PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

059981
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
25
28
127
127
59981

Az Ön IP címe: 18.207.254.88
2020-06-04 16:44

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

Éltető halál

Hat éve halt meg a férjem: Furmann Imre. Tíz éve halt meg a fiunk: Furmann Dávid.

Sokan félnek a haláltól. Különösen a sajátjuktól és a szeretteikétől. Nem akarnak gondolni se rá, hogy meghalnak majd. Arra meg pláne nem, hogy a szeretteik is meghalhatnak, esetleg hamarabb, mint ők. Pedig mindannyiunk életének legbiztosabb ténye, hogy meghalunk. A haláltól nem rettegni kellene, nem menekülni a gondolatától, hanem előre futni hozzá. Tudatosítani magunkban, hogy életünk véges. Nem áll rendelkezésünkre korlátlan idő. Akik félnek a haláltól, azok könnyen félnek az élettől is. Pedig az élethez bátorság kell. Létbátorság. Elszántság arra, hogy ne mulasszuk el megélni a saját valódi életünket. Ne halogassuk el legjobb lehetőségeinket. Ne áltassuk magunkat -  ha jön a feladat, a kihívás, elhívás, nevezzük bárhogyan, - hogy most még nem, majd legközelebb. Ne mulasszuk el legszebb emberi kapcsolatainkat arra hivatkozva, hogy még nem vagyunk felkészülve, most nem alkalmas a helyzet, meg így tovább. Az élet egyszeri, megismételhetetlen, pótolhatatlan. Ettől csoda. És minden, ami igazán fontos, ami csodává válhat, az ilyen egyszeri és soha vissza nem térő lehetőség.

Hogyan viselhető el a halál okozta fájdalom, a hiány? Esetleg úgy, ha nem kell utólag szégyenkeznünk, megbánnunk dolgokat. Ha úgy érezzük: teljes volt velük az életünk. Imrével és Dáviddal végig beszélgettük az életünket. Mondtuk a magunkét, vitatkoztunk, küzdöttünk, harcoltunk. Szenvedélyesen éltünk. Inspiráltuk egymást legjobb önmagunk megvalósítására. Jó volt olyannak tudnom magam, amilyennek az ő szemükben látszódtam. Örökre megmaradó mérce. Nem adható alább. Helyettük is próbálok élni. Tudom, hogy mennyire szeretnének élni. Mennyi fontos dolguk lenne. Milyen szenvedélyesen küzdenének, dolgoznának, szeretnének, élnének most is. Ennyi adatott.

Fájdalmas a hiány, amit a halál okoz. Ám a halál az élet természetes része.

Mások meg élnek. Élhetnének. Az élet lehetőségének elmulasztása, eltékozlása az amúgy még lélegző, tevő-vevő, csetlő-botló emberek által, akik az életet csak mímelik, az felháborító, elfogadhatatlan, az félelmetes. Letaglóz. Másként fájdalmas a hiány, amit élő emberek okoznak. A cserbenhagyók. Akiknek az ad örömöt, ha másokat fosztanak meg életlehetőségeiktől.

Nincsenek erre jó szavak. Mennyi próbálkozás. Teljes szívvel, lélekkel. Imréért, Dávidért, magamért, magunkért. Menta kör: viszonyuljunk másként a világhoz, a többiekhez, önmagunkhoz! Triplaszaltó: ha rászánjuk magunk, sikerül. Biztató: alakíthatjuk az életünk, lehet közünk egymáshoz. A szociológia: tükröt tartunk, amiben megláthatóak választható jövőink, hogy magunk válasszuk ki és valósítsuk meg a legjobbat.

És mennyi rideg válasz: Ez egy társtalan világ. Nem akarom, hogy szétessen az eddigi énem. Túl nehéz. Jobb a csigaházból félig kibújva csúszkáni a földön. Maradjon a félig telt pohár. Ami a 10 fokú skálán 6-os, az már jó.

