PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

072224
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
56
69
454
1509
72224

Az Ön IP címe: 3.219.31.204
2020-11-23 19:30

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

 

Beállítás-kiállítás

Az ember csak úgy beállít. Mert szokott. Kiállítás. Megnyitó. Most éppen avató. Kiké? A Pálfalusiaké. Na, nem azért, mert odavalók. Nem odavalók. Bár nekem Pálfala, Sajópálfala fontos helyem. Szomszédos a világ közepével: Vámossal. Mikor tehettem szerveztem Pálfalán Pálfalusi kiállítást. Jó poén. Meg aztán ott voltak igazán szép, méltó terek. Több. mint egy évig lógtak ott Attila képei. Egyszer Pestről jött vendégségbe az ELTE Szociológiai Intézete. Meg ott voltunk mi, a miskolciak. Okoskodások, előadások, megvitatás. A fő téma: a hálózatiság. Korunk tudományos paradigmája. Minden erről szól, így értelmezhető. A képek meg ott a falon. Minden teremben. Ezek meg mik? -  kérdik végre. Pont az, amiről beszéltünk. Itt vannak a hálózatok. A csillagok az égen, a bolygók járása. Meg a nagyvárosok felülről nézve. És a vasúti pályák, sztrádák. Üzletláncok, bankhálózatok. Televíziós, mobiltelefonos, rádiós hálózatok. Az ivóvízé, a szennyvízé, a gázé, a kábeleké. De ez mind nem lenne érdekes. Viszont az emberek. A sejtjeink, agytekervényeink. Rokonsági kapcsolataink, munkahelyeink, facebookos ismerőseink. Na meg a rokonszenvek és ellenszenvek hálózatai. A szereteté. És a gyűlöleté. Melyik milyen színű? Találd csak ki. Pontok végtelennek tűnő halmaza. Csillag az égen, fűszál a réten, ember a földön, érzés a szívben. Lesz, volt, van közöttük kapcsolat? Mitől függ? Einstein és Erdős Pál vitája: Isten, mikor teremtette a világot, vajon minek alapján döntött? Hová húzott vonalat a pontok közé? Erdős szerint talán kockajátékot játszott. Választott 2 pontot, kockát vetett, ha hatos, akkor összekötötte őket. Einstein szerint mégse képzelhetjük Istent szerencsejátékosként. És a még nagyobb dilemma: ezek a ma kirajzolódó, látható vonalak eleve ott vannak, vagy csak a mi elménk, érzékelésünk vetíti oda és éppen oda őket, ahol látszódnak? Korunk, életünk, a világ legfőbb dilemmája. A választól függ, hogy változtató, alkotó lénynek tekintjük-e az embert, önmagunkat vagy madzagon rángatott bábunak? Amilyen markáns választ ad az apa Pálfalusi Attila a világ hálózatokból történő felépülésének dilemmájára, ugyanolyan markáns a fiú Pálfalusi Attila Viktor válasza az értelmezés, és a cselekvés szerepének fontosságára vonatkozóan. Hajolj csak be a varázskarikájába és megtudod. Nem hallasz mennyei választ, sem tudományos előadást. Megtapasztalod. Ott vagy Te, a saját bőrődbe csomagoltan, a saját szenvedéseiddel, önmarcangolásoddal, kétségeiddel és hirtelen ott vagy Te a falon, mint műalkotás. Kép. Itt a nagy alkalom, hogy végre megtudd: ki vagy? Hiszen a művészet állítólag a lényeget mutatja meg. És akkor ki vagy? Hol ez, hol az. Hol így, hol úgy. Rezzenéstelen arccal merőn figyelsz, a képen látható önmagad meg állandóan más. Mozog. Mitől? A fény, a megvilágítás teszi. Ennyi az egész. Nem elég, hogy hálózat, bonyolult összefüggések, ki kivel mikor mit és egyáltalán. Szétválása az együttlevésnek, a szeretésnek, akarásnak, meg mi minden másnak. Ráadásul ennyire fontos, hogy ki irányítja rád tudata reflektorát. Ki néz? Hogyan néz? Szeret? Akar? Fontos vagy neki? Inspirál? És vajon mire? Komor, sötét lesz az életed, vagy csupa jó, izgalmas meglepetés az élet? Hová helyezed magad? Ki a Jelentős Másik? Kinek a szemében látod olyannak magad, amilyenné válni szeretnél? A hálózati kapcsolatok lehetnek láncok, kötelek, melyeket szét kell tépni. Lehetnek értelmet adó, megtartó kötelékek. Hogyan élsz? Akarsz még egyáltalán valamit? Vagy csak hagyjanak békén? Csak ne legyen ennyi izgalom? Azokra hallgatsz, akik nyugalomra, harmónia keresésére, a veszélyek elkerülésére biztatnak? Gyere el és nézd meg a Pálfalusiak kiállítását. Gondolkodj el. Szégyelld magad, káromkodj és kezdj új életet. Lehet másként. Muszáj másként.

