PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

102196
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
54
57
292
1248
102196

Az Ön IP címe: 44.192.47.87
2022-06-25 19:45

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

Meghalt Kossuth Bori

41 évesen. 90 éves Édesanyám mondja, szívesen meghalt volna helyette. De nem lehet. Halálunk átvállalhatatlan. Csak a miénk. Ahogy az életünk is. Megismételhetetlenül, pótolhatatlanul a saját halálunk, a saját életünk.

Borika mindent tud.” Ezt Imre, a férjem mondta, amikor együtt dolgoztak az Egyenlő Bánásmód Hatóságnál. És valóban. Jogász volt és szociológus, a nemzetközi tanulmányok szakértője. Rendkívül tájékozott volt az irodalomban, a történelemben, a politikában. Imrét különösen az lepte meg, hogy milyen sokat tud a rendszerváltásról. Események, időpontok, nevek. Pedig csak 10 éves volt akkoriban. Édesanyjával kettesben éltek. Édesapja meghalt, még amikor egy éves sem volt Bori. Édesanyja matematika és rajz tanár Edelényben. Pár héttel azután halt meg, hogy megkapta Bori a jogi diplomáját.

Jogvédő akart lenni. Küzdött az elesettekért. Hitt az emberi jóság erejében. Pro bono. Imrével közösen kutatást végeztek az ügyvédek ingyenes, jótékonysági tevékenységéről.

Imre időnként haza hozta megmutatni nekem Bori egy-egy hatósági határozatát. Tökéletes jogi szakszerűség, és versidézetek. Emberi hang. Így is lehet. Jóság és szépség együtt. Ahogy Boriban. Az egész életében.

Én a Miskolci Egyetemen tanítottam őt. Aztán a barátom lett. Nekem is, Imrének is. A nehéz időkben, Imre betegsége idején sokat volt velünk. Gyakran együtt mentünk a kórházba látogatni. Végig mellettünk állt.

Imre halála után az emlékére létrehozott alapítvány kuratóriumi tagjának kértem fel. Ott volt Nyékládházán, amikor a városi művelődési ház Imre nevét vette fel. És eljött a Nyékládházi Szabadegyetem előadásaira. Munka után indult Pestről és másnap hajnalban utazott vissza. Tartott ő is előadást. Aztán egyszer Simon János professzort hívtam meg, hogy tartson előadást a bizalomról a Furmann Imre Művelődési Házban. János a Miskolci Egyetemen vezette a Politikatudományi Intézetet, akkoriban, amikor én a Szociológiai Intézetet. Együtt kezdeményeztük a miskolci társadalomtudományi kar megalapítását. Együtt küzdöttünk érte. Máig bánom, hogy nem jött létre. Simon János a Fiunk emlékét őrző Furmann Dávid Alapítvány kuratóriumának tagja.

Nyékládházán én mutattam be egymásnak Borit és Jánost. Javasoltam, hogy este a vonattal együtt utazzanak vissza Pestre. A közös vonatútból házasság lett. Hosszú közös utazás. Bár még tartana soká. Ott voltam Kecskeméten a szűkkörű esküvőjükön. Engem hívott Bori az esküvői ruhát kiválasztani. Sokat sétáltunk együtt a Duna parton és fenn a Várban. Kávéztunk a Liszt Ferenc téren. Szerettünk együtt színházba járni. Hangversenyek. Istentiszteletek. Kirándulás Újcsanálosra. Emlékmisék Imréért.

És persze mindig beszélgettünk. Kedvenc játékunk, szórakozásunk volt a velünk történtek különböző értelmezési lehetőségeinek sorra vétele. Így is lehet, meg úgyis. Különböző nézőpontok, eltérő mentalitású emberek szempontjai. Jó móka volt. És tanulságos. Na meg olyan jogász-szociológusos. Mert a valóság értelmezés útján épül fel.

És voltak konferenciák, könyvbemutatók, filmfesztiválok. Sok közös élmény.

Aztán megszületett Kata. Közös élmények, hármasban is. A pesti lakásban, a miskolci kertben és Sajóvámoson.

Majd megszületett Jánoska. Nemsoká meghalt.

Ekkortól jöttek a bajok. Pár hónap múlva kezdődött Bori betegsége. És a hősies harca a daganatok ellen, az életért. Éveken át. Mindig bátran, erősen.

Halála előtt három héttel még eljöttek hozzánk Miskolcra. Szülei sírjait látogatták meg itt, és a nagyszüleiét Sátoraljaújhelyben. Már nagyon beteg volt. De mosolygott, beszélgetett, jóízűen evett, dicsérte főztömet.

