PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

046216
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
35
28
63
966
46216

Az Ön IP címe: 34.201.121.213
2019-07-23 15:25

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

 

Felolvasó estek Furmann Imre írásaiból. A róla elnevezett Művelődési Házban és Könyvtárban, a Nyékládházi Szabadegyetem keretében október 25-én 17 órától az "Átutazóban" című könyvéből olvasunk fel. Szeptemberben nagyon kevesen voltunk, de nagyon jót beszélgettünk. Imréről, arról, ahogy ő látta a világot, meg arról, ahogy mi látjuk. Jó rácsodálkozni egymásra, magunkra. Ha van kedvetek: gyertek el.


 

Boldogan ébredtem. Kinyitottam az ajtót, kiléptem a kertbe. Színesek a fák, nyílnak a rózsák, süt a nap. Tegnap koszorúkat, virágokat vettem. Temetőkbe járó napok következnek. Édesapámra gondolok. Büszke vagyok rá. Debrecenben orvostanhallgatóként vett részt az 56-os forradalomban. A férjemre gondolok, Furmann Imrére, aki cselekvően vett részt a rendszerváltásban. Ott volt Lakiteleken ama sátorban, egyik alapítója volt a Magyar Demokrata Fórumnak. Mozgalomként szerette igazán, szervezte, sokat tett érte. Aztán a párttá válás után évekig általános alelnöke volt.

Szerettem volna az 56-os forradalmat felnőttként megélni. Szerettem, szeretem, hogy a rendszerváltást megélhettem, és Imre mellett részese lehettem. Izgalmas, gyönyörű évek. 1986, 87, 88, 89, 90. Ha rá gondolok zenét hallok, sokan vagyunk, együtt vagyunk, otthon vagyunk. Igen, többnyire a mi lakótelepi lakásunkban. 1988. március 5-én ott alakult meg az MDF első helyi szervezete. Lengyel László, Lezsák Sándor, Bíró Zoltán és a helybéliek. Egyetemisták, építész, művészettörténész, jogász, tanár, meg mások. Rendőrökkel körülvéve, lehallgatva, kevesen. Sokan elgyávultak. Ahogy a III/3-as jelentésekből utóbb kiderült: egyik besúgónk külön dicséretben részesült eredményes aknamunkájáért. Bomlasztott, rémhíreket keltett, miközben ette a főztömet, itta a borunkat. Akik ott voltunk, megtapasztaltuk a szabadságot. Ilyen töményen akkor először életemben. Boldogság. Máig tartóan. 1988. májusában nálunk tartotta a FIDESZ az első miskolci tájékoztató fórumát. Kövér László és Németh Zsolt voltak a vendégeink. Máskor meg Csurka István, Für Lajos, Fekete Gyula, ahogy korábban vendégeink voltak Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos, Mózsi Ferenc, Csengey Dénes, és még nagyon sokan. Szép életünk volt. Boldog. Szabad.

Szavak, amik annyi mindent jelenthetnek. A szabadság a legtöbbeknek talán azokat a napokat jelenti, amikor nem kell dolgozniuk. Üdülés, kirándulás, pihenés, kikapcsolódás. Engem a bekapcsolódás tesz szabaddá. Ügy, cselekvés, emberi kapcsolat. Ami fontos, ami maradéktalanul jó számomra. Leköti minden sejtemet, eltűnik a külvilág. Kiemelkedés. Igen, tudatmódosító szerek nélkül felülemelkedni önmagunkon, repülni. Elhagyni a sallangokat. Csak az marad, ami fontos. Bizonyosnak lenni benne, hogy választó, alakító, alkotó lény vagy. Ember. Hogy rajtad múlik. Fontos vagy. Számítasz.

Boldogság. Ha ezt a szót kimondta Imre, mindig hozzátette,”ha szabad ezt az illetlen kifejezést használnom”. Mintha kiment volna divatból, korszerűtlen lenne. Mintha csak a nyálas slágerek szövegében fordulhatna elő.

Szabadság. Boldogság. Szerelem. Újra gondolhatnánk. „Divatba” hozhatnánk. Ez lenne ma a forradalmi tett. Lelkeink forradalmáé. S már megint itt vagyok: Dávid internetes neve volt a Soul Brother. Azzá válhatnánk. Tehetnénk: értünk. Volt egyszer egy forradalom. Volt rendszerváltás. Le nem tagadható. Mi meg élünk. Felébredhetünk. Boldogan ébredhetünk. Élhetünk. Éljünk!