Tegnap egy volt tanítványom nagyon komolyan azt kérdezte, hogy szerintem elkerülhető-e a világ elpusztulása, az életünk merő rettenetté válása. Igen, szerintem el. De csak általunk. Csak általunk. Mi vagyunk a pontok. Mi kötődünk vagy határolódunk el. Mi világítunk. A Te szemedben akarok csodásnak látszani. Csak az én szemem inspirálhat, hogy csodálatos legyél. Nézzétek, lássátok, válasszatok!  


Múló idő

Megint egy hét. Mivel telt? Hogy múlott? Előző hétfőn régi barátom látogatott meg Vámoson. Emlékeinket egyeztettük, megbeszéltük új könyvét. Azóta elküldte az előző kötetét, jó az is. Kedden, Pesten a Brazilok című film premier előtti vetítésén voltam. M Kiss Csaba filmje, nekem nagyon tetszik. Remélem sokan látják majd és sokat beszélgetünk róla. Szerdán Széchenyi fürdő. Ragyog a nap, csillog a víz. „Ússz velem” érzés. Csütörtökön Újcsanáloson Értéktár arról, hogy... „Merre tart a világ?”. Aztán temető: Édesapám, Nagyszüleim, rokonaim sírjai. Találkozás az élő rokonokkal. Véletlen szerencse, hogy Németországban élő másodunokatestvéremékkel is összefutok. Pénteken meglátogatom a kórházban Etelka nénémet, aztán találkozom Zsuzsival. Jót beszélgetünk a jelenünkről és kicsit a „mentás” időkről. Este egy barátommal a Drótban borozunk, élőzene, szól a szaxofon, mi megvitatjuk a kitüntetések visszaadását és más számunkra fontos ügyeket. Szombaton délben indulok a Balatonra. Feltehetően a nyár utolsó forró hétvégéje ez. Földváron a kikötőben találkozunk Hilda barátnőmékkel. Komppal megyünk át Tihanyba. Éppen megy le a nap. Csodás. Autóval Alsóörsre. Vacsora a teraszon. Szombaton délelőtt villany meghajtású hajóval a Balatonon. Magyar vállalkozók konstrukciója, ők gyártják, apa és fia. Kényelmes, praktikus, minden a helyén. Lelkesedünk érte. Aztán kikötünk, Hildáéknál ebédelünk és szusszanásnyi pihenés után vissza a kikötőbe. Az Operaház két művészének vendégei vagyunk, vitorlázás közben pezsgőzés. Nincs jó szél, a férfiak nem örülnek, de mi nők jól elvagyunk, így ringatózva, gyönyörködve a tóban, a parti tájban, a körülöttünk lévő sok-sok hajóban. Este egy kb. húszfős vacsorán veszünk részt egy elvarázsolt kertben. Sok finomság, kedves háziak. Sikeres vállalkozók. Három fiuk közül az egyiknek a lakodalma volt előző nap. Ugandai barátnőtől kezdve sok más érdekes ember. Beszélgetünk. Hétfőn délben Hildáéknál ebéd Kovács Endre fotóművésszel. Délelőtt a 3 kötetét tartalmazó dobozt tanulmányozom. Micsoda élet, micsoda képek. Már-már elfelejtett 2 tekercs. A 60-as, 70-es évek Budapestje ködösen, kilátástalanul. A Vizafogón egy cigánytelep, ott élő emberek képei. Sínek között kisgyerek megy, hátulról látjuk. Mindjárt a váltóhoz ér. Elágazás. Vajon melyik a vakvágány? Merre megy tovább? És egy sorozat a Kassák Stúdió előadásairól. Halász Péter legendás társulata. A fotós, mostani ebédelőtársam, a barátjuk volt, hozzájuk tartozott. Micsoda élet. Budapest és a Svájcban töltött évtizedek után Alsóörs. Most kert, virágok, szőlő. Templomok fényképezése. Itthon levés. Mennyi titkot rejt egy ember élete. Külön világ. Milyen keveset tudunk egymásról. Milyen könnyen elsikkadhat a lényeg. Látszólag ismerjük egymást, olykor beszélgetünk. A művészet fontossága. A képek! Tegnap este hazajöttem Miskolcra. Új hét indult.