Az utolsó telefonbeszélgetésünkkor Katáról mesélt, azt a történetet mondta el, hogy Kata vendégségben volt, tortával kínálták, de nem ette meg, hanem azt kérte: csomagolják be, mert elviszem inkább az anyukámnak. Jánosról meg azt mondta: jobban szereti, mint bármikor. És hogy a zöldek most zöldebbek, mint valaha.

Dr. Kossuth Borbála. 41 évet élt. Színesen, szépen és jól. Sok minden belefért az életébe. Sok tanulás: a miskolci Lévay József Református Gimnáziumban és a különböző egyetemi szakokon. Jogvédelem. Könyvek szerkesztése. Tanulmányok írása. Konferenciákon előadás. Egyetemen tanítás. És társa lenni Jánosnak, édesanyja lenni Katának.

Hiszem, hogy most is féltő gonddal és nagy szeretettel van velük, immár láthatatlanul. Meg itt van velem is. Itt van velünk.

Reagálás

Az Összefogásra vonatkozó gondolataimhoz a facebookon többen hozzászóltak. Egyikük megírta, hogy ő bizony a változásra fog szavazni. Erre ezt írtam neki:

Ön arra szavaz, akire akar. Mert Magyarországon szabadság van és demokrácia. Én azt tanultam és tanítottam, hogy ahhoz, hogy élni tudjunk szabadságunkkal: ismernünk kell választási lehetőségeinket. Látnunk kell, hogy mik a várható következményei az egyik, vagy a másik alternatíva választásának. Szép dolog változást akarni, de a változástól nemcsak jobb lehet a helyzetünk, hanem rosszabb is. Érdemes mérlegelni. Én azért írtam, amit írtam, hogy azok, akik elolvassák és mégis az ellenzékre szavaznak, ne mondhassák utóbb majd a következményeket tapasztalva, hogy ők nem számítottak erre. Szavazzon az ellenzékre, ha azt akarja, hogy Magyarország aktív részese legyen a nemzetek feletti Európai Egyesült Államok megteremtésének és függetlenségünket feladva olvadjon be abba. Ha azt akarja, hogy az életünket befolyásoló fontos döntéseket ezentúl ne Magyarországon, hanem Brüsszelben hozzák. Ha egyetért azzal, hogy Brüsszelben osszák szét a migránsokat és nekünk kötelező legyen befogadnunk azokat, akiket a kötelező kvótával hozzánk küldenek. Ha tetszik Önnek, hogy magasabb adó fizetésére kötelezéssel büntessék azokat, akik többet és jobban dolgoznak, sikeresebben vállalkoznak. Ha helyesli, hogy megszegjék a jogállamiság alapját képező főszabályt, vagyis azt, hogy az államot a hatályos jogszabályok előírásai szerint kell működtetni, akkor támogassa szavazatával azokat, akik nyíltan hirdetik, hogy a jog előírásai szerint csak 2/3-os többséggel megváltoztatható alkotmányt és sarkalatos törvényeket, ők bizony egyszerű többséggel is azonnal megváltoztatják. Persze, ha ezt megteszik, akkor onnantól bármikor, bármilyen jogi előírást, és jogszerű korábbi döntést önkényesen megváltoztathatnak. Javaslom, hogy akkor és csak akkor, azok és csak azok szavazzanak az ellenzékre, akik ilyen változásokat akarnak. Mert ezt ígéri az ellenzék, és tartok tőle, be is tartaná, ha győzne.

Összefogás? Kivel? Miért?

Mondják, hogy a történelem az élet tanítómestere. Vannak, akik mégsem tanulnak a múlt példáiból. Ahelyett, hogy elkerülnék a korábban elkövetett hibákat, ismét elkövetik ugyanazokat. Pedig hányszor bebizonyosodott, hogy aki a kommunistákkal összefog, az pórul jár. Mert azoknak csak addig van szükségük szövetségesekre, amíg hatalomra segítik őket. Ha már hatalmon vannak, első dolguk, hogy kipaszírozzák a hatalomból azokat, akik összefogtak velük. Nemcsak ellenfeleikkel számolnak le, hanem az őket támogatókkal is. Kegyetlenül, könyörtelenül.

