. Lebegünk. Lebeghetünk. Beleszédülünk. Szeretünk szédülni vagy irtózunk tőle? Ma általános elfogadott nézet szerint a szédülés betegségtünet. Kerülendő rossz. Gyerekkoromban imádtam forogni. A hintát is gyakran jól betekertem, miközben rajta ültem, hogy utána forogjon soká. A repülőgép fölszállása semmi mással össze nem hasonlítható élmény nekem. Az a szédítően jó érzés, amikor felbúgnak a motorok és éppen elválik a gép a földtől. A felemelkedés szédítő, csodás. Szeretek bele szédülni az életbe. Mikor kiemelkedhetek a megszokottból. Mikor valami felkavar, kifordít önmagamból, egészen új, az az igazi. Lélegzetelállító. Mások meg inkább tartózkodnak mindezektől. Ha lehet elkerülik. Ha mégis, hát kimenekülnek belőle, elhárítják. Mennyire más és más az életünk rendje. Talán nem is az a furcsa és meglepő, hogy olyan sokan és sokszor nem értjük egymást. Az a ritka, kivételes, valószínűtlen élmény, ha néha, kevesekkel, olykor mégis közel kerülünk, értjük egymást. Beleszédülünk a felismerésbe, hogy másként is lehet, együtt is lehet végig gondolni, megbeszélni, kitalálni életünk kívánatos rendjét. De a szédüléstől óvakodni szokás. Kihátrálni abból, ami szédítően más, mint ahogy megszoktuk. Veszélyes lehet. A veszély pedig kerülendő – legalábbis úgy véljük, hogy ez a rend, így rendjén való.

Tegnap Társadalomelméletből Goffman homlokzatelméletét tanítottam. Arra szoktam biztatni a hallgatókat, hogy az aktuális elmélet szemüvegén keresztül értelmezzék a világot, az életüket. Én gyakran teszem ezt. Bori barátnőmmel és olykor másokkal is azt „játsszuk”, hogy a velünk történteket nemcsak a belénk rögzült, számunkra normális értelmezési szempontok szerint gondoljuk végig, hanem különböző elméletek, más lehetséges szempontok szerint is. Izgalmas és tanulságos játék.

Az elmúlt hetekben velem történteket most áttekintettem Goffman elméletének szemüvegén át. Mit is mond? Valami olyat, hogy mai világunkban a homlokzatépítés vált természetessé. Énünk várának homlokzatát tudatosan építjük fel. Az a fontos, amit kifelé mutatunk magunkból. Igyekszünk olyanná alakítani, amivel másokra a lehető legjobb hatást gyakoroljuk. Életünk drámáját színpadra állítjuk. Kiválogatjuk a megfelelő kellékeket. Megírt szerepek, díszletek, jelmezek. Alakítunk. Persze mindig egyéni szerepfelfogásban. De döntően a közönségnek, a ránk figyelőknek. Játszmák sorozatává válik az életünk. Törekszünk minden játszmánkban a lehető legtöbb pontot bezsebelni. És főként kerüljük a sérüléseket. Csak le ne hulljon a lepel. Csak nehogy valaki a homlokzat mögé lásson. Nehogy behatoljanak az általunk még kontrollálható, tudatosan kialakított látszatvalóság mögé. A társas érintkezések zavartalansága, saját homlokzatunk fenntartása érdekében hajlandóak vagyunk mások homlokzatát tiszteletben tartani. Úgy teszünk, mintha elhinnénk, hogy olyan, amilyennek mutatja magát. Mintha elfogadnánk, hogy az ő, akit enged meglátni magából. Cserébe a többiek is úgy tesznek, mintha hinnének nekünk.

Társas érintkezéseink, emberi kapcsolataink, egész életünk alapszabályává vált Goffman szerint a homlokzatóvás. A homlokzatóvás lényege, hogy saját homlokzatunk védelmezésén túl a többieket is segítjük a maguk homlokzatóvásában.

Ha nem így lenne, az a homlokzatra és az érzelmekre nagyon kockázatos volna.

Óvakodunk a nagy érzésektől, a szívünket esetlegesen összetörő kapcsolatoktól, mások beengedésétől énünk várába. És mi sem akarunk senki várába, életébe belépni. Legalábbis nem úgy igazán. Őrizgetjük szobáink titkait. Biztonsági zárakkal védekezünk. mennyi lakat, mennyi lánc. Láthatóak és láthatatlanok. Miközben szenvedünk. Azt hisszük attól, hogy nem vagyunk biztonságban. Nem vesszük észre, hogy a nagy biztonságra, harmóniára, a ma „rendnek” tekintett ridegség, szeretetlenség megőrzése érdekében feláldozzuk az életünk. Ez életünk igazi gondja. Értelmet kellene adni életünknek. Vállalni a felelősséget, a kockázatot, a veszélyt. De mi nem veszélyesen élünk, hanem unalmasan. Végtelenül unalmasan.

