PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

070562
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
16
47
103
2640
70562

Az Ön IP címe: 3.230.1.126
2020-10-28 08:03

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

Az árnyékok kinyúlnak, a csillagok kigyúlnak, föllobognak a lángok s megbonthatatlan rend szerint, mint űrben égitest, kering a lelkemben hiányod.

Ezt a József Attila idézetet írta Lehoczky Alfréd gyászjelentésére a családja. Temetése június 2-án 14 órakor lesz a Szentpéteri kapui temetőben.

Imre utolsó versének utolsó sorai

Emberek!
Ne féljetek, és ne hagyjátok, hogy a szennyes víztömeg
még Noé bárkáját is elvigye,
magával ragadva népet, népeket.

Viasztalanul
Különböző emberekkel megyünk együtt életünk hosszabb-rövidebb szakaszain. Aztán elhagynak minket. Vagy mi hagyjuk el őket. Együtt maradhatnánk-e a világ végezetéig? Végteleníthetőek-e a közös történetek? Holtomiglan, holtodiglan. Imre, a férjem azt mondta, hogy ez neki így kevés. Mi az, hogy holtodiglan? Ha ő meghal, akkor én már más útra térhetek? A közösen választott úton végig lehet-e menni? Akár egyedül is? Vagy ez csak képzelődés, mint az a kényszer, hogy helyettük is nekem kell élnem? Mi az, hogy „együtt”? Ilyenekről is beszélgettünk kedden a Cseh Tamás klubban. Erről is beszélt ma Gecse Attila lelkész Miskolcon a Csabai kapui Református Gyülekezetben. Jézus azt ígérte, hogy velünk marad a világ végezetéig. Közel hajol hozzánk. Ha ő az út, az igazság és az élet, ha azért jött, hogy mintát adjon, akkor mi is maradhatnánk együtt. Az összetartozók együttléte. A Mennyország polgáraiként élni már itt a földön. A szeretet hírnökeivé válás. Tökéletességre törekvés. Erő. Hit a csodák megvalósíthatóságában.Nevetségesnek, megbotránkoztatónak tűnő elképzelések. Nagyon más, nagyon idegen a mai világban az, aki így vélekedik. Ma azt harsogják: Jobb beérni azzal, ami van. Mindenki így él. Ha másnak jó, akkor mi miért hőbörögnénk? Félig telt pohár, tízes skálán a hatos már jó, megalkuvások, rossz kompromisszumok. Hazugságok erdeje. Eltékozolt élet. Letudjuk, elmúlik valahogy, nem is olyan rossz. Pedig a szeretetlenség a legfőbb bűn. Az igazi élet lehetőségének elmulasztása: vétek. Élünk, mint Noé korában. Akkor is ettek, ittak, házasodtak, vásároltak, építkeztek. Hiába szóltak néhányan, hogy nincs ez így jól. Másként is lehetne. Másként kellene. Elhivatottan, gyümölcsözőn, szeretetben. Emberien. Istenien. Noé szólt és cselekedett. Építette a bárkát. A többiek bolondnak nézték. Minek? Mire fel? Miért pont ő? Honnan veszi? Aztán eleredt az eső. Jött az árvíz. Özönvíz lett. Akkor már jajongtak, rettegtek, menekültek volna. Noé nem félt a víztől. Számított rá. Néhány állat és ember befért a bárkára. Megmenekültek. Nekik a víz a barátjuk volt. Ringatta a bárkát. Éltette őket. A többiek vízbe vesztek. Elnyelte őket. Semmivé lettek.

Most még kegyelmi időket élünk. Választhatunk. Rajtunk múlik, hogy milyen életet élünk, mivel töltjük az időnket, kikkel társulunk. Még tart a türelem. A Bibliabeli Jelenések könyve szerint a Tűz következik.  Előbb-utóbb felelnünk kell a tetteinkért és a szavainkért. Meg a mulasztásainkért, a csöndjeinkért.  Eljön az igazság pillanata. A tűz vajon kinek lesz éltető elem, fényforrás, melegítő erő? És kinek okozza a vesztét, a pusztulását? Vannak, akik tűzmegelőzéssel foglalkoznak. Tűzvédelemmel. Szép hivatás a tűzoltóké. De vannak tüzek, melyek emberi erővel nem olthatóak el. Mi van akkor, ha ilyen lángolás vesz körül? Mi marad belőlünk a víz – tűz - szerelem mindent lehántó munkája után?

Időben élünk. Telik az időnk. Mi és ki fontosabb nekünk? A gúnyolódók, akik kinevetnek vagy rémítgetnek a csodákba vetett hitünkért, a számukra szokatlan erőnkért, a tökéletességre törekvésünkért? Vagy a világ ellenében, a harsogó sokadalom véleménye ellenére arra hallgatunk, aki elhivatott életre inspirál, aki szeretetre biztat?

A Biblia tanítása, Péter második levele szerint: Isten üzenni akar a mi életünk által. Hírt akar adni. Annyi hírt kapunk és adunk tovább. A szeretetben élés lehetőségének örömhírét az életünkkel adhatjuk tovább. Mintát adhatunk. Megmutathatjuk, hogy így is lehet. Összetartozva, alakítva az életünk.