Ahogy a magukat többségnek hazudó bolsevikok leszámoltak a mensevikekkel. Rákosiék, amikor hatalomra jutottak, nemcsak a jobboldali, konzervatív, polgári pártokat szüntették meg, tiltották be, hanem a szoc.demeket és a többi baloldali pártot, szerveződést is, még a munkások olvasóköreit, dalárdáit is. Bizonyára nem tekintették politikailag korrektnek a működésüket. Sőt, saját pártjukon belül is folytatták az ellenségkeresést. S ha már kerestek, találtak is. Egy idő után már csak a moszkoviták maradtak. Végül saját belügyminiszterüket is kivégezték.

Nincs sok oka reménykedésre annak, aki összeáll velük.

Az egykor legradikálisabban rendszerváltást követelő SZDSZ nyomtalanul tűnt el, miután koalícióra lépett az MSZP-vel.

Volt egyszer egy ifjú kommunista, aki sajátos módon magas pártpozícióra tett szert. Mások bizalmával visszaélve, trükkökkel, hazugságokkal, de végül is társai támogatásával hatalomra jutott. Aztán amikor nem voltak hajlandóak mindenben szót fogadni neki, megsértődött. Kilépett a pártból, újat alapított. Kicsit később meg arra kényszerítette odahagyott egykori társait, hogy fogjanak össze vele. Azóta ő dirigál. Vajon mire számítanak az összefogásban résztvevők? Mit gondolnak, miként alakulna a sorsuk, ha támogatásukkal hatalomra jutna a már nem is annyira ifjú kommunista? Ja, hogy nem is kommunista? Hogy nem is volt az soha? Szerintem sem. Épp annyira nem, mint amennyire nem demokratikus az a koalíció, amit vezet. Vagy sajátosan értelmezetten demokratikus. Ahogy sajátosan jogállami. Annyira sajátosan, hogy már előre meghirdetik, nyíltan bevallják, hogy hatalomra jutásuk esetén lábbal tipornák a hatályos jogszabályokat, felborítanák az ország alkotmányos rendjét. Kétharmados többség hiányában jogellenes eljárással helyeznék hatályon kívül a csak kétharmados többséggel megváltoztatható alkotmányt és a sarkalatos törvényeket.

A kommunisták internacionaliták. A nemzetközi összefogás számukra mindig fontosabb, mint a nemzeti. Az internacionalizmus mai elnevezése a globalizmus. Mindkettő lényege, hogy egyetlen központban koncentrálódik a valóságos hatalom, mely az ő érdekeinek megfelelő gazdasági modellt, kultúrát, életstílust kényszerít rá a többiekre, ha teheti, akkor az egész világra. Egykor a Komintern, most egy másik, szintén világuralomra törő láthatatlan központ. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, előbb meg kell fosztani az országokat önállóságuktól, önrendelkezésüktől, szuverenitásuktól. Ahogy az egyéneket is. El kell hitetni velük, hogy nincs saját arcuk, nincs identitásuk, nem tartoznak sehová. Globalizált szürke tömegtársadalommá kell silányítani őket. Nem szabad büszkén vállalni a nemzeti, vallási, kulturális, társadalmi, családi, nemi hovatartozást. Ne legyen a közösséghez tartozáson alapuló pozitív identitásuk.

Már csak a meleg büszkeség, az LMBQ-ság, a migránsi előjogok, ezek fontosak. A többi nem PC, sutba vele.

Mennyivel könnyebb terelgetni, kézben tartani, kívülről vezérelni a birodalmi keretekbe kényszerített népeket, nemzeteket, országokat, mint külön-külön bajlódni velük. Nem kell majd gazdasági zsarolással, jogállami eljárásokkal, és más fegyelmezési eszközökkel fáradozni. Nem lesz több ellenállási kísérlet, regionális önszerveződés, Visegrádi Négyek, Közép-Európa együttműködése, meg ilyenek.

Az Európai Egyesült Államok megteremtése ezért vált a világuralomra törők álmává.

Még hogy így lesz majd egymás megértésére és együttműködésre irányuló kommunikáció. Ugyan. Annyira, amennyire „testvéri együttműködés” volt a Szovjetunió kereteiben egységbe forrt „szabad köztársaságok” között, vagy a szovjet katonai megszállás alatt tartott országok és a Birodalom Központja között volt.

Történelmi tapasztalat.

