PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

070557
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
11
47
98
2635
70557

Az Ön IP címe: 3.230.1.126
2020-10-28 07:51

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

 

Mi legyen?

Bezártság. Nem most, hanem eddig. Saját életvilágunkba zártan élünk. Amíg lehet. Amíg nem változik meg nagyon körülöttünk a világ. Életvilágunkról azt hisszük, hogy az „a világ”. Összetévesztjük vele. A rend fejünkben élő képéhez igazítjuk életünk. Rögzült világértelmezési sémák, kipróbált és jól bevált életreceptek. Mintha nem is lehetne másként. Így magától értetődő, így természetes, így normális. Nekünk. Meg a körülöttünk élőknek. Hiszen ők is így élnek. Ha meg mégse, akkor az számunkra érthetetlen, természetellenes, nem normális.

Amúgy se töprengünk ilyeneken. Az élet úgyis elég nehéz. Sok a dolgunk. Szüntelenül jövünk-megyünk, lótunk-futunk, teszünk-veszünk, igyekszünk-törekszünk. Mégis mindig marad valami elvégezetlenül. Túl sok a gondozásra váró tárgy, a gondoskodásra vágyó ember.

Aztán történik valami. Minden megváltozik. Átváltozás. Mintha Kafka írásának abszurduma ismétlődne meg velünk. Este lefekszünk azzal a boldog tudattal, hogy holnap felkelünk, iskolába visszük a gyerekeket, dolgozni megyünk, aztán bevásárolunk. És másnapra minden megváltozik. Átváltozás. Jó, ha ki bírunk kelni az ágyunkból.

Széthulló életvilág. Semmi nem mehet ugyanúgy tovább. Próbálkozunk. Új tennivalók után nézünk, sertepertélünk, sütünk-főzünk, tisztogatunk. Elütjük valahogy az időt. Csak legyünk túl rajta minél előbb. Aztán elfelejtjük.

Vagy talán mégse. Esetleg elgondolkodunk. Most szembesülhetnénk saját szabadságunkkal. Igen, éppen most. Amúgy lakásaink falai közé bezárkózva. Rádöbbenhetnénk, hogy nem üres fecsegés az állítás, mely szerint a jelen mindig különböző lehetséges jövőket rejt magában. Választanunk kell. Fel kell ismerni lehetőségeinket, értelmezni kell azokat. Megérteni. Új szempontokat keresni az értelmezéshez. Új mintákat találni életünk újra rendezéséhez. Hogyan tovább? De tényleg. Lehet-e ugyanúgy? És akarjuk-e ugyanúgy? Életünk megváltoztatásának kényszerűsége. Életünk megújulásának lehetősége. Na, most mi legyen? És aztán: mi legyen?


Csernobil. Mostanában többeknek eszükbe jut az ott történt katasztrófa. Kihalt utcák. Szellemvárosok. Nekem is eszembe jut, de más miatt. Milyen iszonyú bűn volt, hogy eltitkolták előlünk. Úgy éltünk tovább, mintha mi sem történt volna. Napokkal később tudtuk meg barátainktól, akiknek Svájcban élő rokonaik szóltak, hogy nem kéne kimennünk lakásainkból, főként a kisgyerekeinkkel. Nem kellene salátát ennünk, tejet innunk, és így tovább. Esélyünk sem volt a védekezésre. Nem szólt, elhallgatta az akkori rendszer politikai hatalma. Ha ez az egy bűnük lett volna, akkor sem lehetne sosem megbocsátani.

Értünk - most

 

Értünk ebből az egészből valamit? Tudjuk a tőlünk annyira eltérően viselkedő embereknek azt mondani, hogy „értünk”? És főként: tudjuk, hogy mit tehetünk magunkért, értünk?

Ilyen kérdéseket tettem fel egy éve, mikor kísérletet tettem az ÉRTÜNK hálózat kialakítására. Most aktuálisak csak igazán.

Első lépés

"Ez lesz az első lépés, melyet egy sötét börtönben raboskodó a virágoskert felé tesz. Ezt a börtönt a pusztán gépies és gépiesíthető értelem által határolt emberi társadalom hozza létre civilizációjával. Az a kert - Isten színekkel telt világa - pedig - ha nem is a közeljövőben - megnyílik előttünk, és mi ragyogva köszönteni vágyjuk. Az a rab pedig a mai és tegnapi európai ember, aki sóhajtva és nyögve jár saját gépiességének terhei alatt, aki csak a földet látja, tagjaiban nincs más, csak bénító súly, és aki elfeledkezik Istenéről, világáról." /Max Scheler/ 

 

Bezártságunk ideje. Nem most, hanem eddig. Szabadulásunk, megújulásunk ideje: éppen most.


"Életem költője akarok lenni" /Nietzsche/