PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

046219
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
38
28
66
969
46219

Az Ön IP címe: 34.201.121.213
2019-07-23 15:25

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

Szoros kapu, keskeny út

Ma eltemettük a nagybátyámat, keresztapámat: Pankucsi Lászlót. Újcsanáloson született és ott temettük el. A családi kriptába, ahol Édesapám is nyugszik. Sorsuk igazi 20. századi magyar népi értelmiségi sors.  Heroikus, hősi, abszurd, groteszk, tragikus. Törekvő polgárparaszt családba születtek. Miként már többször írtam: a hajdani Hernádcsanálos lakói elunták a kiszolgáltatottságot, a folyó áradásait és a vállalkozó szellemű családok összefogtak, felköltöztek a dombtetőre, új települést alapítottak. A protestáns etika megtestesítői ők számomra, akik Istennek tetsző életet akartak élni, jól akartak sáfárkodni anyagi, szellemi, lelki javaikkal egyaránt. Kitartóan, aszketikus életvitelt folytatva munkálkodtak, mely meghozta gyümölcseit. Jól termett a föld, szaporodtak az állatok, gyarapodott a gazdaság. Már a 20. század elején többen a fővárosba küldték taníttatni legalább egyik gyermekük. Juhász Lajos mérnöknek tanult, Pesten dolgozott, leszármazottjainak egy része Pesten él, Hilda nevű lánya és családja a 60-as években Hollandiába költöztek. Pankucsi Eszter Pesten tanítóképzőbe járt  az 1920-as években. A következő generációból még többen tanultak tovább. Édesapám 1929-ben született, a sárospataki Református Gimnázium diákja lett, majd követte 3 évvel fiatalabb testvére: László. Pár évvel idősebb unokatestvérük szintén Újcsanálosról került Patakra, s mint igazi népi értelmiségit a háború utáni pár év demokráciája felkarolta, diplomáciai pályára lépett, a rendszerváltáskor Magyarország bécsi nagyköveteként vonult nyugdíjba. Ám mire Édesapám érettségizett, ugyanaz a család már a „demokrácia ellenségének”, nép- és osztályidegennek minősült, kuláklistára került. Apám is, nagybátyám is orvosnak készült, ám származásukra tekintettel nem vették fel egyiküket sem az orvosi egyetemre. Apám újra és újra próbálkozott, végül már az én születésem után felvették, orvos lett. Nagybátyámat orvosira nem, de az agráregyetemre felvették Debrecenbe, ő agrármérnök lett. Tehetségére felfigyeltek, az Egyetem tangazdaságában maradt dolgozni és hamarosan a Hibridüzem igazgatója lett. Feleségül vett egy debreceni polgárlányt, aki szintén az agrárra járt, majd ott tanított. Két fiuk született. Csaba gyógyszerész és egy multinacionális cégnél dolgozik. Laci politológus-jogász, egy lapkiadó vállalat jogásza. Mindketten megnősültek, Csaba felesége pszichológus és festőművész, Laci felesége ügyvéd. Pár nap eltéréssel, 9 éve születtek fiaik: Bálint és Áron. Csabáék a Debrecen melletti Józsán élnek, Laciék Budán. Unokatestvéreimet alig ismerem, talán ma beszélgettünk életünkben a legtöbbet. Még gyermekek voltak nagybátyámék válásakor, anyjuknál maradtak és az apai rokonsággal gyakorlatilag megszűnt minden kapcsolatuk. Nagybátyám szakmai karrierje szépen alakult, sokfelé járt a világban, eljutott Amerikába is. Aztán jött a súlyos betegség és a műtét. Életét megmentették, de egészsége nem tért vissza teljesen.  Megpróbáltatások, és sok szenvedés következett. Hitét mindvégig megőrizte, abból merített erőt. Büszke volt fiaira, karrierjükre, családalapításukra, unokáira.

