PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

043644
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
37
24
254
684
43644

Az Ön IP címe: 54.226.4.91
2019-05-19 20:26

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

Sötét van. Alszunk. Lehúzott redőnyök. Bezárt ajtók és ablakok. Így a legjobb. Különben szenvedünk. Szenved a világ. Vannak, akik úgy vélik: nincs Isten, mert ha lenne, nem engedne ennyi szenvedést. Hiszen ő teremtette a világot, ő működteti. Ha van, és engedi ezt, akkor nem jó, hanem gonosz. Neki kellene jót állni azért, amit létre hozott. De semmi garancia a megjavításra, a világ jobbá válására.
Ha egy műszaki cikket veszünk, adnak hozzá jótállást. Jót állnak érte, garantálják, hogy működni fog. Ám van egy fontos kikötés. Be kell tartani a használati utasítást. Rendeltetésszerűen kell használni. Ők jót állnak, de csak akkor, ha arra használjuk, amire való. Azt tesszük vele, amit kell. És nem mást. Igen, amire rendeltetett, amire hivatott.
És az életünk? Saját magunk? A mi életünknek mi a rendeltetése? Mi mire vagyunk hivatottak? A szerint élünk? Törődünk vele? Miért, mire születtünk? Mire való az életünk? Feltesszük ezt a kérdést? Merünk előre tekinteni? Jelen és jövő. A jelen csak a jövő fényében értelmezhető. Mihez képest jó vagy rossz, ami van, ahol vagyunk? Mi mennyi? Sötétség. Nem látunk semmit. Vannak itt utak? Merre vezetnek? Lehúzzuk a redőnyt, bezárkózunk, a fal felé fordulunk és - biztos, ami biztos alapon - : még a takarót is a fejünkre húzzuk. Csak múljon az idő. Legyünk túl rajta. Jövő? Sokaknak fenyegető. Keveseknek reménnyel teli. Annyi biztos, hogy meghalunk. Halálfélelem. Rettegés a haláltól. Az azt megelőző szenvedéstől. De hát az egész élet szenvedés. Mert rettegés az élettől. Az élet kihagyása. Átalvása. Félelem, szorongás. Sötét.
Még, hogy valamire való az élet? Valamire hivatottak vagyunk? Rendeltetésszerűen kellene élni? De honnan tudnánk, hogy hogyan tegyük? Adtak hozzá használati útmutatót? Vannak életreceptjeink? Na, ugye, hogy nincsenek? Ja, hogy holmi Nagy Elbeszélések, metanarratívák erről szólnak, lehetnének életünk értelmezési keretei? Megmondhatnák, hogy mire való ez az egész? Vallás, művészet, hagyományok, értékek? Ez nekünk túl bonyolult. Ha csak a Bibliát vesszük, abban is mennyi törvény, parancsok, tiltások. Fel se bírjuk fogni, nem még betartani. Pedig a törvény beteljesüléséhez egyetlen dolgot kellene tennünk: szeretni. Istent, egymást, magunkat. Út a sötétből a világos felé. Eleinte homályos. Aztán egyszercsak színre színt látunk. A maga ragyogásában, gyönyörűen. Szeretni. Tudunk? Merünk? Mit jelent nekünk? Elolvassuk, meghallgatjuk a történeteket Istenről, Jézusról, talán még tetszenek is. De elhinni? Pláne hitvallást tenni? Szavakkal és tettekkel? Hogy meglátszódjon rajtunk a hitünk. Kirajzolódjon mások számára is az a kép rólunk, amit mi rajzolunk, amilyennek választjuk magunk, amilyenné válunk. De választjuk valamilyennek magunkat? Megrajzoljuk valamilyennek önmagunk képét? Választunk színeket, amilyenek vagyunk? Vörös vagy fekete? Zöld vagy kék? Mi minden múlik ezeken. És, ha már választottunk: meg is festjük azt a képet, azt, aki vagyunk? Megmutatjuk másoknak is? Láthatnak olyannak, amilyenné válni akarunk? Teszünk érte? Ja, hogy túl nehéz? Szenvedésekkel jár? Nem, nem emiatt szenvedünk. Éppen a hiány miatt. A szenvedés: figyelmeztetés. Tenni kell valamit, változni, változtatni. Ha éhesek vagyunk, megfájdul a gyomrunk, szenvedünk. A szenvedés hívja fel a figyelmet a hiányra, arra, hogy együnk. Ha a lelkünk fáj, ha emiatt szenvedünk, miért nem gondolunk arra, hogy hiányzik valami? Tennünk kellene valamit. Táplálkoznunk kellene. Erőforrásra van szükségünk. Nemcsak testi, fizikai értelemben, hanem lelkileg is. A szeretet erőforrása mi lehet? Ki lehet? Akit szeretünk. Beengedjük? Eggyé válunk vele? Üdvözülés. Együttlevés. Hogy ragyogjon ránk a fény. Lássunk színre színt. Kirajzolódjon, hogy kik is vagyunk. Rendeltetésszerűen éljünk. Szeretetben. Alkotó, teremtő életet. Ezt a jövőt is választhatjuk. A reményt adót. Ami nem félelemmel tölt el, nem szorongató. Jézus magunkra öltése. Mennyi mindent magunkra öltünk. Ruhák, sminkek, álarcok, jelmezek. Jézust is magunkra ölthetnénk. Isten a saját képére teremtett minket. Ezt a képet is megkereshetnénk magunkban, kereshetnénk ezt másokban, a körülöttünk levőkben. Inspirálhatnánk. Sokan helyette takarójuk, lepleik alá bújva alszanak. Félálomban telik az életük. Félkegyelműen a féléletet választják. Lelkek ébredése. Hivatott élet. Rendeltetésünk szerint. A törvényt beteljesítve. Szeretetben.