Így jártunk. Ez lett a tömegtársadalmakban élők életének rendje. A világ rendje. a mi világunk rendje. Mindenki ehhez igazodik. Hova tovább így természetes.

Goffman 1982-ben meghalt. Sőt, tavaly már Beck is meghalt. Beck figyelmeztetett: nagyon megváltozott körülöttünk a világ. Ő a kockázat társadalmáról ír. Akár tetszik nekünk, akár nem: nem úszhatjuk meg a kockázatokat. Ideje lenni változtatni a világ rendjének fejünkben élő képén. Ideje lenne új szabályokat, új viszonyulási módokat kialakítani, hogy talpon maradjunk. Vagy talpra álljunk, ha már felborultunk, mint a büdös bogár. Kafka Átváltozásának bogárrá vált embereiből kellene újra emberekké válnunk. Tudomásul véve, hogy életünk korábban megszokott rendje soha többé nem tér vissza. (Ezt már Barroso is megállapította, az Európai Bizottság 2014-ben leköszönt elnöke.)

Milyen lehetséges jövők lebegnek a jelen horizontján? Milyen lehetséges rendképek közül választhatunk ma még? Miként újíthatjuk meg egyéni és közös életünk? Hogyan állhatunk talpra? Az egyik alternatíva az, hogy Heidegerre hallgatunk, aki szerint akkor élünk igazi életet, akkor lesz autentikus az életünk, ha a bennünk rejlő világ kibontakoztatásán és megmutatásán munkálkodunk. Legjobb énünket építjük fel és beengedünk másokat az épülő várunkba. Nem állítunk meg mindenkit a kapunk előtt: eddig és ne tovább. Véget vetünk annak a rendnek, annak a világnak, amiben az a szabály, hogy „Bámuld a homlokzatomat. Ennyi és csak ennyi a tiéd, érd be ezzel.” Fellázadhatunk az életünket megnyomorító, sivárságra, dögunalomra kárhoztató rend ellen, melyben az elvárás, hogy „Játsszuk újra azt, hogy semmiről se tudunk.” Ahol lessük függöny mögül, még mások játszanak. Csupa játszma, megjátszás, klisék, kellékek, arcunkra fagyott álarcaink. Űrhideg. Magány. Közöny. Szeretet nélküliség. Alig kapcsolatok. Művi világ. Lefokozott életek.

Ebben a világban botrány és nevetség tárgya, fanatizmusnak minősülő megengedhetetlen „rendetlenkedés”, ha valaki a másik homlokzata mögé néz, lát és jelzi, hogy valami nem stimmel. Ha figyelmeztet, hogy a homlokzatépítés és homlokzatóvás amúgy is fárasztó, „túl nehéz” gondja helyett foglalkozhatnánk valódi önmagunk építésével és akár azt is megmutathatnánk. Élhetnénk igazán. Bár ez kockázatos, mondhatni veszélyes. Ám megváltozott világunk, életünk amúgy is az. Akkor meg miért nem szánjuk rá magunkat egy olyan új rend kialakításra, ahol az egymástól elválasztó falak, homlokzatok építése, óvása helyett a falak lerombolása, a homlokzat mögötti igazi világunkba történő beengedés a szabály. Ahol az elleplezés, a takargatás, valódi önmagunk elrejtése és szégyellése helyett önmagunk megmutatása és a másik egész világára való kíváncsiság lesz a szabály. A szüntelen udvariaskodás, a mímelés, az alakítás, a kellékekkel való végnélküli foglalatoskodás, energiáinknak a látszat fenntartására történő pazarlása, az emberi játszmák helyett vállalhatjuk a szédítően veszélyes, kockázatos, érzelmekkel teli, szenvedélyes, emberhez méltó életet. Egymás korlátozása, önmagunk és mások kordában tartása, a minden elváráshoz alkalmazkodás kényszere helyett sokkal jobb életre inspirálhatnánk egymást, erőt adhatnánk és kaphatnánk, építhetnénk egy új közös világot. Még akkor is, ha körülöttünk mindenki azt a zászlót tűzte homlokzatára, hogy „Minek? Úgyse sikerül!” Játszhatnánk most egy kicsit azt, hogy erősek vagyunk, álmodók, akarók és alkotók. Alakíthatjuk az életünk. Ez is válhatna renddé. Ez is lehet a szabály. És még annyi másfajta lehetőség közül választhatunk. Csak „Rendezni végre közös dolgainkat”.

Ilyenekről is beszélgethetünk ma (ápr. 29-én) 4-től az Erzsébetfürdő kupolájában.


