PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

070584
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
38
47
125
2662
70584

Az Ön IP címe: 3.230.1.126
2020-10-28 09:22

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

Riporterségem

Az álmaink megvalósíthatóak. Gyerekkoromban több foglalkozás vonzott. Többek között riporter is szerettem volna lenni.  Az elmúlt három hónapban három férfit kérdeztem nézőközönség előtt az élet fontos kérdéseiről. Mindhárom beszélgetésről készült filmfelvétel, melyek a youtubon megtalálhatóak. Dr. Kolozsy Zoltán urológus főorvossal a barna nyolc árnyalatáról beszélgettem Nyékládházán, a férjemről elnevezett művelődési házban. Prof. Dr. Torma Andrással, a Miskolci Egyetem rektorával a „Testre szabott tudásról” és az élet más fontos kérdéseiről beszélgettem az Egyetemi Könyvtárban, az eMElőben, azaz a Miskolci Egyetem létértelmező körében. Dr. Deák Csabával, a Miskolci Egyetem kancellárjával is az eMElő keretében beszélgettünk az értelmiségi létről, és eljutottunk a tudástőkétől a szőlőtőkéig. Június 8-án az SMS, azaz a Sajóvámosi Művészeti Staféta keretében Kukorelly Endrével beszélgetek.

Rég szeretnék egy folyóiratot, egy tv csatornát, egy helyi rádiót. Olyasmit, mint ami a „Miért éppen Alaszka?” című filmsorozatban volt látható. Bujdos Attilával és Loss Sándorral alapítottuk és működtettük a Szél élőújságot. Furmann Imrével, a férjemmel és Detre Gáborral jelentettük meg a Megélt világ c. lapot. Az Egyetemen Besenyei Lajos rektorsága idején majdnem sikerült létesíteni egy közösségi rádiót, mely a média szakirányos szociológusképzés gyakorlati hétteréül is szolgált volna. A pénzügyminiszter támogatását nem kaptuk meg, ezen múlt. Amikor Rudi Zoltán volt az MTV elnöke, szerettük volna az Egyetemre hozni a Regionális Televízió Stúdióját. Sajnálom, hogy nem sikerült. Hajnal Józseffel elindítottuk az Élő Miskolci Rádiót. Március közepétől él a honlapom. Benne rovatok: Megértő, Lázító, Felemelő, Alapító, Merengő, Szóváltó, Tükröződő. A férjem egyik volt kolléganője, barátja írta nemrégiben, hogy „Mai Márti”-nak hív, mert olyan vagyok neki, mint egy napilap, amit ha nem kap meg, nem olvashat, akkor hiányzik neki.  És számos más zavarba ejtő, megtisztelő és felelősséggel járó visszajelzést kapok. Már az is meglepő és megtisztelő, hogy bő két hónap alatt 3688 belépés történt a világomba, melyet virtuálisan jelenít meg a honlapom. Nem virtuális ez a világ, hanem az én igazi, legvalóságosabb világom. A lelkem teregetem ki, életem dimenzióit tárom fel. S ha már ilyen lett a világ, örülök annak, ha virtuálisan közelítünk egymáshoz. Benéznek hozzám, legalább virtuálisan. Ha beengednek mások a világukba, én is szívesen benézek hozzájuk. On-line vagy of-line. Nem mindegy. De akkor legalább on-line. Lesz most már napi mondat, napi vers, napi zene és ki tudja mi még. Talán majd napi politikai hírelemzés és így tovább. Imre szeretett volna egy olyan hírügynökséget létesíteni, ami a szerinte fontos híreket gyűjtötte és továbbította volna. Az álmok megvalósíthatóak. Csak kellenek, hogy legyenek álmaink. Merjük és akarjuk megvalósítani azokat. Az se árt, ha vannak társaink. De, ha nincsenek, hát nincsenek.  A riporter kérdez. Én kérdezek. Beszélgetünk. Vannak és remélem lesznek, akik válaszolnak. Beszélgetünk az élet fontos kérdéseiről. Hátha kedvet kapnak azok is, akik ma még hallgatnak, vagy csak mímelik a beszélgetést.

 

Tegnap az Anna-dalt osztottam meg, mint ami a szerelemről szól. Csallak a feleségemmel, meg ilyenek. Ma meg: Hazudj még nekem ... Talán mégis inkább ez a szerelem? Kedden fél öttől megbeszélhetjük a Cseh Tamás klubban a Miskolci Egyetem Könyvtárának Disputa terében.
https://www.youtube.com/watch?v=V7vHlCjK9P0

Per aspera ad astra. Rögös út vezet a csillagokig. Avagy tövises az út a csillagokig. Küzdelmek árán juthatunk a csillagokig.