Vass-Nógrádi Béla, újcsanálosi református lelkész búcsúztatóul azt az Igét választotta, mely szerint: „Kérjetek és adatik nektek, keressetek és találtok: zörgessetek és megnyittatik néktek.”  Igen, a magyar falvak többre, jobbra vágyó, feltörekvő fiai kértek, kerestek, zörgettek. Életük küzdelmes élet volt, győzelmekkel és bukásokkal teli. Volt, hogy adatott nékik, volt, hogy találtak és volt, hogy megnyittatott nékik. És volt úgy, hogy nem. De ők mindig a „szoros kaput” választották, és nem a tágasat, melyen sokan járnak. Hitték és megtapasztalták, hogy „szoros az a kapu és keskeny az az út, mely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják”.  Keresztapám, Apám és társaik élete több szempontból szenvedéstörténetként is értelmezhető. Ám elkerülték a veszedelembe vivő tágas kaput és széles utat, melyen oly sokan járnak. Bízom benne, hogy az ő nehéz, küzdelmes, szenvedésekkel teli útjuk az életbe, az örökéletbe vezette őket. Bízom benne, hogy most már együtt vannak, figyelnek ránk és fürkészik: tovább olvassuk-e, meghalljuk-e miként folytatódik az Ige? Eljutunk-e addig, megértjük-e és főként megtartjuk-e: „Amit akartok azért, hogy az emberek tiveletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal”. Méltó életet élni, apáinkhoz, elődeinkhez méltót, önmagunkhoz , emberhez méltót: csak így lehet. Ez a kiindulás. Ez Máté evangéliuma 7. részének egyik üzenete, melynek pontos megfelelője Kant kategorikus imperativusa.  E szerint: „Cselekedj úgy, hogy cselekvésed bármely más ember cselekvésének mintájává válhasson”. Ez a törvény, ez az erkölcsi minimum. Nincs kibúvó, ezt várja tőlem, tőlünk, most már fentről, Laci is. Aki pedig nem kér, nem keres, nem zörget, annak bizonyosan nem adatik, az nem talál és nem nyer bebocsátást…


Hiány-ok

Ma reggel a honlapomon a hiányról írtam. Tegnap otthon voltam Pesten. Szinte elviselhetetlenül jó volt, és szinte elviselhetetlenül rossz. Harsogó tavasz, vagy inkább nyár. Illatok, ízek, forgatag. És az emberekkel zsúfolásig megtelt teraszok, utcák, a város, a világ: hiányokkal volt tele. Emberek hiányával. Számomra fontos emberek, akik tegnap nem voltak velem. Bármilyen zöldek a fák és hófehérek a virágszirmok, bárhogy ragyog a nap, bármennyi színház, koncert, mozi, sörök és kávék – az egész értelmetlen így.  

Hiány. Kornai János ezzel a címmel írt könyvet az államszocializmusról. A redisztributív újratermelési rendszer gazdasági sajátossága az volt, hogy az emberi szükségletek kielégítésére szolgáló anyagi javak széles köre hiánycikknek minősült, nem lehetett hozzájutni, legfeljebb pult alól. Mindenhez protekció kellett, patrónus. Ettől burjánzott a korrupció. Abban a rendszerben az emberek rossz közérzetüket az anyagi javak hiányával magyarázták. Éveket kellett várni a Trabantra, nem lehetett kapni banánt, Bécsből csempészték az orkánkabátot, a Fa szappant, a számítógépet. Sokan a rendszerváltástól azt várták, hogy legyen itt is minden kapható, megvásárolható, mint nyugaton. És aztán beköszöntött az árubőség, megszűnt a hiány. Legalábbis az anyagi javaké. Minden kapható, minden eladó és minden megvásárolható. Szinte. „Csak” pénz kell hozzá. És a pénz sosem elég. Újabb és újabb okostelefonok jönnek, divatos cuccok, trendi tárgyak, melyek megvásárlását sokan feltétlenül szükségesnek tartják. Így hát a pénz sosem elég. Így ma saját rossz közérzetük okát az emberek többnyire a pénz hiányában vélik felfedezni.

Tartok tőle, hogy az igazi gond egészen másfajta hiány. Nem a tárgyaké, nem pénzért vásárolható javaké.

Adam Smith, a kalasszikus közgazdaságtan egyik alapítója megmondta már, hogy az embereknek két alapvető szükségletük van. Az egyik a létfenntartáshoz nélkülözhetetlen anyagi javakra irányul. Erről sok szó esik, ez tudatosult. Ám van egy másik, legalább ennyire fontos szükségletünk: a számunkra Jelentős Másik általi elfogadás, elismerés iránti igény. Hogy naponta visszaigazolják a fontosságunk, hogy naponta megerősítsenek. Egészen egyszerűen, hogy szeressenek.