Éljünk viasztalan életet. Mit jelent ez? A fazekasmesterek által készített korsók régen sem sikerültek mindig tökéletesre. Néha hajszálrepedések támadtak. Előbb vagy utóbb ezeken át elszivárgott, kifolyt az edény tartalma.  Némelyek kitalálták, hogy ha bekenik az egész edényt viasszal, akkor szépen csillog majd és átmenetileg elfedi, elzárja rést, a repedést. Így eladták a hibás, selejtes, semmire sem jó termékeket is. Mennyi ember keni be viasszal az életét. Aztán kisuvickolja jó fényesre. Kifelé szépen mutat. Csak a Nap felé nem szabad tartani, mert akkor átlátni rajta. Mennyi homlokzat, külcsín. Mennyi megjátszás. Játsszuk azt, hogy semmiről sem tudunk. Mindenki másról beszél. Mert, ha én úgy teszek, mintha elhinném, hogy Te azonos vagy azzal a viaszos csillogással, amit mutatsz felém, akkor Te sem szólsz, hogy látod ám a repedéseket, a széttöredezettséget, a szétesettségemet. Ha valaki szól, az súlyosan megsérti a játékszabályokat. Bűnhődnie kell. Egy hazugságokra épülő világban az igazság kimondása a bűn. Veszélyes. Érzelmi összeomlást okoz. Kiközösítéssel jár. Magadra hagyunk, félünk tőled. Mert szóltál, hogy vigyázzunk, szétestünk. Figyelmeztettél, hogy többre vagyunk hivatottak. Megláttad bennünk a művészt, míg mi házmesterségre ácsingóztunk. Fordított világ. Aki szeret, attól menekülünk. Akinek nem számítunk, azzal jól kijövünk. Akivel társulhatnánk, alapíthatnánk, felemelkedhetnénk, attól megszabadulunk. Inkább pénzért, projektben szervezünk közösséget, hozunk létre alapítványt. Kikapcsolódunk. Pedig bekapcsolódni kellene. Legalább a saját életünkbe. Nem rettegni a tűztől, hanem a tűz szerelmeseiként élni. Nem elfedni, hanem megszüntetni a repedéseket.

Vallás, művészetek, intenzív emberi kapcsolatok – minden erről szól. Mégis milyen nehéz. Botorkálunk az úton.


Mit jelent: élni?
Élünk biológiai értelemben. Lélegzünk, táplálkozunk. Vegetálunk. De ez nem mindig jelent emberhez méltó életet. Az több, mint a biológiai létezés. Ahogy József Attila írja: "Ehess, ihass, ölelhess, alhass. A mindenséggel mérd magad"

Nekünk mi a mérce? Mi mivel mérjük magunkat? Milyen más lenne minden, ha "a mindenséggel" mérnénk magunk. Talán kevesebb lenne a táplálkozási gond, a túl- vagy alultápláltság. Kevesebb lenne az alkoholba fojtott bánat, vagy az unaloműzésből való ivás. Kevesebben küzdenének alvás-zavarral. És egészen biztosan több lenne a boldog ölelés.

Kiemel - beemel

A színház számomra a katarzis megélésének színtere. Kiemel a saját életemből. Beemel a saját életembe. Eltávolít a lényegtelentől, közel visz a lényegeshez. Megdöbbent, hogy mik vannak, és mindenki mennyire különböző. Csodálkozom, hogy mégis, mindenkinek a sorsa mennyire hasonló. Megrendülés és megtisztulás. Ráébredés, hogy ami velem történik, az megtörtént már mással is. Ami mással megtörtént, az megeshet velem is. Nem vagyok egyedül. Magányosságra kárhoztató világunkban fontos kapaszkodó. Bármennyit mondja közvetlen környezetem, hogy mindenben eltérek tőlük, megvalósíthatatlan ábrándokat kergetek, magamra fogok maradni, de ha eltáncolják a színházban a Quixotét, akkor tudom, hogy nem egyedül küzdök álmaimért akkor sem, ha mások szélmalmokkal küzdő csodabogárnak néznek. Ha megnézem a Ványa bácsit, akkor rájövök: mindegy, hogy a szamovárt, a tv-t vagy az okos telefont bámuljuk, úgyse figyel senki a másikra és senki nem is mond semmit. Jó tudnom, hogy nemcsak én érzem úgy, hogy akik majd száz-kétszáz év múlva élnek utánunk, nem értik, miért tékozoljuk így el az életünk, miért élünk ennyire értelmetlenül. És alig várom az Operafesztivált, hogy újra halljam a Kékszakállú figyelmeztetését: ne akarjam megszerezni az utolsó szoba kulcsát, ne akarjam a szeretett lény lelkét teljesen átjárni. Tudom, hogy úgyis megteszem, de azért olyan fájdalmasan jó érezni, hogy ez is közös sors, ha igazán szeretünk. Gimnazista koromban dolgozatot kellett írnom arról, hogy milyen lesz egy napom 20 év múlva. Azt írtam, hogy este a barátaimmal színházba megyünk, utána beülünk egy étterembe és a színház kapcsán beszélgetünk az életünkről. Igen, ha van színház, ha vannak barátaink, ha beszélgetünk: jobb az életünk. És erőt ad, hogy még jobbá tegyük.