(Két éve írtam és osztottam meg a face-n. Ma előbukkant, elolvastam, vállalhatónak találtam.)

Mi az időszerű? Mi az aktuális? Miről énekel Cseh Tamás? Időszerű, hogy kellenek hősök, akik sosem adják fel a küzdést. Akik inkább megdöglenek. "Háttal a falnak és megdögleni". Sosem alkusznak meg. Nem öltik magukra a "csínos zakót". Lee von Cleef, meg ilyenek. És, hogy erősnek kell lenni. Pláne, ha ide születünk. "Születtem Magyarországon". Itt még a túléléshez is sok erő kell. Ne legyünk gyengék, se megalkuvók. Különben marad a tangó. Az andalító, édeskés, szomorkás, hányi...ngert keltő tangó. Mintha nem látnánk, nem hallanánk. Csak tükörbe ne kelljen nézni. Mentőkörülmények, rossz magyarázkodás, örökös megjátszás, vagy... Vagy valami más. Kérdések, élethelyzetek, melyekkel Cseh Tamás dalai szembesítenek. Egyszerre nagyon konkrét időhöz kötödők, és nagyon időtlenek. Örökérvényűek. Na jó, legyünk megengedőek: még egy darabig bizonyosan aktuálisak. Hallgassuk hát, beszéljünk róluk. Holnap (okt. 11-én) 16.30-tól Cseh Tamás klub a Miskoci Egyetemi Könyvtárban. Én ott leszek, elmondom, hogy nekem mit jelentett, mit jelent. És Te?

 

Folytatódik a Cseh Tamás Klub a Miskolci Egyetem Könyvtárában. "Meddig időszerű? Mitől aktuális?" Ezekre a kérdésekre keressük a választ október 11-én 16.30-tól az Egyetemi Könyvtár Disputa terében. Dalokat hallgatunk, beszélgetünk. A dalok rólunk szólnak. Magunkról beszélgetünk. Mi másról? Cseh Tamás dalai, nyelve megkönnyíti azt, ami olyan nehéz. Beszélni önmagunkról, életünk fontos kérdéseiről... Ha van kedved: gyere el. Várunk. Várlak.


Vannak-e valakinek szavai hozzád? Vannak-e szavaid valakihez? Kapsz-e üzenetet? Üzensz-e? Megérted a neked szóló szavakat? Jól értik az üzenetedet? A hamis próféták szavai fokozzák a csüggedést, kilátástalanságot keltenek. Az igazi üzenet reményt ad. Jövőt üzen. A jövő a folytathatóság, a kiteljesedés, a beteljesülés hite. Mit kellene folytatnunk? Mit akarunk kiteljesíteni? Mi jelentené nekünk a beteljesülést? Élhetnénk boldogan. Elhihetnénk, hogy van feladatunk. Nemcsak elhi...hetnénk, hanem meg is valósíthatnánk. Ja, hogy most túl nehéz? Olyan, mintha ítélet alatt állnánk, mintha büntetnének? Az ítélet, a büntetés megtisztulást hozhat. Megújulhatunk. Erősek lehetünk. Teljes szívvel szerethetünk. Kereshetjük, megtalálhatjuk, aki, ami fontos. Jó lehet vele. Szabadok vagyunk. Élhetünk. Nem vegetálásra, nem lefokozott létre születtünk. Boldogságra vagyunk hivatottak, felhatalmazottak. Csak ne váljunk önmagunk foglyaivá. Építsünk házakat!
Ezekről beszélt ma a Csabai kapui Református Gyülekezetben Gecse Attila lelkész. Legalábbis én ezeket hallottam ki belőle. „Építsetek házakat!” Ezt biztosan mondta, olvasta Jeremiás próféta leveléből. Ez volt a nekem szóló üzenet. Hetek óta házat tervezek. A megújulás, a megértés, a biztatás házát. Töprengek: kell? szabd? lehet?
A hozzánk szóló szavakat meg kell hallani, meg kell valósítani. Kell, szabad, lehet… törekszem rá.