A tömegtársadalmak legsúlyosabb bűne, hogy megfosztottak ennek a szükségletünknek a kielégítésétől illetve magát a szükségletet is igyekeztek kiszerelni belőlünk. A rendszerek, főként a politikai és a gazdasági alrendszerek, gyarmatosították az életvilágunkat. Behatoltak magánéletünkbe, bizalmon alapuló emberi kapcsolatainkba és kisajátították, uralják azokat. Mindent és mindenkit alávetnek a célracionalitásnak, varázstalanítják a világot. A rendszerek szintjén a hatékony működést szolgálja, ha mindent az elérendő célnak vetnek alá, ha eszközként használnak fel mindent, amit csak lehet.  Ám az igazán fontos emberi kapcsolatokat lehetetleníti, feleslegesnek mutatja ez a logika. Mi hasznunk a szerelemből, a barátságból, a szövetségre lépésből, az egymásra figyelésből, a rajongásból, az öncélú, csak magáért való, „csak” boldogságot adó szeretetből, emberi kapcsolatból? Kiiktatandó, felesleges, bűnös, időpocsékló, kerülendő, legyőzendő dolgoknak minősíti ezeket a világ. Roppant sikeres manipuláció, tömeghatás, agy vagy inkább szívmosás. Ha meg már embergépek lettünk, fogyasztó automaták, konzum idióták, kívülről irányított senkik, akik felfuvalkodottságukban, mérhetetlen gőgjükben azt hiszik, hogy ők a „valakik”, ők tudják a tutit, akkor nem is hiányzik az elvárásokat támasztó és tükröt tartó, mindig jobbra inspiráló szeretet. Szépen féken tartanak, terelgetnek, ha eltévelyednénk. Minden deviáns, ami eltér „az ember”-ként emlegetett „elvont senki” elvárásától. Mindenkit kigyógyítanak, terápiában részesítenek, tréningelnek, lenyugtatnak, elaltatnak és így tovább. Totális uralmat gyakorolni csak így lehet. És kábán hömpölyög a tömeg a bevásárlóközpontokban, kezük-lábuk törik, ha jön a leárazás, kígyózó sorok, ha beválthatóak a matricák. Örökös fáradtság, élmények habzsolása, kikapcsolódni vágyás. Csak hagyjanak békén, takarót a fejre, ne szeressenek, csigaházból legfeljebb félig kibújva csúsznak és másznak a földön, dicsekszenek vele, kedvelik ezt az életérzést, ezt az életet.

Milyen nagy kár, hogy katasztrófák, válságok kellenek az észhez téréshez. Ha meghal, akit szeretnek, ha megszűnik a munkahely, ha elválik a társ, ha hátat fordít, aki fontos volt: akkor döbbennek rá, hogy mi az igazi gond, mi okoz igazi szenvedést, mi a hiány.

Addig hagyjuk, hogy nyájként terelgessenek. Eltűrjük, hogy a piac törvényei kisajátítsák életünk legfontosabb részét. A rendszereknek (gazdaságnak, politikának, jognak, tudománynak, kultúrának,stb.) az emberhez méltó élet szolgálatában kellene állniuk. És mi lemondunk az emberhez méltó életről, hogy a rendszerek hatékony kiszolgálói legyünk. Észre sem vesszük, hogy az álarc arcunkhoz nőtt, s egyszer csak hiába vennénk le a vásárló, a főnök, a fogyasztó, az engedelmes alattvaló álarcát, már nem lehet. Már nincs saját arcunk. Hiába keressük magunk. Nem segít az önismereti tréning. Ami nincs, az nem ismerhető meg.

Hol romlik el az egész? Talán akkor, amikor elterjed, úrrá lesz a piaci szemlélet az emberi kapcsolatokban is. Amikor beárazzuk magunk és egyenértékű társakat keresünk. Csereértéken alapuló viszonyok. Tud-e annyit adni nekem, amennyit én neki? Nem adok-e túl sokat? Nem ad-e túl keveset? Úgy indulnak sokan társat, társakat keresni, mint pulóvert vagy autót venni. Mire telik? Mennyim van? Ne legyen se luxus kategória, se túl gagyi. Középkategóriás. Azon belül kell megtalálni az árnak legmegfelelőbbet. Ár-érték arány. Kikkel járunk össze, kikkel töltjük a szabadidőnk, kivel társulunk? Naná, hogy nem akárkikkel. Adunk magunkra. Megnézzük kivel. Ja, hogy a másikkal jobb? Az elég nagy baj. Behálózott. Veszélyben vagy. Menekülj. Vissza szépen a rendes emberek világába. Csak semmi kilógás a sorból.