 

Ölelés

Ragyog a nap, csillog a víz. Ússz felém! Dáviddal szerettünk egymás felé úszni. Közeledni, találkozni, megölelni egymást. Átölelni egymást a Fiammal, a Férjemmel, a szerelmeimmel. Testi ölelés. Lelkek ölelkezése. Közeledés. Úszni, szaladni, repülni - kitárt karokkal - egymás felé.

Imre úgy képzelte el a halálát, hogy úszik a nyéki tó közepe felé, Dávid és én a parton állunk, ő néz bennünket, integet, integetünk.

Távolodni, elválni, meghalni is könnyebb, ha közel voltunk egymáshoz, öleltük egymást, úgy igazán.

Mégis mennyien választják a távolságtartást. Távol tartják magukat mindentől, mindenkitől, még maguktól is. Mernek-e gondolni a halálukra, vagy csak rettegnek tőle? Milyennek képzelik? Kire tekintenek?

Ragyog a nap. Csillog a víz. Élünk.


Érdemes

Vannak, akik nem értik, hogy miért, mire fel, milyen alapon különböztetem meg az autentikus életet a nem autentikustól, az emberhez méltó életet a biológiai vegetálástól, az emberi nem lényegi sajátosságait kiteljesítő nembeli létet a partikuláris léttől.  Vannak, akik úgy értik félre a szavaimat, mintha bizonyos embereket magasabb rendűeknek minősítenék másoknál. Szó sincs erről. Meggyőződésem, hogy minden ember alkalmas és képes az autentikus, emberhez méltó, az ember nembeli lényegét kiteljesítő (szabad, tudatos, alkotó, társas, egyetemes) életre. Minden embernek lehetősége, joga, önmagával szembeni kötelezettsége, hogy valóban emberhez méltó életet éljen. Szerintem szinte mindenki megtapasztalja a saját életében a kétféle „élet” közötti különbséget. Megtapasztaljuk, hogy mekkora a különbség a kettő között. Még akkor is, ha amúgy rendben mennek a dolgaink. Nagyobb bajoktól mentesen élünk. Jól vagyunk. Nincs okunk a panaszra. Jól esnek a finom ételek, italok. Van megélhetésünket biztosító munkánk. Elfogadnak, becsülnek a körülöttünk lévő emberek. A társunkkal jól megvagyunk. Ez így jó. De van az életnek más dimenziója, emelkedettebb formája is. Ilyenkor minden egészen más. Intenzívebb, ragyogóbb, valóságosabb. Minden és mindenki közelebb kerül. Főként mi önmagunkhoz. Érezzük, tudjuk magunk. Sugárzunk, kiteljesülünk. Talán Platon barlanghasonlata érzékelteti ezt legjobban. Ha egy barlangban töltöttük eddigi egész életünket, háttal a barlang bejáratának, akkor a szemközti falra vetülő árnyakról hisszük azt, hogy valóságos lények. Ennyit látunk a világból. Megvagyunk, élünk, berendezkedünk erre a létmódra. Aztán egyszer kilépünk a barlangból. A sötétből a világosságba. Először elvakít a fény. Fáj a szemünk a nagy ragyogástól. Majdnem elrepít a szél. Szokatlan a szabad levegő és a napsugár. De mikor kitisztul a látásunk, akkor rádöbbenünk, hogy ez azért egészen más, mint az eddigi életünk. Ez a valóságos, az igazi. Összehasonlíthatatlanul intenzívebb. A színek, az illatok, az érzések. Minden más. A tárgyak, a madarak, a virágok, az emberek. Eddig minden távoli volt, most minden közelebb kerül. Elcsodálkozunk, hogy milyen közeliek a csillagok és mekkora a hold. A jó emberek ránk mosolyognak. Jó élni. Eddigi életünkben csak megtörténtek a dolgok velünk. Miként körülöttünk mindenki mással. Mindig, mindenki gondokkal küzdött, fáradt volt, panaszkodott. Az élet túl nehéz – mondták és így éreztük mi is. Most meg minden alakítható, megváltoztatható. Mindenhez van közünk. Minden rajtunk is múlik. Fontosak vagyunk. Lehetnek társaink. Számítunk. Döntéseket kell hoznunk, melyeknek súlya van. Cselekedeteinkért felelősséggel tartozunk. Felnőttünk. Igazán élünk. Belevettettünk a szabadságba.  Mámorítóan jó. Csodálatos. Persze a barlanglakók mást mondanak. Erősködnek, hogy tévedünk. Káprázat, amit látunk. Nem az a valóság, hanem a másik, amiben eddig éltünk, amiben ők megmaradtak. Aggódnak értünk. El lettünk varázsolva, megbabonáztak. Vallási őrület, politikai fanatizmus, elmebaj áldozatai vagyunk – ilyeneket mondanak. Mindent megtesznek „megmentésünkre”. Visszahurcolnak. Mi meg hagyjuk. Jó összebújni a hajnali bárban. Úgy teszünk, mintha élnénk. Búslakodunk, kiöntjük lelkünk egymásnak. Mindenki így él – konstatáljuk elégedetten. Háttal a barlang nyílásának könnyebb. Az éjszakák még nehezek. Álmainkban megjelennek a valódi, autentikus, emberhez méltó élet képei. Emlékszünk még hús-vér emberekre. Majd elfeledjük. Vagy íratunk fel altatót.