 

Idősek napja, idősek hónapja. Múló idő. Idősödünk. Mit is jelent? Férjemnek, Furmann Imrének verssorai jutnak eszembe, melyet egy rokonunkról írt: „Mondják, másütt még ilyen korban világkörüli útra indulnak, nekem a székig is nehéz eljuttatni a hetven esztendőt”. Tegnap a Rosetta klubban is szóba került: más országokban mennyire másként élik meg az öregedést. Nálunk, mintha még mindig „kötelező” lenne elkopni, magányossá válni, betegeskedni bizonyos kor után. Pedig megőrizhetnénk mi is a szeretetre és munkálkodásra való képességünket. No persze a körülmények, az anyagiak, a nehéz sors. De azért minta, meggyőződés, akarás kérdése is. Én harminc éves korom táján, a budai várban rendszeresen kószálva döbbentem rá, hogy lehet másként is, mint nálunk. Nyugati turistabuszokon érkező, világos, színes ruhákba öltözött, nevető, mozgékony idős emberek kíváncsian vágtak bele a vár meghódításának kalandjába. Sokminden változott azóta nálunk is.  De még többet kellene gondolnunk Szentgyörgyi Albertre, aki állítólag 75 évesen tanult meg vízisízni.   J.P. Sartre-ra, akitől 80. születésnapján egy újságíró megkérdezte, hogy milyen jeleit tapasztalja az öregedésnek. Azt válaszolta: egyenlőre csak azt, hogy ilyeneket kérdeznek tőlem. Mennyi tettre készség, energia, szakmai tudás, élettapasztalat. Hányan halnak meg gyorsan nyugdíjazásuk után. El kellene hinnünk, hogy van miért élni. Lehetünk hasznosak, van dolgunk a világban. Szükség van ránk. Tevékenykedhetünk. Nem kellene leírni önmagunkat pusztán az idő múlása miatt. Nem kellene hagyni, hogy leírjanak, kiszorítsanak, semmibe vegyenek. Valakivé válni. Sosem késő. S, ha valakik vagyunk, ha van saját helyünk a világban, a külső megítélés, a kirekesztés szándéka, bármennyire fáj, esetleg padlóra küld, fel lehet állni. Egyenes gerinccel léphetünk tovább.  Vannak görnyedt hátú fiatalok, akik nem bírják a terheket, akik szüntelen sopánkodnak, nem találják életük értelmét, elmulasztják kitalálni és megvalósítani maguk. És vannak szálfa egyenes idősek. Magasba tekintők. Lehetünk mi is ilyenek.


 

Szent Mihály napja van. A hazatérés ünnepe. Otthon lenni. Otthonra lelni.
Csütörtökön Nyékládházán voltam, a Férjem szülőfalujában, ami azóta már város. A verseiből olvastam fel, azokat értelmeztük, beszélgettünk a róla elnevezett művelődési házban. Furmann Imre: „Lendületlenül”. Ez első önálló verses kötetének címe. A könyvben szereplő utolsó verset is elolvastam. Biztatásul. Ma különösen aktuális. Így szól:
Barátaimnak
Otthon kellene lenni végre, egy verssorban, vagy val...aki
szembogarában,
egy kézfogásban, vagy csak egy kocsma zugában,
de otthonra lelni végre,
csókban, ölben, ölelésben,
s ha kell egy kés nyelében.”

Barátaim! Ti jó helyen vagytok? Otthonra leltetek? Van hová haza mennetek? Jó ott nektek? Jól van ez így?
Otthon az, ahol maradéktalanul jó. Akivel olyan a találkozás, mint a hazatérés. Akinek szembogarában olyannak láthatjuk magunk, amilyenné válni szeretnénk. Vagy akár késsé is válhatunk. Otthonra lelhetünk egy kés nyelében. Nagyon fiatalon írtam egy versnek szánt pár sorosban: „Gyönggyé váljak? Válok késsé. Kés, föld, füst, évek. Pengén ketyegnek…” Tér és idő. A megállíthatatlanul múló idő. Visszaszámlálás. Nincs mit eltékozolni. Nem érdemes. Pengén ketyegő idő. Be kell lakni a teret. Megtalálni, otthonunkká tenni. Ragaszkodni hozzá. Visszatérni. Tudni, hogy kivé, mivé akarunk válni. Bárkivé, bármivé válhatunk. Választanunk kell és megvalósítanunk. Aztán megkérdezhetjük magunktól: ezt akartuk-e? Otthon vagyunk-e így, itt?
Késsé válni. Ami alakít, formál. Olykor fájdalmat okoz, megsebez. Gyógyít.
Helyek. Életem fontos helyei. Miskolc, Újcsanálos, Sajóvámos, Tenk, Pécs, Nyékládháza, Pest. Visszatéréseim. Pest a lakóhelyem, többnyire Miskolcon vagyok. A világ közepe pedig Sajóvámos. Azzá vált, az maradt, és most újra otthonra leltem ott. Egyre több időt töltünk Vámoson. Álmaim megvalósításának színhelye volt, s remélem mostani álmaim megvalósulásának is színhelye lesz. Mert „Otthon kellene lenni végre”. Hiszem, akarom, cselekszem érte. Magamért. Értünk.