Ez volt a gimnáziumi osztályunk jelmondata. Ezt írattuk kitűzőinkre, melyeket szalag helyett viseltünk. Kör alakú bőr kitűzőt. A tablónk is bőrből készült és kör alakú volt. Avantgárd latinos osztály a Földes Gimnáziumban? Nem egészen. Ebben egy kicsit.Tegnapelőtt az érettségi találkozónkon szóba jött ez a mondat is. Igen, tudtuk, hogy rögös lesz az út. De miért is számítanak mások másra? Miért hiszik, hogy bármi is jár az embernek, csak úgy, a semmiért. Meg kell küzdeni. Keményen. És persze sok a kudarc. Mennyi minden fáj. De azért a csillagok csillagok. El kellene érni őket. Nem adhatjuk alább. Ha meg igen, akkor megérdemeljük. Rögös, tövises, küzdelmes az út. De van út. Nehéz, de lehet. Per aspera ad astra.


Találkozó

Egy hét. Hétfőn meglátogattam a sógoromat, Lacit, Nyékládházán. Kedden és szerdán Pesten voltam. Kedden este színházaztunk Kossuth Borival. Az Örkény Színházban megnéztük a „Köd utánam” című „operettet”, aminek a szövegét Parti Nagy Lajos írta. Csupa dal, tréfa, kacagás. Sziporkázó színészi bohóckodások.  Valójában persze szomorújáték. Nagyon-nagyon szomorú játék. Az életünk. A Csuhai által játszott hekker a főszereplő. Nem ám informatikus. Hekket árul a Balatonnál. Ezért nevezi magát így. Ő ismételgeti a darab kulcsmondatát. Életünk kulcsmondatát. „Megvetem őket”. Bárki kerül szóba. És tényleg, joggal, alappal teszi. Mindezekhez képest saját dolgai, nem is olyan nagy ügyek – így véli. Tartótiszt volt. A többiek meg besúgók. Jelentettek párjukról, anyjukról, apjukról, akárkiről. És? Na és? Így megy ez. Meddig mehet ez így? Már majdnem elhúznak. De aztán mégsem. Térdét csapkodva kacag a közönség. Mindenki örül. Mindenki az általa utált elitre gondol. Mindenki másra ismer rá. Mindenki mást hibáztat. „Megvetem őket”. Mondja mindenki mindenkire. És én? És mi magunk? Az tényleg bagatell? Tényleg nem lehet másként? Valóban muszáj? De hát ez csak operett. Már megint csak én veszem komolyan.

Szerdán este már Miskolcon a Zenepalotában Tavaszi zsongás. Zongora és hegedű hangjai fürösztik a lelkem. Némethi Zsófi zongorázik. Némethi Péter húga. Péter Dávid osztálytársa volt. Dávid ismerte Zsófit, kislányként. Már akkor is szépen zongorázott. Ha most hallaná… Ha most hallaná. Helyette is hallgatom. Találkozom Kóródi Istvánnal. Szépet írt Cseh Tamás kapcsán.

Csütörtökön vizsgáztatás. Beszélgetés, tervek, kételyek. Irodalmi kávéház. Egyre valószínűbb, hogy megvalósul. Misszió. Igen, és már megint lelkesedem. Megvalósulhat ez az álom is. Aztán szauna, úszás, dögönyözés. Ott is találkozás egy ismerőssel. Mivé lesznek az emberi kapcsolatok? Ámulok és elmélkedem.

Pénteken osztálytalálkozó. A Földesbe jártunk együtt. IV. f. Többen maradtak ki tőlünk, mint ahányan végeztünk. Vita alakul ki: érvényes mércével mértek-e bennünket. Szerintem egyáltalán. Akik szerint igen, azok úgy tudják: aki kimaradt, az elkallódott. Ja, hogy egyik Kossuth díjas költő? Nem is hallottak róla. A másik meg Amerikában grafikus? Érdekes, ők mintha egy kocsma előtt látták volna nemrégiben. És, hogy akiket sztároltak, azokkal mi lett… Az se számít. Ülünk osztálytársunk kastélyának udvarán. Lemegy a nap. Gyorsan hűl a levegő. Fogvacogva hallgatom a didergető történeteket. Ott van Mari. A végén összegez. Igen, jók ezek az alkalmak. Strukturáljuk az életünk. Beszámolunk róla. Mindenekelőtt magunknak. Ki, mit emel ki? Ki, mit tart fontosnak? Hányféle képen mesélhető el az életünk? Vagy akár csak a legutóbbi öt év? Mi is történt velem? Ha elmondanám a lényegét, úgyse hinné senki el. Ugyan-ugyan. Azért mégis csak jó. Tényleg. Az eddigi találkozók közül, mintha most kerültünk volna kicsit közelebb. Már nem mindenkinek fontos a homlokzat, a jó benyomás keltése. Akadnak őszinte szavak. És Mari az elmúlt öt évben tanult meg autót vezetni. Repülni is akar. És átússza a Balatont. Józsi meg felújítja a szülői ház melletti kisházat, hogy igazán haza jöjjön, ha jön. Éva újabb tanfolyamra jár. Hiszi, hogy fontos nemcsak a munkája, hanem ahogyan az ügyfeleivel beszél. Emberi kapcsolatok. Osztálytársak voltunk.  Találkoztunk. Micsoda késztetés: megírni mindent, amit az együtt töltött évekről gondolok. Ahogy én éltem meg.