És hogy az Amerikai Egyesült Államok sikeresnek bizonyult? Ez lenne a minta? Hogyan is történt ott? Felfedeztek egy idegen földrészt. Gyarmatosították. Kiirtották az őslakosokat. Akik megmaradtak, azok rezervátumokba kerültek. Az őslakók némelyikét annyira elkábították tüzes vízzel, hogy azok beálltak mögéjük. Szégyellték magukat ezért? Ittak még néhány unicumot, és már is kész volt az összefogás. Csillogó üveggyöngyökért, bagóért eladták földjeiket, vizeiket, elárulták társaikat, feladták szabadságukat, amire oly büszkék voltak addig.

Megvolt hát a gazdag kontinens. Kellett még, akit dolgoztatni lehet. Egy másik földrészről hoztak rabszolgákat. Áttelepítették, munkára fogták őket.

Aztán kihirdették, hogy ők a szabad világ, ők a minta, ők mutatnak példát emberi jogokból, emberi méltóságból, toleranciából, és így tovább. Mindezt úgy, hogy kiirtották az őslakókat. Rabszolgák munkáján gazdagodtak. Gyarmatosítottak. A világ csendőreiként lebombáznak, megszállnak azóta is minden országot, népet, ami vagy aki nem tetszik nekik, akik nem az ő elvárásaik szerint akarnak élni.

Európai Egyesült Államok. Van, aki szép álomként, elérendő célként gondol rá, és politikai programként hirdeti megvalósítását.

Én őslakóként, rabszolgák betelepítésének ellenzőjeként, a rezervátumlétet elkerülni vágyóként: bízom benne, hogy sem tüzes vízzel, sem csillogó üveggyöngyökkel nem leszünk megtéveszthetők.

Erősít történelmi örökségünk, megőrzött értékeink. Haza és haladás. Polgárosodás. Szabadság és nemzeti függetlenség. Ne adjuk alább.

Október 6. 

Az Aradi Vértanúkra emlékezünk. Nemrég hallottam egy kapcsolódó történetet. Az egyik magasrangú honvédtiszt Mezőnyékről (most Nyékládháza) származott. Őt nem végezték ki. Megszökött. Szerelmes volt, itthon várta fiatal felesége, jött haza, hozzá. Lóháton átúsztatott a Tiszán. Vizes ruhában fújta a hideg októberi szél. Tüdőgyulladás. Hazaért, de másnap meghalt. A nyéki temetőben van a sírja.

Hideglelős, szomorú történet. Kérdések sorát veti fel. Szabadság? Szerelem? Soha, semmiképp nem adatik meg nekünk? Avagy, ha már megadatott, ha megküzdöttünk értük és megéltük a szabadságot is, a szerelmet is, akkor nyugodt szívvel várhatjuk a halált? Meg hogy saját halálunk elől nem menekülhetünk.

Hogyan érdemes élni? Mi a jobb megoldás? Őrizni egészségünket, soha, semmiért nem kockáztatni, mindig a biztosra menni? Kerülni a stresszt, a konfliktusokat, az izgalmakat, az erős érzéseket, az indulatokat. Igen, így az orvostudomány mai állása szerint akár 120 évig is elélhetünk.

De mit jelent élni? Lélegzés, evés, alvás? Addig élünk, amíg ver a szívünk? Vagy addig, amíg szeretünk? Amíg van, amiért akár meg is halunk?

Vajon mit gondolnak ma az emberek az Aradi Vértanúkról? Hányan vélik úgy, hogy felesleges volt hőbörögniük, harcolniuk, mert ez lett a vége, leverték a szabadságharcot, őket meg kivégezték. Akkor meg: minek?

És hányan találják úgy, hogy ezek az emberek úgy éltek, ahogy élni érdemes. Volt ügy, melyben hittek, amiért tettek, s amiért vállalták a halált. Ezáltal vált a biológiai létezés emberhez méltó életté, s a haláluk így lett méltó halál. Ki, milyen következtetést von le mindebből a saját életére? Szabadság? Szerelem? Még ha belehalunk is? Hiszen úgyis meghalunk. De legalább úgy, hogy előtte éltünk. Vagy marad a „minek?”. Hiszen nem olyan rossz az, ami van. Ki lehet bírni. Meg amúgy is „mindeni így él”…

De nem! Másként is lehet! Éppen erre figyelmeztet az Aradi Vértanúk története, meg mindazoké, akik akkor, és azóta is: hisznek a szabadságban, hisznek a szerelemben, ezeket választják, tesznek megvalósulásukért, megélik, még ha belehalnak is. Ne őket sajnáljuk, ne őket sirassuk. Hanem magunk, ha nem merjük megélni a saját életünk.

 

Tiltakozom!