A legrosszabb szótlanul, tétlenül végig nézni, tűrni, ha olyan emberek, akik mindezt felismerik, akik éppen ennek megváltoztatására, a többiek ébresztgetésére vállalkoztak, egyszer csak úgy döntenek: mégse.  Mivé lesz a világ? Vétkesek közt cinkos, aki néma. Szólni, üvölteni, gyújtogatni kéne. Amíg nem késő. De ez végképp illetlen lenne. Hogy is merhetne egyik ember így beavatkozni a másik életébe? Mire fel? Hogy közünk van egymáshoz? Hogy összetartoztunk? Mesebeszéd. Magány van itt, űrhideg, didergető magány. És jöhet Pest a maga nyári csábításaival. Meg, hogy milyen jól belaktuk, milyen jó volt. Ugyan már.  Vámos, Miskolc, Nyék és Újcsanálos. Az is csupa hiány. Ki lehet bírni. Mindent ki lehet bírni. Ezt is megtanultuk. Nincs olyan hideg, aminél ne lehetne még hidegebb. Martin Werlen: Fókuszban Egyházprovokációk című könyvét olvasom. Nemcsak azért kedvelem, mert a legfőbb bűn szerinte is a szeretethiány, a nem elég szeretet. Ő írja, hogy valakik azzal támadták, azt írták róla, hogy ”gyújtogató”. Ő ezt büszkén vállalja. Pár éve egy festményt kapott ajándékba, mely azóta a szobája falán van, a címe: Gyújtogató. Szent Ágostont ábrázolja, egy égő várossal a háttérben. Ágoston megvalósította életében Jézus szavát: „Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre, és mennyire szeretném, ha már lángolna!” Martin Werlen így ír „Ez a kép a Hit évében különösen is ösztönzést adott, hogy Isten gyújtogatója legyek. Mindnyájunknak ez a hivatása. Magától értetődik, hogy ebben az esetben nem olyan tűzről van szó, amely értékeket semmisít meg, hanem olyanról, amelyik megtisztít, reményt ébreszt, otthont jelent és életet ad, mégpedig bővelkedő életet.” Gyújtogatásra vagyunk hivatottak. Vagy ahogy József Attila írja: „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegednének az emberek...  Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, Hogy fölengednének az emberek!”

 


Hiány

Tegnap otthon voltam Pesten. Nyári meleg. Az Operánál jöttem fel a földalattiból. Zöldek a fák az Andrássy úton. Megteltek a Liszt Ferenc téri, Nagymező utcai éttermek, kávézók teraszai. Bori barátnőmmel finomat ebédeltünk, jót beszélgettünk. A Vörösmarty téren tavaszi vásár. Fahéj illat és zene. Nézem a férjem egykori munkahelyének a térre néző ablakát. Nézem a kávéházat, ahol Hankiss egyik könyvének bemutatóján voltunk, amiben benne van az én egyik írásom is. Nézem a cukrászdát, ahol az Olaszországban élő közgazdásszal tárgyaltam a borsodi falvakban előállított termékek majdani olaszországi forgalmazásáról. Ott a terasz, ahol Kontics Monival és Loss Sanyival söröztünk munka után. És a másik terasz, ahol karácsonyi vásárkor forraltborozás közben álmodoztunk: képzésekről, arról, hogy a kedvenc falunkban előállított kézműves termékeket itt is árusítjuk majd, meg sok egyéb másról. Hittük, hogy megvalósíthatóak az álmok, csak akarni, merni kell. (Azóta eladtam a kislakást, amit azért vettem, hogy ott nyitom majd meg a „Borsodi falvak a pesti Broadwayn” nevű boltot.) Minden zsúfolásig tele és minden végtelenül üres. Ténfergek a Váci utcán. Aztán sietve indulok: le ne késsem a vonatot, ami visz Miskolcra, választott városomba. Pest, Pécs, Vámos és megannyi más helyett választottam Miskolcot. Hittem benne, akartam. A Keleti pályaudvaron rengeteg ember várakozik, ki vonatra, ki meg az érkezőkre. Én majd a Tiszaira érkezem. Sötétben.