Igen, így értékelődik fel az, ami régen annyira természetes volt. Ahogy mi éltünk. Kínlódva, küszködve, csalva, megcsalatva, mégis együtt, mégis egymás szemébe nézve, egymáshoz rohanva, úszva. Maradnak hát az ő szemeik. Az általuk látott énem. A mi közös életünk. Fájdalmas. Nehéz. Szép. Nekem való. És akkor sem, éppen ezért sem törődöm bele. Ami megtörtént, az megtörténhet. Az élet csodálatos. Rajtunk múlik. Lehetünk egymás társai. A szociológia fontos, társadalmi önismeret és a szabadság pedagógiája. Szabadság, szerelem. Méltóság és humor. Az élet vagy unalmas, vagy veszélyes. Akarom, hogy légy. Cselekedni, cselekedi, különben nem érzem, hogy vagyok. Élni, amíg meg nem halunk. Mert úgyis meghalunk.


Élet-halál

Nem az az igazi kérdés, hogy van-e élet a halál után, hanem az, hogy van-e élet a halál előtt.

Késő esti mai mondat

Legyetek realisták, követeljétek a lehetetlent!

Mi a lehetséges és mi a lehetetlen? Ki a realita?

Mennyi megalkuvás. Mennyi kibúvó keresés. Mentőkörülmények mögé búvás. Mennyi hazugság! Mennyi elmulasztott valódi lehetőség. Mennyi lehetséges jó. Micsoda tékozlás. Szomorú, undorító. Miért kellene mindig mindent "megérteni"? Mármint elfogadni, megbocsátani?

 

Mai mondat

A szerelem: bizonyosság, hogy érdemes élni.

Mai vers

Ady Endre: Biztató a szerelemhez

Szép asszonyom, a szerelem
Ötlettelen és ócska jószág,
És mégis, hidd el, ez az egy
Hajszás valamink: a valóság.

Az ember mindent elfeled,
Élni, hazudni, halni, adni,
De csók-kérő daganata
A sírban sem fog lelohadni.

Drágám, az évek és napok,
Hidd el, nem lesznek sohse szebbek:
Holnap s mindig az emberek
Ölelnek, szülnek és temetnek.

Valahogyan, valahogyan
Ezt kellene feledni máma.
Ez a kicsi kis feledés:
Ez az emberek boldogsága.

Édes, ugye, mi feledünk?
Drágám, ugye, a napok évek
Nem rontják meg a mámorunk,
Nem rontnak meg engem s téged?

Olyan mindegy, mint szeretünk,
Olyan mindegy, csókunk mifajta,
Olyan közeli a Halál
S olyan nagyszerű győzni rajta
.

Mai dal

https://www.youtube.com/watch?v=-hJhT79ZTAY

Mai program

Cseh Tamás klub a szerelemről a Miskolci Egyetem Könyvtárának Disputa terében. (2016. május 24. 16.30.)

Kockázat vagy méricskélés

Igen, a lelki fügefalevél elhullajtásánál tartottunk. Hogy az mennyire kockázatos. Átjárás az Én és a Te között. Kirándulás a határhoz. Jó esetben fel se tűnik, hogy hol a határ. Csak mikor már odaértünk, akkor vesszük észre, lepődünk meg. Na, most mi legyen? Ezeket már csak én fűzöm hozzá. Hankiss Ágnes a Rabbi szövege kapcsán odajutott, hogy ha nemcsak a kisujjunk végét nyújtjuk egymásnak, és már nem határolódik el, hogy ki mit ad, akkor ez átjárót nyit világaink között.  Ahogy én mondanám: szőröstől, bőröstől kellünk. És nem elnyelni, hanem inspirálni egymást. Hogy igazán Te legyél Te, éppen Én általam. Ahogyan Én Te általad válhatok igazán Énné.