Tegnap Pesten az Andrássy úton sétáltam. Az Írók Könyvesboltjának kirakatában öles betűkkel kiírva ez áll: A nemzeti( - )szocialista Miskolc. Horváth Aladár könyvének címe ez.

Értem? Nem értem? Nem akarom érteni. Hiszen az Adolf Hitler vezette pártot nevezték Nemzetiszocialista Német Munkáspártnak. Most meg az én városomról jelenti ki ezt valaki. Egy város: az ott élő emberek összessége. Nem házak, utak, terek, nem intézmények, vállalatok jelentik a várost, hanem az ott élő emberek. Miskolc: a miskolciaké. Ha Miskolcról mondanak valamit, azt a miskolciakról mondják. Én miskolcinak vallom magam, bár éppen 20 éve budapesti lakos vagyok. Miskolcon születtem, életem nagy részét itt töltöttem. Ezért fájt annyira valamikor a nyolcvanas évek elején, amikor egy településszociológiai konferencián az egyik előadó azt állította, hogy „Miskolc: lumpenváros. Akkor döntöttem el, hogy mindent megteszek azért, hogy Miskolc polgárváros legyen.

Most meg „lefasisztázzák”, nemzetiszocialistának mondják, még ha zárójelben odabiggyesztenek egy kötőjelet, akkor is. Ezzel mindenkit, aki itt él, itt élt, azzal rágalmaznak, hogy náci. Engem, a férjem, a fiunkat, a szüleimet, valamennyiünket. Mélyen megdöbbent és felháborít.

Ráadásul egy olyan ember teszi ezt, akinek harcostársául szegődtem egyszer. Horváth Aladárral még a nyolcvanas években egy szociológiai kutatás során interjút készítettem, így ismerkedtünk meg. Úgy vetődtem hozzá, hogy előtte komoly vitáim voltak a cigányságot kutató kollégáimmal. Bíráltam őket azért, mert mindig a nyomortelepekre, a szegények lakta területekre mentek kutatni a cigányokat. Szerintem ezzel maguk is gerjesztőivé, erősítőivé váltak a cigányokkal kapcsolatos előítéleteknek, a túláltalánosításnak, a megbélyegzésnek. Hiszen, ha csak a nyomortelepeken élő cigányokról gyűjtünk adatokat, akkor az eredmény mindig az lesz, hogy szűkös anyagi viszonyok között élnek, alacsony a jövedelmük, rosszak a lakáskörülményeik, iskolázatlanok, képzetlenek, sokan nem dolgoznak, jellemzően sokgyermekesek. Vagyis ezek az adatok alátámasztják azt a túláltalánosított képet, mely szerint a cigányok iskolázatlanok, nem dolgoznak, sok gyerekük van, ezért nyomorban élnek. És így tovább. Tudtam, hogy vannak értelmiségiek, jómódú vállalkozók, és más, magasabb társadalmi réteghez tartozó, nem a szegény negyedekben élő cigány emberek is. Javaslatomra Tóth Pál szociológus kollégám a következő cigányokra vonatkozó kutatását kiterjesztette a vállalkozókra és értelmiségiekre. A vállalkozók kutatásával Loss Sándort bízta meg, az értelmiségiek kutatásával engem. Így jutottam el Horváth Aladárhoz, a cigány származású miskolci tanítóhoz. Pár héttel az interjú után azzal keresett meg, hogy segítsek, mert ki akarják telepíteni a cigányokat Miskolcról. Aláírtam a tiltakozó nyilatkozatot és tagja lettem a Gettóellenes Ideiglenes Bizottságnak. Egy hónap alatt elértük, hogy visszavonták a helyi pártvezetés által diktált városi tanácsi határozatot, letettek tervükről, hogy a Sajópartra, mocsaras területre költöztessék a cigánycsaládokat, komfort nélküli lakásokba, ráadásul úgy, hogy sem boltot, sem orvosi rendelőt, sem óvodát, sem iskolát nem terveztek erre a telepre. Tiltakoztunk az előítéletes megközelítés, a megbélyegzés, a diszkrimináció ellen. Akkor, a nyolcvanas évek végén: sikerrel jártunk.