Szombaton vizsgáztatás, bevásárlás, főzés. Az éven először aludtam kint a kertben ebéd után. A negyedik legfőbb jó: a napon aludni a kertben. Az ágyat úgy állítani, hogy a fejem a pünkösdi rózsáknál legyen. Micsoda illat. Beleájulok. Aztán este finom bor mellett jó kis beszélgetés egy étteremben. Fontos és érdekes dolgokról. A végén vitába bocsátkozunk. Kiss László megítélése a téma.

Vasárnap talán kimegyünk Vámosra.  Aztán új hét. Kedden Cseh Tamás klub. A szerelemről. Közben most is őt hallgatom. Titkos dalok. Titkok, dalok. És már vasárnap van.


Május 24-én 16.30-tól a Miskolci Egyetem Könyvtárában Cseh Tamás klub a szerelemről. Mi is az? Aha. Valami ilyesmi:

https://www.youtube.com/watch?v=bCi1MbTJjek

 

Megbókolunk?

Nem csillagainkban a hiba. Ezt idéztem reggel Shakespeare-től. Pedig mennyi ember hibáztatja a csillagokat saját sorsának alakulásáért. Úgy tesznek, mintha a csillagokon múlna, hogy mi történik velük. Megpróbálják a saját életükért viselt felelősségüket a csillagokra hárítani. Milyen volt a csillagok állása születésünk vagy éppen fogantatásunk pillanatában? Melyik csillagjegyben születtünk? Mi az aszcendensünk? A horoszkópunk mindent megmagyaráz. Ja, Oroszlán vagyok? Akkor persze érthető. És egy Skorpióval házasodnék? Ugyan, ez nevetséges és abszurd.

Vagy, ha nem ennyire leegyszerűsítve, akkor úgy, hogy a csillagok jelképezik mindazokat a külső és belső kényszereket, melyekre olyan jól esik ráfogni saját gyávaságainkat, megfutamodásainkat, lustaságunkat, bénultságunkat vagy éppen elhamarkodott lépéseinket. Gének, szülők, anyagi körülmények, a kor és minden egyéb. Mentőkörülmények a csillagok. Vagy legszélesebb értelemben, kozmikusra tágítva: a csillagok végtelenül távol vannak, hatalmasak és hozzájuk képest mi tényleg jelentéktelen porszemek vagyunk. Hogyan is lennénk mi képesek bármit is alakítani, változtatni, pláne a saját életünket? Jól megbúvunk a csillagok alatt, s őket okoljuk mindenért.

Aztán egyszer lejönnek hozzánk a csillagok. Itt vannak velünk, karnyújtásnyira tőlünk. Körénk gyűlnek, szelíden néznek. Akkor most mi van? A legnyálasabb slágerszöveg valóra válik? Lehoznám néked a csillagokat is az égből? És le. Aki eléggé akarja, meri: az képes rá. „Nem csillagainkban, Brutus, a hiba, hanem magunkban, kik megbókolunk”. Ha mégsem a csillagokban élünk, nem csillagként ragyogunk, ha tartunk a csillagoktól is, akkor magunk rontjuk el az életünk. Megbókolunk, fejet hajtunk, engedelmeskedünk. Minek? Kinek? Hát nem a csillagoknak. Nem magasabb rendű erőknek. Legfeljebb a tömegpszichózisnak. Társas nyomásnak. Engedelmeskedünk „az embernek”, nem látjuk be, hogy ő egy elvont senki, aki rátelepszik az életünkre, ural bennünket, szüntelen rémítget.

Minden ember  felelős saját életéért. Nincs mentség. Mi választunk. Ne reméljünk feloldozást, ne hárítsuk a csillagokra, ha boldogtalanok vagyunk.

Aki közel került már a csillagokhoz, az tudja, milyen csodás is lehet. Ha nem ezt az életet választjuk, megérdemeljük a legszörnyűbb sötétséget, melyben vakon bukdácsolunk. Ha nem kell a fény, a forróság, akkor dideregjünk és sírjunk. Akkor megérdemelten mondhatjuk a mai verssel:

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.

(Tóth Árpád: MEDDŐ ÓRÁN)

Vagy ahogy József Attila mondja:

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Szóval: „Nem csillagainkban, Brutus, a hiba, hanem magunkban, kik megbókolunk”.

Megbókolunk?