 

A világ megváltoztatható. A mi álmaink szerint alakítható. Részesei lehetünk a világunk megváltoztatásának. Ezt tapasztalták meg 1956 októberében az emberek. A szabadság elvont lehetőségből konkrét valósággá lett. Boldogító élmény. Milyen jó lenne, ha ez élne tovább. A bizonyosság az emberek lelkében, hogy szabadok vagyunk, azok lehetünk. Álmodni, akarni, tenni. Szabadnak választani magunk, és megvalósítani. De október után november lett 56-ban is. Jöttek a testvérinek hazudott tankok és eltaposták az álmokat, megtorolták a tetteket, vérbe fojtották a szabadságot. Súlyos lecke volt. Az emberek megtanulták. És sokakban máig ez él tovább. „Minek? Nem érdemes. Úgyse sikerül. Úgyis megakadályozzák. A Nagy Testvér nem tűri szabadságunkat.” Maradt a lapítás, a sunyítás, a beletörődés. Bárminek az elfogadása. Legalábbis látszólag. Amúgy meg kapásból a kijátszásra törekvés. Hazugságokban fuldoklás.  Örökös átverés. Az álmok megtagadása. Álmodni se merés. Önfelmentő, lehorgasztott fejű életek. Tükrök összetörése. Szabadsághiány. Boldogtalanság. Sokaknak ez jut. Észre sem veszik, hogy ők is felelősek érte.

Ünnepre készülünk. Amennyire mi tudunk, akarunk ünnepelni. Még többet eszünk, még többet alszunk – meg ilyenek. Pedig gondolkodhatnánk kicsit a szabadságról. A boldogságról. A saját életünk megélésének lehetőségéről. Változik-e a világ általunk? És vajon merre? Mi valósul meg az álmainkból? Vannak még álmaink? Mit tettünk, teszünk értük? Szabadságunk korlátai csak kívül vannak? Vagy tán belül, talán mi magunk? 56. Ötvenhat öröksége. Október vagy november? Mi él bennünk, mit akarunk? A szabadság boldogsága vagy az „úgyis mindegy” boldogtalansága? Kicsit feljebb emelhetnénk a fejünk, magasabbra tekinthetnénk. Észrevehetnénk: a rendszer megváltozott. Lelkeink forradalma, mintha még mindig váratna magára.


 

Harcold tovább a harcomat! Add egészen magad nekem! Nem semmiért egészen. Mert neked adom én is magam. Bántalak? Akit szeretek, azt dorgálom. Ilyen a szeretet. Ilyen is lehet.
Harcolok. Igen, kell a harc. Sok minden nincs jól. Változtatni kellene. Nem elég áhítozni rá. Tenni kell érte. Olykor küzdeni. Konfliktusok elfedése, letagadása helyett: vállalni azokat. Elköteleződni, kiállni, harcolni. Vannak, kellenek fontos ügyek. Álmok, célok, vágyak. Amikért érdemes. Szenvedélyesen. Társnak lenni a szeretett ember harcában. Társakra lelni. Velük küzdeni. Együtt. Értünk. Ha már nem lehet együtt, akkor helyettük is. Nem feladva, hanem folytatva. A közös álmokért, ügyekért. Amiért érdemes. Szenvedélyesen. Nemcsak éppen hogy, alig, tartaléklángon. Úgy nem tudok, nem szeretnék. Úgy nem lehet.
Egészen odaadni magunk. Nem túlzott elvárás ez? Nem a másik kisajátítására törekvés? Nem uralkodási vágy? Nem sérti a szabadságot? Milyen sokan így vélik. A szeretett lénytől, a neki való elköteleződéstől, a teljes odaadástól védik szuverenitásukat, autonómiájukat, szabadságukat. Bekebelezés, egyoldalú bevonás, alávetés. Ez, ami rossz. A kölcsönös teljes odaadás, az interpenetráció egészen más. Éppen a szabadság kiteljesedésének lehetősége. Igazi önmagunkká válás. Együtt cselekvés közös álmokért. Magára hagyottan, álmok és vágyak nélkül nem érdemes.
Bántjuk egymást? Baj? Nem biztos. Aki szeret, az hatni akar rám. Befolyásolni, motiválni, inspirálni. És én is őt. Ez néha fáj. De mennyivel nagyobb fájdalom, ha azt mondja, akit szeretsz: hagyj békén. Vagy, ha azt állítja, hogy szeret, de nem akar hatni rád.
Igen, én szeretném folytatni azok harcát, akiket szeretek. Szeretném egészen odaadni magam, és szeretném, ha ezt tenné az, aki szeret.
Dorgálhat, ha jót akar nekem. Ha azt akarja, hogy lehető legjobb önmagam legyek. Dorgálom, mert hiszek benne, bízom, és azt akarom, hogy teljesítse ki önmagát, élje igazi életét.
Boldogok lehetünk. Szerintem éppen így. Ha szeretünk, elköteleződünk, álmodunk, akarunk, cselekszünk. Együtt. Értünk.
Ha meg nem, akkor keserű könnyekkel sírhatunk, mint a történetben az, aki csak egy rizsszemet adott, mikor Jézus megkérdezte: mit adsz nekem? S otthon vette észre, hogy arannyá változtatva visszakapta a rizsszemet. Búsult már ekkor, miért is nem adta oda mindenét… Mi mit adunk magunkból annak, akit szeretünk? Mi hogyan méricskélünk, kalkulálunk, kalmárkodunk? Jusson is, maradjon is. Nehogy már feladjam magam. S aztán csodálkozunk, ha nem vagyunk boldogok, ha ugyanazt kapjuk vissza, még ha kinccsé változtatva is. Elszánás kellene. Merés. Mindent megkaphatnánk a mindenért.