Kinek van igaza? Melyik az igazi élet? Ki az, aki téved? Szabadság vagy rabság? Fény vagy homály? Mátrix? Eldönthetetlen? Ne kábítsunk magunk! Döntenünk kell. Választanunk. Rajtunk áll. Nem mások elvárásai miatt. Legfőbb életfeladatunk, hogy megismerjük választási lehetőségeinket. Lehet így, és lehet úgy választani. Bármit választhatunk, csak azt nem választhatjuk, hogy nem választunk. Másra át nem hárítható felelősség. Mire akarunk gondolni, mikor majd éppen meghalunk? Barlanglakók közösségében unalmasan eltöltött jó kis életünkre, vagy egy mámorítóan ragyogó, legjobb önmagunkat kiteljesítő, saját, megismételhetetlen és pótolhatatlan életünkre? Azt, hogy kinek mi az autentikus élete, ki mire hivatott, ki kit valamint kit ki inspirál, ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. De el kell döntenie. Ezért szólok. Erre biztatok. Keressük meg a kijáratot. Lendüljünk át. Lehet. Érdemes.


Boldogság

Boldogság. Amire mindenki vágyik? Minden ember boldog akar lenni? De mitől és miért? Kinek mit jelent? Elérhetetlen, megfoghatatlan kék madár? A tökéletes megbékélés, az örök béke állapota, amelybe úgy jutunk el, ha megszűnik bennünk minden sóvárgás? Esetleg éppen az ellenkezője? Vagyis az, amikor nagyon sóvárgunk valamire, nagyon vágyunk rá, és az tölt el boldogsággal, ha közelebb jutunk hozzá? Amikor az ember tér- és időérzékét elveszítve egy számára örömet és kihívást jelentő tevékenységbe belefeledkezik és ez számára boldogságérzést okoz? Állapot vagy folyamat? Rövid idejű vagy lehet hosszan tartó? Érzés, tudatállapot, extázis? Adottság, érdem, kegyelem? Tehetünk érte vagy kapjuk? A legszemélyesebb, a legegyénibb? Csak társas lehet? Aggódás, netán rettegés kíséri, mert félünk, hogy nehogy elveszítsük? Mindentől elzár, mert teljesen betölti életünket és nem akarunk semmi mással foglalkozni? Mindenre nyitottá tesz, mert végtelenné teszi a lelkünk, a világunk? Vállalható? Jobb eltitkolni? Netán szégyen?