A vonaton olvasom tovább Martin Werlen „Fókuszban Egyházprovokációk” című könyvét, amit egy nagyon kedves barátomtól kaptam. Pest felé is ezt olvastam, leszálláskor épp ott tartottam, hogy „A bűn nem más, mint szeretetlenség vagy nem elégséges szeretet.” De jó, hogy nemcsak én gondolom így! És ő is úgy látja, hogy a szeretet lényege az egymás lelkében lakozás. Akkor meg: ha sötét, hát sötét. Ha nem vár senki a Tiszain, hát nem vár senki. Ha hiány, hát hiány. Annál izgalmasabb. Martin Werlwn szerint az élet csupa meglepetés. Hamu és parázs. Szerinte sem könnyű eldönteni: mi a hamu és mi a parázs. Ő gyujtogatónak választotta magát. Gyujtogat. De erről majd írok bővebben is.

Új vizeken

 

Megtörtént a Feltámadás. Jöhetnek az Új Idők, Új Dalai. Röpülj hajóm! Szó sincs eddigi álmaim megtagadásáról, szó sincs választott önmagam elhagyásáról. Épp ellenkezőleg. Az eddiginél sokkal erősebben, radikálisabban kell akarni és tenni azt, ami a feladatom. Ha nem is zéró tolerancia, de az eddiginél jóval kevesebb. Semmi megalkuvás, semmi tekintettel levés, belátás, meg más hasonló szépségtapasztok, melyek csak a nem akarás, a tehetetlenség elfedésére szolgálnak. Vagy-vagy. Nincs kecmec. Nincs lébecolás. Eddigi is megvolt régi-új mondatok előtérbe állítása. „Cselekedni, cselekedni, különben nem érzem, hogy vagyok.” „Nem csillagainkban, Brutus a hiba, de magunkban, kik megbókolunk.” „Gyáva népnek nincs hazája.” „Nem azért születtünk, hogy könnyű legyen.” És a gyerekkori álom: beszélni azok helyett, akiknek a szava nem hallatszik elég messze. Felrázni őket. Szóra bírni. Rádöbbenteni, hogy boldogságuk legfőbb akadályai sokszor ők maguk. Mert csodálatos az élet, csodálatos a világ.

Nincs több igazodási kényszer. Mások kisszerű elvárásai, konvenciók, harmóniára törekvésnek álcázott gyávaság, a „jóközérzetért” folyó önfeláldozáshoz asszisztálás kora lejárt.

Hogy ez ésszerűtlen, reménytelen, másokat elriasztó? Kit érdekel? Az élet kaland. Számon kérhető küldetés.  Miért is adnám fel? Választottam, döntöttem, elköteleződtem. Inkább a hivatás, mint a munkahely. Inkább a szabadság, mint a megalkuvás. Inkább a veszélyes, mint az unalmas. Még most a nárciszok, jácintok, tulipánok uralják a kertünket. De hihetetlen sebességgel nőni kezdtek a bódító illatú, mindig győztes pünkösdi rózsáink. Vad pipacsok bontakoznak elő. „S százszor többet merhettek, minthogy mertek… Március van s határtalan az Élet”. Így biztat Ady.


 

eMElő

Létértelmezés. Életünk fontos kérdéseinek megbeszélése. Szóba állás. Uralom mentes kommunikáció. Diskurálás, diskurzus, disputa. Most éppen a Disputa című hatalmas kép előtt a Miskolci Egyetem Könyvtárában.

Megalakult a Miskolci Egyetem Létértelmező Köre: az eMElő. Életünk fontos kérdéseiről - úgy általánosságban - bárki szívesen beszél. Nagy általánosságokat könnyű mondani, de minek? Ha konkrétan akarunk beszélni ezekről, akkor másokról - mindenki szívesen beszél. Példák sokasága – mások életéből. Háborgás, megbotránkozás – másokon. Saját életéről őszintén kevés ember beszél. Inkább hárít, nem mer, nem tud, nem akar.

Megtisztelő, hogy Egyetemünk rektora vállalkozott rá. Az eMElő kör legelső alkalmán vállalta, hogy betekintést enged a saját világába, beszélget velem a személyes életéről. Lehetővé tette, hogy az ő élete kapcsán töprengjünk életünk fontos kérdésein. Értelmezzük a létet.