Sötét van. Alszunk. Lehúzott redőnyök. Bezárt ajtók és ablakok. Így a legjobb. Különben szenvedünk. Szenved a világ. Vannak, akik úgy vélik: nincs Isten, mert ha lenne, nem engedne ennyi szenvedést. Hiszen ő teremtette a világot, ő működteti. Ha van, és engedi ezt, akkor nem jó, hanem gonosz. Neki kellene jót állni azért, amit létre hozott. De semmi garancia a megjavításra, a világ jobbá válására.
Ha egy műszaki cikket veszünk, adnak hozzá jótállást. Jót állnak érte, garantálják, hogy működni fog. Ám van egy fontos kikötés. Be kell tartani a használati utasítást. Rendeltetésszerűen kell használni. Ők jót állnak, de csak akkor, ha arra használjuk, amire való. Azt tesszük vele, amit kell. És nem mást. Igen, amire rendeltetett, amire hivatott.
És az életünk? Saját magunk? A mi életünknek mi a rendeltetése? Mi mire vagyunk hivatottak? A szerint élünk? Törődünk vele? Miért, mire születtünk? Mire való az életünk? Feltesszük ezt a kérdést? Merünk előre tekinteni? Jelen és jövő. A jelen csak a jövő fényében értelmezhető. Mihez képest jó vagy rossz, ami van, ahol vagyunk? Mi mennyi? Sötétség. Nem látunk semmit. Vannak itt utak? Merre vezetnek? Lehúzzuk a redőnyt, bezárkózunk, a fal felé fordulunk és - biztos, ami biztos alapon - : még a takarót is a fejünkre húzzuk. Csak múljon az idő. Legyünk túl rajta. Jövő? Sokaknak fenyegető. Keveseknek reménnyel teli. Annyi biztos, hogy meghalunk. Halálfélelem. Rettegés a haláltól. Az azt megelőző szenvedéstől. De hát az egész élet szenvedés. Mert rettegés az élettől. Az élet kihagyása. Átalvása. Félelem, szorongás. Sötét.
Még, hogy valamire való az élet? Valamire hivatottak vagyunk? Rendeltetésszerűen kellene élni? De honnan tudnánk, hogy hogyan tegyük? Adtak hozzá használati útmutatót? Vannak életreceptjeink? Na, ugye, hogy nincsenek? Ja, hogy holmi Nagy Elbeszélések, metanarratívák erről szólnak, lehetnének életünk értelmezési keretei? Megmondhatnák, hogy mire való ez az egész? Vallás, művészet, hagyományok, értékek? Ez nekünk túl bonyolult. Ha csak a Bibliát vesszük, abban is mennyi törvény, parancsok, tiltások. Fel se bírjuk fogni, nem még betartani. Pedig a törvény beteljesüléséhez egyetlen dolgot kellene tennünk: szeretni. Istent, egymást, magunkat. Út a sötétből a világos felé. Eleinte homályos. Aztán egyszercsak színre színt látunk. A maga ragyogásában, gyönyörűen. Szeretni. Tudunk? Merünk? Mit jelent nekünk? Elolvassuk, meghallgatjuk a történeteket Istenről, Jézusról, talán még tetszenek is. De elhinni? Pláne hitvallást tenni? Szavakkal és tettekkel? Hogy meglátszódjon rajtunk a hitünk. Kirajzolódjon mások számára is az a kép rólunk, amit mi rajzolunk, amilyennek választjuk magunk, amilyenné válunk. De választjuk valamilyennek magunkat? Megrajzoljuk valamilyennek önmagunk képét? Választunk színeket, amilyenek vagyunk? Vörös vagy fekete? Zöld vagy kék? Mi minden múlik ezeken. És, ha már választottunk: meg is festjük azt a képet, azt, aki vagyunk? Megmutatjuk másoknak is? Láthatnak olyannak, amilyenné válni akarunk? Teszünk érte? Ja, hogy túl nehéz? Szenvedésekkel jár? Nem, nem emiatt szenvedünk. Éppen a hiány miatt. A szenvedés: figyelmeztetés. Tenni kell valamit, változni, változtatni. Ha éhesek vagyunk, megfájdul a gyomrunk, szenvedünk. A szenvedés hívja fel a figyelmet a hiányra, arra, hogy együnk. Ha a lelkünk fáj, ha emiatt szenvedünk, miért nem gondolunk arra, hogy hiányzik valami? Tennünk kellene valamit. Táplálkoznunk kellene. Erőforrásra van szükségünk. Nemcsak testi, fizikai értelemben, hanem lelkileg is. A szeretet erőforrása mi lehet? Ki lehet? Akit szeretünk. Beengedjük? Eggyé válunk vele? Üdvözülés. Együttlevés. Hogy ragyogjon ránk a fény. Lássunk színre színt. Kirajzolódjon, hogy kik is vagyunk. Rendeltetésszerűen éljünk. Szeretetben. Alkotó, teremtő életet. Ezt a jövőt is választhatjuk. A reményt adót. Ami nem félelemmel tölt el, nem szorongató. Jézus magunkra öltése. Mennyi mindent magunkra öltünk. Ruhák, sminkek, álarcok, jelmezek. Jézust is magunkra ölthetnénk. Isten a saját képére teremtett minket. Ezt a képet is megkereshetnénk magunkban, kereshetnénk ezt másokban, a körülöttünk levőkben. Inspirálhatnánk. Sokan helyette takarójuk, lepleik alá bújva alszanak. Félálomban telik az életük. Félkegyelműen a féléletet választják. Lelkek ébredése. Hivatott élet. Rendeltetésünk szerint. A törvényt beteljesítve. Szeretetben.