Utak

Verbális és nonverbális kommunikáció. Testbeszéd. Közeljövés, rátekintés, érintés. Megszeretés. Szól hozzám, biztat, utat mutat. A szabadság lehetősége. Különböző utak felajánlása. Nem ráerőszakolás. Szabad választás. A szeretet szabadságának felkínálása. Életlehetőségek. Különböző kínálatok, ajánlatok, hívások. Kinek a közelében jó? Kinek a tekintete fontos? Kinek az érintésére vágysz? Minden út, minden kapcsolat egyforma értékű, egyforma jelentőségű? Vagy mégsem? Van igazi élet? Lehet boldogságot adó kapcsolat? Gondolkodsz ezen? Vagy sietsz, nem érsz rá, elhárítod? Majd később? Majd meglátjuk, hogyan alakul? Véges idő. Rohangálás, kapkodás, bármi kipróbálása helyett el kellene köteleződni. Választani és vállalni. Amíg szabadságunkban áll szeretni. Amíg vannak kincseink, amiket szétoszthatunk. Amíg kincseket kaphatunk cserébe.  Erről szólt nekem a mai Istentisztelet a Csabai kapui Református Gyülekezetben.

Az üdvözülés, az együttlét, az örökélet evilági megkezdésének reménye. Megpróbálni emberi kapcsolatokban leképezni Isten szeretetét. Isten ajándékokkal halmoz el, ajándékokkal jelzi, hogy velem van, figyel rám. A Népkert gesztenyefáinak virágai, orgonaillat, és még mennyi más ajándék. Számomra az Istentől kapott legfontosabb ajándékok mégis az emberi kapcsolatok. Mikor Isten tekintete emberek tekintetében is érzékelhető. Közelsége, szava, érintése, szeretete is. Megerősítésre vágyom emberek által is. Hogy érdemes. Hogy vannak kincseim, amiket megoszthatok. Hogy van, akinek fontosak a tőlem kapott ajándékok, aki szívesen veszi, ha részese annak, ami nekem fontos. Kommunikáció. Isten és ember, ember és ember között. Kimondott szavak. Ki nem mondott szavak. Egymásra tekintés. Közel kerülés. A szeretet szabadsága.  

A mai Istentisztelet központi kérdése a hiány volt. Ki és mi hiányzik az életünkből? Igyekszünk jól élni. Próbálunk megfelelni az elvárásoknak. Gyakran mégis úgy érezzük, hogy nem teljes az életünk, hiányzik valami belőle. De vajon mi hiányzik? Ki hiányzik? Különböző lehetőségek vetődnek fel, különböző utak adódnak. Indulhatunk erre vagy arra. Választhatjuk ezt vagy azt a tevékenységet, kapcsolatot. Nekünk kell döntenünk. Megadatott a szabadság lehetősége. Miénk a felelősség. Nehéz választani. Bármelyik lehetőség mellett döntünk, azzal elutasítunk más lehetőségeket, lemondunk róluk. Ha egyik úton indulunk, nem járhatunk a többin. Hazudik, aki azt ígéri, hogy könnyen megúszható ez az egész. Téved, aki a szabadságot habos tortának képzeli. Lemondás, áldozat, kemény vívódás. Ezzel jár. Nem könnyű. Ettől elviselhető, ettől szép az emberi élet. A lét elviselhetetlen, ha könnyű, ha nincs tétje, ha semmi nem rajtunk múlik. Akkor nem emberhez méltó. Sodródás, kényszereknek engedelmeskedés, sötétben tapogatózás. A szabadság bevilágítja életünk, fényes, ragyogtató. Meglátjuk, felismerjük, hogy milyen utak közül választhatunk. Képesek vagyunk választani. Merünk elindulni. Akarunk igazán élni. Tudunk cselekedni. Ma a 299. zsoltárt énekeltük, mely így biztat: „Vedd a példát Andrásról, ki hallva hívó szózatot, hálóját se vonszolá ki: Érte mindent elhagyott… Őt imádjad, megragad, hogy el ne ess. Mert kísért öntelt világod: ’Jöjj, engem jobban szeress’!” Aztán a záró énekünk a 422. zsoltár volt. Hadd menjek, mindig feléd. Fájdalmak útjain mindig feléd. Ó sok keresztje van, de ez az én utam… Álomszárnyakon szállok feléd.

A szálak összeérnek. A zsoltárbéli öntelt világ csábításának sem volt könnyű ellenállni soha. Miként Cseh Tamás dala szerint „mióta a világ saját eszébe szállt”, a varázstalanított, titoktalanított világban csak egyetlen dolognak van igazi értéke - messze túl a számokon - és ez az értelemmel fel nem fogható szeretet. „de azt, hogy téged nem értelek, hogy is köszönjem meg neked azt, hogy szeretlek". Kiborulás helyett leborulás. Szavakkal és szavak nélküli elköteleződés, vállalás.

Ahogy Ady versét énekli Cseh Tamás: „Olyan mindegy, mint szeretünk,
Olyan mindegy, csókunk mifajta, Olyan közeli a Halál, S olyan nagyszerű győzni rajta.” A halál feletti győzelem a szeretet által: az örökélet, az igazi élet, az autentikus emberi létezés.