Torma András professzor, rektor megmutatta tegnap, hogy magánemberi arcunk megőrzése és megmutatása, a személyes világunkba bepillantás engedése: nagyon is összeegyeztethető az egyetemi oktató, a tudós, a vezető szerepével. Nem kell, nem jó belemerevedni abba a szerepbe, abba a pózba, amit aktuális státuszunk pillanatnyilag megkövetel. Nem muszáj álarcot viselnünk, hamis homlokzatot emelnünk, üres manírokba dermednünk. Nem jó és veszélyes, hiszen könnyen levehetetlenné válik az álarc, eltűnik igazi arcunk, elveszítjük igazi önmagunk.

Élete eseményeinek felvillantása könnyed, sokszor humoros volt. Sztorik a gyermekkorból, a katonaságról, az egyetemi évekről, az első munkahelyről. Ám a történetek egy küzdelmes, olykor drámai fordulatokkal tűzdelt élet eseményeiről szóltak. A sikeres pályaívbe simuló részletek egészen másként is értelmezhetőek. Az apa korai halála, a szegénység, a megalázó katonai élmények, a Miskolcra költözés kényszere, az albérletbe születő első gyermek, a válás, a látszólag ok nélküli szédülés, akár a sors igazságtalanságainak sorozataként is elmesélhetőek lettek volna.

Életkörülmények, léthelyzetek eltérő értelmezésének lehetősége. Ami az egyik embernek kényszerítő erő, az álmok feladására okot adó alkalom, az a másiknak kihívás, a nehézségek vállalására, a küzdelemre sarkalló lehetőség.

Asztalos famíliába született az ötvenes években Nagykállón. Az Édesapa korai halála után az Édesanya neveli két fiát. Nincs egyetlen pénzért vett játék, testvérével egy ágyban alszanak, gyertyánál olvasnak. Akár természetes lenne, ha a szomorú gyerekkor, a lehetetlen körülmények okán korán munkát vállalna és szóba se kerülne a tovább tanulás, pláne nem egyetemen és kiváltképp nem a jogon. Ám ő nagyon szépként élte meg gyermekéveit, hiszen a játékokkal zsúfolt gyerekszoba hiánya nem töltötte el keserűséggel, helyette hamar játszótársak után nézett, övék volt a „vadkert”, az egész világ, szabadon éltek. Az olvasás náluk nem szülői elvárásból fakadó kényszer, hanem igazi örömök forrása, élmények sorozata, melyet a nagykállói könyvtár könyveinek szisztematikus végig olvasása adott. A továbbtanulás sem külső ambicionálásra történik, nem kergetik többdiplomás szülők az asztalkörül azért, hogy feltétlenül tanuljon tovább. Ám fülébe cseng az Édesapa mondata: amit csinálsz, azt jól csináld, vagy inkább sehogy. Ha már tanul: jól tanul. Elsőre felveszik a szegedi jogi karra. A kiváló tanulmányi eredményekkel kétszer is kiérdemli a népköztársasági ösztöndíjat. „Summa cum laude” szerzi meg jogi doktorátusát. Egyetemistaként ismerkedik meg későbbi feleségével, a diploma átvétele után hamarosan megszületik az első gyermek, majd a második. A feleség miskolci, ideköti a tanulmányi szerződés, Miskolcra kell jönniük.  Felhánytorgatható kényszerűség? Akár annak is lehetne értelmezni. De ő nem teszi. Többször változtat munkahelyet, még a városháza igazgatási osztályára kerül. Lakásügyeket bírál másodfokon. Aztán azt a feladatot kapja, hogy készítse el az új rendelet tervezetét. Tehetné rutinból, de ő alaposan utánajár, elméleti szempontok alapján elemzi az eddigi rendeleteket. Tudományos tanulmányt ír róla, pályázik és országos első helyezést nyer. Az egyik bírálója az éppen induló miskolci jogászképzés közigazgatás professzora. Meghívja maga mellé tanítani. Véletlen? Szerencse? A sors keze? Sokkal inkább egy ember választásainak, cselekvéseinek érlelődő gyümölcse. Nem volt elvárás, sőt inkább gyanús volt a munkahelyek váltogatása, ha tetszik a karrierépítés. Nem volt elvárás a gyakorlati igazgatási szakembertől a tudományos tevékenység. És állásajánlat is érkezett máshonnan is, az egyik miniszter személyes titkárának hívták, melyre nemet mondott. Bár nem tudatosan készült az egyetemi oktatóvá válásra, ám utólag rekonstruálva minden fontos döntés, lépés ezt szolgálta. A jogi képzés választása, a gyorsolvasás megtanulása és a leszokás a gyorsbeszédről, a gyakorlati feladatok elméleti megközelítése és az elméletek gyakorlati alkalmazására törekvés. Az akkori fizetésekhez mérten jelentősen kevesebb fizetésért vállalt egyetemi oktatás. Ha meg már egyetem, akkor tudományos munka, szakmai építkezés, előre jutás. „Aki katonának áll, akarjon tábornok lenni.” Ő akart és lett. Létértelmezés. Az élet fontos kérdéseinek megválaszolása. Igen, egy ember, aki a körülmények szorításában is felismerte a bennük rejlő lehetőségeket, a különböző utak közötti választás szabadságát. Mert és akart elköteleződni, mert és akart választani. Fontosnak tartja a mintaadást. Nem elég a tudást átadni, magatartási mintát is mutatnunk kell. A szakmai képzés mellett nem hanyagolható el az értelmiséggé nevelés.