Nekem a boldogságot az jelenti, ha a lehetőségek közül merem a számomra legvonzóbbat választani, még akkor is, ha képtelenségnek, megvalósíthatatlannak tűnik. Ha keményen kell dolgoznom érte, ha nehézségek vállalásával jár. Ha szinte mindenki lebeszél róla, ijesztget, netán elítél és megvet érte. Ha mindennek ellenére, mégis sikerül elérnem, megvalósítanom, az maga a boldogság. Hosszan tartó, életemet betöltő állapot. Mindent megváltoztat, áthangol. Erőt ad, jókedvet, derűt. Elhivatott élet. Kiválasztani és megvalósítani azt, amire hivatottnak találom magam.  Az én értelmezésem szerinti szociológussá válni. Megélni a szerelmet. Társra találni.  Életteljesség. Mindent beragyog. Érhetnek csapások. Történhet sok rossz. Kudarcokat vallhatok. A lényeg már megvan. Olyanná válóban vagyok, amilyennek azok látnak, akik fontosak nekem, akiknek fontos vagyok. Mennyi harc, küzdelem, fáradság, áldozat. Könnyek, veszedelmek, belehalások. És mégis. Volt néhány szempár, melyben olyannak láttam magam, amilyenné válni szerettem volna. Kölcsönös inspiráció. Volt néhány lépés, amiket együtt tettünk meg. Nézés és járás. Van-e, akinek fontos a nézése, a tekintette? Van-e, akinek olyan a járása, mint a miénk? Egymásra nézni, együtt járni, egy felé menni. Együtt választott, vállalt célokért tenni, azokhoz közeledni. És közben jól érezni magunk. Maradéktalanul. Téren és időn kívül helyezkedve belefeledkezni a kihívást és örömöt jelentő tevékenységbe. Végteleníthető történet, végteleníthető boldogság.


Értelmezés

A világ értelmezés útján épül fel. Gyakran mondom. Hiszem. Ez a mondat is különböző módokon értelmezhető. Hallgatóim figyelmét mindig felhívom, hogy a szociális konstruktivizmust ne tévesszék össze a szolipszizmussal.

A szolipszizmus a szubjektív idealizmus szélsőséges formája, mely szerint csak szubjektív érzeteink vannak. Nincs objektív cseresznye. Csak a cseresznye általam érzékelt íze, színe, tapintása létezik. Nem érdemes beszélni róla, más úgysem értheti. És nem érdekel, hogy más milyennek érzi. Nincsenek is szavak érzeteink kifejezésére.

A szociális konstruktivizmus szerint van objektív világ. Társainkkal konstruáljuk, építjük fel, hozzuk létre. Az objektív világ a közösen kialakított, együtt elfogadott, általánosan elismert értelmezés szerinti világ. A szolipszizmus hívei úgy tartják, hogy végérvényesen és menthetetlenül be vagyunk zárva a saját életvilágunkba, nem léphetünk ki onnan. Mindenki, mindörökre a saját maga által értelmezett, egyszemélyes világban él. Nincs, mert nem lehet köze másokhoz. Szerintük nem érdemes szóba állni egymással, nem kell érdemi beszélgetésre törekedni, nem kell elmondani azt, amit gondolunk, hiszen úgysem érthetjük meg egymást.