(Az ÉszakMagyarország c. megyei napilap május 25-ei számában jelent meg "Kiemel az életemből. Beemel az életembe" címmel. Az írás a lap azon kérdésére, hogy mit jelent nekem a színház?)

Éltető halál

Hat éve halt meg a férjem: Furmann Imre. Tíz éve halt meg a fiunk: Furmann Dávid.

Sokan félnek a haláltól. Különösen a sajátjuktól és a szeretteikétől. Nem akarnak gondolni se rá, hogy meghalnak majd. Arra meg pláne nem, hogy a szeretteik is meghalhatnak, esetleg hamarabb, mint ők. Pedig mindannyiunk életének legbiztosabb ténye, hogy meghalunk. A haláltól nem rettegni kellene, nem menekülni a gondolatától, hanem előre futni hozzá. Tudatosítani magunkban, hogy életünk véges. Nem áll rendelkezésünkre korlátlan idő. Akik félnek a haláltól, azok könnyen félnek az élettől is. Pedig az élethez bátorság kell. Létbátorság. Elszántság arra, hogy ne mulasszuk el megélni a saját valódi életünket. Ne halogassuk el legjobb lehetőségeinket. Ne áltassuk magunkat -  ha jön a feladat, a kihívás, elhívás, nevezzük bárhogyan, - hogy most még nem, majd legközelebb. Ne mulasszuk el legszebb emberi kapcsolatainkat arra hivatkozva, hogy még nem vagyunk felkészülve, most nem alkalmas a helyzet, meg így tovább. Az élet egyszeri, megismételhetetlen, pótolhatatlan. Ettől csoda. És minden, ami igazán fontos, ami csodává válhat, az ilyen egyszeri és soha vissza nem térő lehetőség.

Hogyan viselhető el a halál okozta fájdalom, a hiány? Esetleg úgy, ha nem kell utólag szégyenkeznünk, megbánnunk dolgokat. Ha úgy érezzük: teljes volt velük az életünk. Imrével és Dáviddal végig beszélgettük az életünket. Mondtuk a magunkét, vitatkoztunk, küzdöttünk, harcoltunk. Szenvedélyesen éltünk. Inspiráltuk egymást legjobb önmagunk megvalósítására. Jó volt olyannak tudnom magam, amilyennek az ő szemükben látszódtam. Örökre megmaradó mérce. Nem adható alább. Helyettük is próbálok élni. Tudom, hogy mennyire szeretnének élni. Mennyi fontos dolguk lenne. Milyen szenvedélyesen küzdenének, dolgoznának, szeretnének, élnének most is. Ennyi adatott.

Fájdalmas a hiány, amit a halál okoz. Ám a halál az élet természetes része.

Mások meg élnek. Élhetnének. Az élet lehetőségének elmulasztása, eltékozlása az amúgy még lélegző, tevő-vevő, csetlő-botló emberek által, akik az életet csak mímelik, az felháborító, elfogadhatatlan, az félelmetes. Letaglóz. Másként fájdalmas a hiány, amit élő emberek okoznak. A cserbenhagyók. Akiknek az ad örömöt, ha másokat fosztanak meg életlehetőségeiktől.

Nincsenek erre jó szavak. Mennyi próbálkozás. Teljes szívvel, lélekkel. Imréért, Dávidért, magamért, magunkért. Menta kör: viszonyuljunk másként a világhoz, a többiekhez, önmagunkhoz! Triplaszaltó: ha rászánjuk magunk, sikerül. Biztató: alakíthatjuk az életünk, lehet közünk egymáshoz. A szociológia: tükröt tartunk, amiben megláthatóak választható jövőink, hogy magunk válasszuk ki és valósítsuk meg a legjobbat.

És mennyi rideg válasz: Ez egy társtalan világ. Nem akarom, hogy szétessen az eddigi énem. Túl nehéz. Jobb a csigaházból félig kibújva csúszkáni a földön. Maradjon a félig telt pohár. Ami a 10 fokú skálán 6-os, az már jó.

Igen, így értékelődik fel az, ami régen annyira természetes volt. Ahogy mi éltünk. Kínlódva, küszködve, csalva, megcsalatva, mégis együtt, mégis egymás szemébe nézve, egymáshoz rohanva, úszva. Maradnak hát az ő szemeik. Az általuk látott énem. A mi közös életünk. Fájdalmas. Nehéz. Szép. Nekem való. És akkor sem, éppen ezért sem törődöm bele. Ami megtörtént, az megtörténhet. Az élet csodálatos. Rajtunk múlik. Lehetünk egymás társai. A szociológia fontos, társadalmi önismeret és a szabadság pedagógiája. Szabadság, szerelem. Méltóság és humor. Az élet vagy unalmas, vagy veszélyes. Akarom, hogy légy. Cselekedni, cselekedi, különben nem érzem, hogy vagyok. Élni, amíg meg nem halunk. Mert úgyis meghalunk.