(Két éve írtam és osztottam meg a face-n. Ma előbukkant, elolvastam, vállalhatónak találtam.)

Mi az időszerű? Mi az aktuális? Miről énekel Cseh Tamás? Időszerű, hogy kellenek hősök, akik sosem adják fel a küzdést. Akik inkább megdöglenek. "Háttal a falnak és megdögleni". Sosem alkusznak meg. Nem öltik magukra a "csínos zakót". Lee von Cleef, meg ilyenek. És, hogy erősnek kell lenni. Pláne, ha ide születünk. "Születtem Magyarországon". Itt még a túléléshez is sok erő kell. Ne legyünk gyengék, se megalkuvók. Különben marad a tangó. Az andalító, édeskés, szomorkás, hányi...ngert keltő tangó. Mintha nem látnánk, nem hallanánk. Csak tükörbe ne kelljen nézni. Mentőkörülmények, rossz magyarázkodás, örökös megjátszás, vagy... Vagy valami más. Kérdések, élethelyzetek, melyekkel Cseh Tamás dalai szembesítenek. Egyszerre nagyon konkrét időhöz kötödők, és nagyon időtlenek. Örökérvényűek. Na jó, legyünk megengedőek: még egy darabig bizonyosan aktuálisak. Hallgassuk hát, beszéljünk róluk. Holnap (okt. 11-én) 16.30-tól Cseh Tamás klub a Miskoci Egyetemi Könyvtárban. Én ott leszek, elmondom, hogy nekem mit jelentett, mit jelent. És Te?