Később a pécsi Gandhi Gimnázium kuratóriumában találkoztunk, ahol ő a Gettóellenes bizottságból kinőtt Phralipét, én meg a Művelődési Minisztériumot képviseltem. A Civil Kapcsolatok igazgatója voltam akkoriban, én irányítottam többek között a Kisebbségi Főosztályt. Előkészítettem a kisebbségek oktatásáról szóló miniszteri rendeleteket, így a cigány kisebbségi oktatást szabályozót is. Azt csak zárójelben jegyzem meg, mint Horváth Aladár könyve címében a kötőjelet, hogy a férjem: Furmann Imre hosszú éveken át foglalkozott kisebbségi jogvédelemmel. Vezette az ország első kisebbségi jogvédő irodáját, a NEKI-t, és személyesen képviselt ügyvédként olyan cigány embereket, akik diszkrimináció, negatív megkülönböztetés, hátrányban részesítés, kirekesztés áldozatai lettek. Aztán az Egyenlő Bánásmód hatóság elnökhelyetteseként dolgozott. Ja, és el ne feledjem: Miskolc első szabadon választott Önkormányzata, mely FIDESZ-es vezetésű volt, létrehozta az „Emberi jogi és kisebbségi bizottságot”, melynek én is tagja voltam. Bizony-bizony, Miskolcon éltek és élnek olyan emberek, akik bár nem cigány származásúak, de kiálltak a cigányok jogaiért, akár a gettó ügy idején, akár később. És a Miskolci Egyetemen a Szociológia szakon belül én indítottam el a romológia szakirányos képzést. A Szociológia Tanszék az én vezetésem idején lett partner, segítő abban, hogy a miskolci Földes Ferenc gimnáziumban elindulhasson, működhessen a Digitális Középiskola, mely az azóta eltelt időben nagyon sokaknak, köztük cigányszármazású embereknek tette lehetővé, hogy leérettségizzenek.

Talán nem ok nélkül háborít fel, hogy rendkívül túláltalánosító módon, előítéletesen, diszkriminatívan minősíti Horváth Aladár legújabb könyvének címében Miskolcot „nemzeti(-)szocialistának”, megsértve ezzel mindazokat a miskolciakat, akik egyáltalán nem azok, sőt, akik tettek és tesznek azért, hogy soha senkit: sem a cigányokat, sem a nem cigányokat, ne lehessen nemzeti hovatartozásuk, lakóhelyük, vagy egyéb csoporthoz tartozásuk miatt negatívan megkülönböztetni.

Azt gondolom, hogy a miskolciak emberi méltóságát súlyosan sértő ez a könyvcím, és különösen méltatlan hogy egy Miskolcról elszármazott, magát „polgárjogi aktivistának” tartó ember adta ezt a címet az általa írt könyvnek. Ha fordítva történne ilyesmi, bizonyára Horváth Aladár lenne az első, aki tiltakozna ellene. Most én tiltakozom!

Osztálytalálkozó

Ötven éve érettségiztünk. A Földesben. Akkoriban az ország második legjobb gimnáziumának tartották. Fontos idők. Nemcsak azért, mert ami 14 és 18 éves korunk között történik velünk, az mindig lényeges. Azért is, mert 1967 és 1971 között izgalmas dolgok történtek körülöttünk.

1968: Prágai Tavasz. Egy ország népének felkelése a totalitárius rendszer ellen, a szovjet uralom ellen. Lázadás „A lét elviselhetetlen könnyűsége” ellen, a politikai szempontok szerint kívülről vezérelt élet ellen, mely nem tűri a szabadságot, nem engedi kibontakozni az egyént. Vérbe fojtják. A mi 56-unk megismétlődése. Ráadásul úgy, hogy a Varsói Szerződés keretében a Magyar Hadsereg is bevonul, magyar katonák is arra kényszerülnek, hogy részt vegyenek a prágai forradalom leverésében, megtorlásában. Fiúosztálytársainknak pár év múlva szintén kötelező lesz sorkatonai szolgálatot teljesíteni. Rájuk vajon mi vár? És egyáltalán: ránk vajon mi vár? Megéljük-e az államszocializmus bukását, a szovjet csapatok kivonulását? Megéltük. De akkor mit gondoltunk erről? Miben hittünk? Miről álmodoztunk? Mit akartunk?

1968: Diáklázadások Párizsban, az Egyesült Államokban és más helyeken. Lázadozás, forrongás. Keleten a politikai hatalomnak való kiszolgáltatottság, a politika általi kívülről irányítottság ellen, nyugaton a gazdasági hatalomnak való kiszolgáltatottság, a gazdaság általi kívülről irányítottság ellen. Farmer nadrág, hosszú haj, beat. Az egydimenziós társadalom, az egydimenziós élet helyett a sokdimenziós élet lehetőségének követelése. Keleten nem akarnak többé a politikai hatalomnak kiszolgáltatott alattvalók lenni. Nyugaton nem akarnak a gazdasági hatalomnak kiszolgáltatott konzumidióták, fogyasztóautomaták lenni. Ne a hatalom és a pénz határozza meg teljes mértékben az életet. Lehessen igazán, autentikus életet élni. Lehessünk autonóm közösségi lények.