Én, és az általam kedvelt társadalomelméleti irányzatok ennek éppen az ellenkezőjét valljuk. Ezért döbbent meg és háborít fel, amikor az én szavaimra hivatkozva utasítja el valaki, az amúgy általa kezdeményezett beszélgetést. Meghallgatni sem hajlandóak mások érveit, mások értelmezéseit, nem még elmondani a sajátjukat. „Minek? – úgyse sikerül, felesleges.” Nem kell egyeztetni soha semmit, nem kell közös koncepció. Nem kell hinni annak megvalósíthatóságában, amin éppen dolgozunk. Csak legyünk túl rajta. „Pipa”. Mennyire utálom ezt a ma elterjedt, sokak által nyíltan vállalt emberi (vagy szerintem inkább embertelen) mentalitást kifejező szóhasználatot. Írtam korábban egyetemi hallgatók autóbuszon folytatott reggeli beszélgetéséről. „Csak a mai napon legyünk túl” – mondta az egyik. „Csak ezen a héten” – válaszolt a másik. „Csak ezen az éven”- sóhajtották együtt. Ezek mennek manapság. Projektté züllesztődik minden. Tanulás, munka, kapcsolatok, gyermekvállalás, az egész élet. „Csak legyünk túl rajta. Pipa”. Nem csodálnám, ha hamarosan a temetők bejáratára új felírat kerülne: pipa. Aki ott van, az már végképp megnyugodhat. Végső nyughely, meg ilyenek. Kipipálva, letudva az egész élet. Hát nem iszonyú? Ezzé válhat a világ, az élet. Magányos tömeg. Saját életvilágukba bezárt emberek. Fecsegés, hangzavar, álbeszélgetések. Ruhákról, autókról, macskákról, kutyákról. Emberekről is, de mindig másokról, akik éppen nincsenek jelen. Róluk is csak felszínesen. És mindig valami rosszat, valami lejáratót. Önmagukról meg soha semmit. Talán nem véletlenül. Patyomkin emberek. Csak a homlokzat, csak a külcsín. Kifelé vonzónak vélt álarc. Kölcsönös elvárás, hogy úgy teszünk, mintha nem látnánk mögé. Mintha elhinnénk, hogy olyan vagy, amilyennek mutatod magad. Ha valaki szól, hogy mégse, az veszélyes. Felborítja az egyensúlyt. Kiborít. Azt meg nagyon nem akarják. Érdemi beszélgetés elhalasztva. Most nem vagyok olyan állapotban, mert… És jön ezernyi kifogás. Meg úgysem érdemes. Nem érthetjük meg egymást és kész. Hiszen te szoktad mondani – és ekkor hivatkoznak kedvenc mondatomra.

Pedig abból éppen az következik, hogy muszáj szóba állnunk egymással. Lehet és kell érdemi beszélgetést folytatni. Habermas szerint az emberiség jövője alapvetően azon múlik, hogy képesek vagyunk-e az egymás megértésére és megegyezésre irányuló kommunikációra, a megegyezésre. Arra, hogy egy közösen értelmezett világban éljünk, ahol bizonyos szabályokban megegyezünk és betartjuk azokat. Minél rendezetlenebb, anomiásabb körülöttünk a világ, annál nagyobb szükség lenne rá. Kapaszkodók, eligazodási pontok, közösen elfogadott értelmezések hiányában mindenki magányos lesz és valamilyen módon deviáns. A gazdaság és a politika által gyarmatosított világban éppen ilyen emberekre van szükség. Az egymással szóba sem álló, a közös értelmezési keret lehetőségében már nem bízó emberek felett könnyű totális uralmat gyakorolni. Velük elhitethető, hogy csak a pénz és a hatalom számít, semmi más.

A világ értelmezés útján épül fel. Ha szóba állnánk, beszélgetnénk, akkor kialakíthatnánk a közös új értelmezési kereteket, vagy megerősíthetnénk a régieket. Így menekülhetnénk meg a szubjektív, relatív, egyszemélyes világba, vagy a páros magányba zárt élet rettenetétől, őrületétől.

Nem minden értelmezés tekinthető egyformán jogosnak, elfogadhatónak, legitimnek. Az ember bármit választhat, csak azt nem választhatja, hogy nem választ. Ez egy másik kedvenc mondatom. Csak nehogy ebből is arra következtessen valaki, hogy minden választás, legyen az értelmezés vagy cselekvés, egyaránt elfogadható, egyenrangú. Szó sincs erről. Isten ments. Az emberiség története arról szól, hogy a korai esetlegesség, a mindennek azonos valószínűsége van, minden csak a véletlenen múlik, azaz az entrópia állapotából eljutottunk az entrópia redukciójához. Vannak választások, melyek eredményesnek, jónak bizonyultak. Ezeket rögzítették és tovább adták. Értékké, normává, szabállyá, az élet mintázatává, receptjévé váltak. Ne edd meg a mérgező gyümölcsöt. Ha már rájöttünk, akkor jegyezzük meg és mondjuk el a többieknek. Kultúránként eltérő mintázatok alakultak ki, rögzültek, örökítődtek át. Az új nemzedékek szocializációjuk során már készen kapják a világ egy bizonyos értelmezését. Mi ehető és mi nem. Mikor szabad átmenni a forgalmas úttesten. Hogyan nyilvánítjuk ki a szeretetet és hogyan a dühöt. Mit jelent a munkavégzés, mit a barátság és mit a szerelem. Készen kapott kulturális minták, rögzült értelmezések. Aki önkényesen átlépi, megszegi, az deviáns.