Ám, ahogy Hankiss Ágnes írja, ez kockázatos. „Aki elszánja magát az első lépésre: könnyen szégyenben marad. Az első lépés megtételéhez bizalom szükséges, mégsem mondhatjuk, hogy a bizalom volna a belépő. Esetünk inkább a tyúké meg a tojásé. Az átjárót a bizalom világítja be, a bizalom pedig nem más, mint az Én és a Te akár villanásnyi, de megtörtént találkozása. Térül az Én, fordul a Te, de valami megmarad: nevezzük tán bizalomnak.”

Aztán meg rátér rögtön a méricskélésre. „A méricskélt viselkedés ördögtől való. Félelmes.”  Mennyire rettenetesek a méricskélő emberek. Mennyit adsz Te? Nem adok-e többet én? Mit veszíthetek? Nem túl nagy árat kell érted fizetnem? Nem is érted, magunkért.  Kalmár szellem, beárazás, számítgatás – legfontosabb emberi kapcsolatainkban. Igen, ez „félelmes”. A határtól visszafelé kimérni, kiszabni az Én és a Te közötti kerítés, a fal, a határsáv meghúzásának, felhúzásának helyét. A kockázatvállalás megtagadása. Nehézségek helyett a könnyű élet választása. Aki választ: Én helyettem Te. Vagy Te helyetted Én. Elviselhetetlen. Hiábavaló. A már megtapasztaltan lehetséges igazán jó élet helyett miért adnánk alább? Miért választják mégis ezt az emberek? Az igazi létre hangolódás helyett a mindennapi életbe ájulást? Ez már egy másik történet. Hankiss Ágnesnél legalábbis.

Én tényleg szeretek élni. Az élet teljességére vágyom. Elhivatottan és boldogan élni – így együtt. Szeretem a napfényt és a csillagok ragyogását. Élvezem a virágok illatát és a madarak dalát. Szeretek különböző világokban otthon lenni. És még mennyi mindent. De a legjobban a számomra Igazán Jelentős Másik világába történő behatolást élvezem. Meg azt, ahogy ő hatol az én világomba. Megélni, hogy Én azért vagyok Én, mert Te: Te vagy. Mert Te figyelsz rám, Te rajongsz értem, Te alakítasz. És Te azért vagy Te, mert Én: Én vagyok. Én figyelek rád, én rajongok érted, én alakítalak. Elhullajtjuk lelki fügefalevelünket. Kockázatos. Nemcsak azért, amit Hankiss vagy a Rabbi mond. Nemcsak az első lépés megtétele hordozza a szégyen veszélyét. Kockázatos az átjárhatóság, az ajtók kitárása. Mintha kitárt karokkal táncolnánk egymást körül. Többé már semmi, csak Te és csak Én. Minden más "ördögtől való és félelmes".


Te és Én

Hankiss Ágnes Csak az élet c. könyvében olvasom, amit ő meg egy rabbitól idéz és magyaráz: „Mert ha Én vagyok Én, és Te vagy: Te, mert Te vagy Te, akkor Én: Én vagyok és Te: Te vagy. De ha Én azért vagyok Én, mert Te: Te vagy, és Te azért vagy Te, mert Én: Én vagyok, akkor Én nem vagyok Én, és Te nem vagy Te. (Rabbi Mendel szava, legszívesebben bekeretezném.) … Nem a másiknak adom, amit adok, és ő sem nekem adja. Nem a kisujjunk végét nyújtjuk egymásnak, hanem beadjuk, amink akad a közösbe. Átjárás történik az Én és a Te között, szelíd szavak alatt parázsló párbeszéd. Átjárót nyit afelé, ami azonos, kirándulás a határhoz. A lelki fügefalevél elhullajtása persze kockázatos dolog.”  

Két ember, két világ igazi összekapcsolódását ettől szebben és tömörebben leírni aligha lehet. "De ha Én azért vagyok Én, mert Te: Te vagy, és Te azért vagy Te, mert Én: Én vagyok, akkor Én nem vagyok Én, és Te nem vagy Te." Ezt Cseh Tamás is elénekelhette volna. Izgalmas közvéleménykutatást lehet végezni, hogy egy ilyen kapcsolatra mennyien vágynak és mennyien rettegnek tőle.