1968: Magyarországon az Új Gazdasági Mechanizmus bevezetésének éve. 1956 után a hatalom megígérte az életszínvonal folyamatos emelését. Ám a „szocialista ipar és mezőgazdaság” képtelen ennek fedezetét megteremteni. Ezért engedik meg a piaci viszonyok bizonyos mértékű érvényesülését. Főként a második gazdaságban. Így aztán a magyar családok 3/4-e, a kötelezően megtartott főállása mellett, rengeteg plusz munkával, egészsége veszélyeztetésével maszekol, háztájizik, gmk-zik, vgmk-zik, meg ezer más módon biztosítja, hogy „a szocialista tábor legvidámabb barakkjává” váljon a hazánk. Hogy gulyáskommunizmus legyen. Hogy zabálhassunk, röhöghessünk Hofin, hogy azt higgyük, Kádár János szembetegségét félre magyarázva, milyen jó fej, hiszen kacsingat, miközben élteti a Szovjetuniót és a szocializmust. Ő sem gondolja komolyan. Legjobb, ha mi sem. Soha, semmit komolyan. Csak úgy. Mintha...

1968: Amikor ellátogat Csehszlovákiából Sajóvámosra a barátnőmhöz az a lány, akivel évek óta orosz nyelven leveleznek, a Pajtás újságból választott név és cím alapján. Most itt van a „csehszlovák” kislány és magyarul beszél. „Honnan tudsz te magyarul?” - kérdezzük tőle. „Magyar vagyok”. Hangzik az egyszerű, ám minket rendkívül megdöbbentő válasz. Aha, szóval a határon túl, a szomszédos országokban élnek magyarok. Méghozzá sokan. Nem tudtuk. Elhallgatták előlünk.

Pedig gimnazisták vagyunk. A Földesbe járunk. Miskolc legliberálisabb gimnáziuma. Kötelező ugyan a köpenyviselése, de nincs meghatározva, hogy milyen köpenyé. Szegény hermanosoknak fekete színű, fehér közgalléros köpenybe kell járniuk. A mi gimnáziumunkban a nagyszünetben az iskolarádióból Beatles dalok, meg Illés számok is szólnak. Igaz reggelente vonalzóval a kezében áll a kapunál az ügyeletes tanár. Méri a fiúk hajának a hosszát és azt, hogy a lányoknak a szoknyája hány centire van a térdük felett. Mert tilos a hosszú haj és a „túl mini” szoknya. Az igazgató tajtékozva tépi le az osztályunk falára feltett nonfiguratív képeket, mondván elég baja van neki amiatt, hogy az iskolája nem eléggé szocialista szellemiségű, nem kell még ez is... Mi meg lázadunk. Ki hogy. Vannak, akik a jóléti társadalom javaira vágynak, a nyugati divatot szeretnék követni. Néhány fiú iskolából hazafelé a Déryné utcában álló nyugati autót körbeállja, csodálja. Osztályfőnöki intőt kapnak érte. Két barátnő pillangós harisnyanadrágban jön iskolába. Egyikük apja nyugati kiküldetése során vásárolta. Az egyik tanárnő kiküldi őket a mosdóba, hogy mossák le a pillangókat. Azt hiszi ők rajzolták rá. Máig felemlegetik. Farmernadrágban szigorúan tilos iskolába járni. „A cocakóla az imperializmus mákonya.” „A szociológia burzsoá áltudomány.” Én pedig szociológus szeretnék lenni.