Korunkban relativizálódtak az értékek és normák. Mondhatjuk, hogy anomiás állapotba került a társadalom.

Vagy értelmezhetjük úgy, hogy ez maga a posztmodern kor lényege. Elveszítették általános érvényüket a korábbi értelmezési keretek, a metanarratívák, a nagy elbeszélések. Sem a vallások, sem a művészetek, sem az emberi közösségek nem töltik be immár hagyományos értelmezési keret szerepüket. Legalábbis itt „nyugaton”. Akkor most mi van? Nem kell többé szóba állnunk egymással? Úgysincs értelme, miként semminek. Éppen ellenkezőleg. Most kell csak igazán. Lyotard és más posztmodernek szerint a metanarratívák szerepét a nyelvjátékok veszik át. Minden szituáció egy új játék. Talán ennek felismeréseként kérdezgetjük olyan gyakran: mi a pálya? Mit játszunk? Tanítunk? Gyógyítunk? Barátkozunk? Harcolunk? Definiálni kell a szituációt. Meg kell állapodnunk. Nincs játék szabályok nélkül. Ezt a posztmodernek mondják. Pedig ők nem „rendpártiak”. De azért szabályok kellenek. Azok nélkül nincs játék, nincs élet. Megkérdőjelezhetetlen, belénk épült, fix szabályok hiányában a játékosoknak kell megállapodniuk a szabályokban. Ők alkotják, fogadják el a szabályokat. Nincs kibúvó. Meg kell állapodni. Választani kell. Lehetőleg közösen. Amúgy későn derül ki, hogy miközben én sakkozom, te dámát játszol.

Ma az emberi cselekvések túlnyomó többsége instrumentális jellegű. Magányos emberek egyéni céljaik elérése érdekében eszközként használnak mindent és mindenkit. Az alrendszerekben ez a hatékonyság biztosítéka. Ám a motivációk, a célok máshonnan kell, hogy származzanak. Különben nincs válasz az esetleg felvetődő kérdésre, hogy mi végre is? Mire megy ki a játék? Miért a hajsza, a rohanás, a tipródás?  Tényleg a temetőbe jutás a nagy álom? Az elérendő végcél, a végső megkönnyebbülést adó „pipa”? Ha mégsem, akkor mi? Szóba kellene állnunk egymással. Megbeszélni életünk fontos kérdéseit. Törekedni egymás megértésére és a megegyezésre. Újra értelmezni a világot, kialakítani életünk új, kölcsönösen elfogadott rendjét. Tudni, hogy mit akarunk, mi a fontos. Megválasztani és megvalósítani saját egyéni és közös életünk. Nincs külön egyéni, és külön közös életünk. A saját egyéni életünk a saját közös életünk. Együtt elérhetnénk azt, amit egyedül nem tudunk. Közösen nem érdemes elérnünk semmi olyat, amit egyénként nem akarunk. A társadalom alapegysége a kommunikáció. Óriási lehetőség. A világ értelmezés útján épül fel. Jobbá tehetjük a világot, ha újra értelmezzük, együtt, közösen. Jobbnak. Olyannak, ahol ember embernek embere. Ahol nemcsak én vagyok, hanem Te is. Közünk lehet egymáshoz. Alakíthatjuk az életünk. Megbeszélhetjük, hogy mitől lenne jobb az életünk. Beszélgethetünk a boldogságról. Június 23-án, csütörtökön 17 órától az Erzsébetfürdő Kupolatermében Prof. Dr. Besenyei Lajos rektor emeritusszal arról beszélgetünk, hogy „Mérhető-e a boldogság?”.  Miként értelmezhető, kinek mit jelent.

Minden kudarc ellenére próbálkozom. Ha félremagyarázzák a mondataim és a tetteim, egy okkal több, hogy próbáljam megértetni magam és próbáljak megérteni másokat. Hiszem, hogy megegyezhetünk, megállapodhatunk. Építhetünk jobb világot, jobb emberi kapcsolatokat.