Merre tovább emberiség? Merre tovább egyetem? A változás küszöbén álló emberiség számára a specializált szaktudás ma már nem elég. Nagy baj lenne, ha a különböző szerveinket bármilyen magas szinten gyógyítani tudó orvostudomány megfeledkezne magáról az emberről. Ha az "egészség" helyett a "részség" kerekedne felül. A kapcsolódási pontok megtalálása, az emberi élet szolgálata valamennyi tudomány fő feladata. Így szolgálhatja a mi Egyetemünk is a régiót, az itt élő embereket. Ahhoz, hogy az összetartozást és az emelkedést szolgálni tudjuk: nekünk, egyetemi polgároknak is közelebb kell kerülnünk egymáshoz. Szóba állás, diskurálás, diskurzus. Beszélgetés életünk fontos kérdéseiről. Létértelmezés. Kettőnk másfél órás beszélgetése után még hosszan együtt maradtunk, kiscsoportokban folytatódott a beszélgetés. Terveink szerint egy hónap múlva folytatódik a disputa, akkor lesz az eMElő kör következő találkozója, az Egyetemi Könyvtár Disputa című képe előtt.

A március 22-én a Miskolci Egyetemi Könyvtárban Prof. Dr. Torma Andrással folytatott beszélgetés megtekinthető a Miskolci Egyetem youtube csatornáján Disputa címen. Vagy itt:

www.uni-miskolc.hu/hirek/842/disputa_

 

Húsvéti várakozás

Micsoda szemérmetlen bohózat, milyen abszurd színjáték folyik Húsvét ürügyén. Olyanok sajnálkoznak Jézus kereszthalálán, olyanok reménykednek a bűnbocsánatban, olyanok várják a feltámadást, akik naponta ítélik kínhalálra a testté és vérré lett szeretetet.  Azok kiáltanak árulást Júdás tettén botránkozva, akik naponta szemrebbenés nélkül áldoznak fel ügyet, kapcsolatot.  Soha semmiben nem hívő, szentnek semmit nem tekintő lények szörnyülködnek Tamás hitetlenségén.   Pétert ítélik el, amiért háromszor tagadta meg Urát egyetlen éjszakán, akik minden fenyegetettség nélkül örökre tagadnak meg szövetséget, barátságot, szerelmet.

Vannak, akik azt mondják, hogy ha lenne Isten, akkor nem engedne ennyi szörnyűséget elkövetni az emberek által. Ám Isten az embernek szabad akaratot adott. Nem előre beprogramozott automaták vagyunk, nem madzagon rángatott bábok. Elhivatott és felhatalmazott lények. Élhetnénk gyönyörűen. Szerethetnénk egymást. Választhatunk jó és rossz között. Jézus gyilkosai helyett válhatnánk követőivé.

Egy lehetséges értelmezés szerint Isten nem bennem és nem benned él, hanem kettőnk kapcsolatában. A szeretetben. Hiszen a szeretet Istene. Aki értelmetlenül tesz tönkre, szakít szét, tagad meg, árul el, áldoz fel ilyen kapcsolatot, az Istent öli meg, juttatja kínhalálra, feszíti keresztre, miként tették azt ama Nagy Pénteken Jézus gyilkosai.

Húsvétra készül a világ. Csokoládé nyuszik, kölnivíz, sonka és tojás. Cuki virágdíszek, barkaág. Ablaktisztítás, nagytakarítás, csínos ruhák. Csak szeretet nincs, csak szavak nincsenek. Annál több hitetlenség, megtagadás és árulás.