Zavarnak az értelmetlen tiltások, a korlátozások. De nem vágyok divatos cuccokra sem. Felháborít, hogy mennyire más képet festenek a világról a televízióban, újságokban, az iskolában, mint amit én a valóságban tapasztalok. Az iskolában szó sem esett mindarról, ami 1968-ban történt. Még az osztálytársaim körében sem. Néhány barátnőmmel beszélgetünk csak azokról a dolgokról, amik számunkra fontosak, valóságosak. Konrád György Látogatóját, Végh Antal Állóvizét olvasva az emberi kiszolgáltatottságról. Kertész Ákos Makráját olvasva a konformizmus és az önmegvalósítás dilemmájáról. Kortárs irodalmat olvasunk. Hajnóczi Péter és Dobai Péter a kedvenceim. Meg Sarkadi és Fejes Endre. Szeretjük a Jancsó filmeket, Kósa-Csóri-Sára filmjeit. Én legjobban Kovács András filmjeit kedvelem. Nagy filmélményem a Staféta, és Bacsó Pétertől a Kitörés. Tóth Marival, Lehoczky Ágival, Kiss Nellivel, Béres Évával, Kurta Irénkével, Várhegyi Vikivel ilyenekről beszélgetünk. Az osztályunk „klikkesedik”, ahogy osztályfőnöknőnk mondja. Minket visszahúzódó, csendes lányoknak tartanak. Mit is mondhatnánk az iskolában? Mondjuk irodalom órán, ha a tanár a kortárs irodalmat nemcsak nem szereti, hanem ki is nyilatkoztatja, hogy az csak száz évvel a halála után dőlhet el, hogy valaki költő, író volt-e vagy sem. Sokan kezdtük együtt, sokan kerültek hozzánk, majd kimaradtak. Köztük Bari Károly. Máig büszke vagyok rá, hogy elsős korunkban megmutatta nekem az írásait. Aztán elment tőlünk a Kossuth Gimnáziumba. 16 évesen jelent meg első verses kötete. Később Kossuth díjat kapott. De osztálytársunk volt Kiss Gyuri, aki szobrászkodott, Dombovári Zsolt, aki kiváló karikatúrákat rajzolt, Leszták Pisti, a jassz zenész. Ők nem voltak ott a találkozónkon. Sajnos egykori barátnőim közül is csak Kurta Irénke jött el. Tóth Mari jött volna, de nem tudott. Vele érettségi után az ELTE filozófia szakán találkoztunk újra, mindketten elvégeztük azt is. Ő mérnökként, én jogászként.

Most az 50 éves találkozón szóba kerültek olyan dolgok, amik eddig sosem. Éva mondta ki, hogy a kettős szocializációnk lehetett az oka annak, hogy nem váltunk igazi közösséggé. Megtanították nekünk, hogy amit otthon hallunk, arról nem szabad másoknak beszélni. Amit gondoltunk, azt nem mondhattuk ki. Az igazán fontos dolgokról nem beszélgettünk nyilvánosan. Úgy tettünk, minta jó lenne minden úgy, ahogy van. Mintha világ, mintha élet. Erika meséli, hogy az ő családjuk német származású, vallásos meggyőződésűek, szülei „maszekként” dolgoztak. Gyűlölték azt a rendszert. De mindezt titkolni kellett. Mondja, hogy pedagógusként titokban végezte a Hittudományi Egyetemet. Mikor mégis kiderült, fegyelmit kapott érte. János a nagyapjával kezdi történetét, aki szegényparaszti családból származott, kiment Amerikába dolgozni és az ott összespórolt pénzből földeket vásárolt itthon. Ezért minősültek kuláknak, osztályidegennek. Ez megbélyegezte szülei sorsát, kihatott az ő életére is.

Ilyen volt a világ akkoriban. Így történhetett, hogy nem esett szó köztünk 1968-ban az akkor történtekről. Mintha semmi sem történt volna, mintha semmiről sem tudtunk volna. Cseh Tamás Tangójában megörökített helyzet. Játszottuk, hogy semmiről sem tudunk. Néhány hírfoszlányt hozott felénk a szél. Mindig csak tangó, csak tangó, csak tangó...

Meghatározó idők. Életeket, jellemeket, emberi mentalitásokat meghatározók. Milyen sokakban rögzült még akkoriban is, nemcsak közvetlenül 1956 után, hogy „minek? Úgyse sikerül”. Ezt mutatta szüleink példája. Erre tanított a körülöttünk lévő világ. Negyedikesként úgy döntöttünk, hogy mi nem viselünk szalagot. Egy kör alakú bőr kitűzőnk volt. A tablónk is kör alakú lett. Jelmondatul azt választottuk, hogy „Gyorsan, biztosan és vígan”. Nem engedték, hogy ez legyen. Mert ki tudhatja mire gondolunk, mit akarunk gyorsan biztosan és vígan... Így lett a jelmondatunk az, hogy „Rögös út vezet a csillagokig”. Úgy tűnt most a találkozón életbeszámolóinkból, hogy szinte mindegyikünké elég rögös. De azért jó hinni, hogy a csillagokig vezet. Akarni kell. És tenni érte: gyorsan, biztosan és vígan. Most már igazán.