PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

043638
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
31
24
248
678
43638

Az Ön IP címe: 54.226.4.91
2019-05-19 20:26

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

 

furmann_imre.jpg

 

1988. augusztusában hallom először beszélni. Helyzetjelentést olvas fel a vidéki Magyarországról. Fotelban ül a balatonszemesi Express táborban, nyitott oldalfalú hodályban, itt jurtának mondják ezt az építményt.

Elnézést kér, amiért ülve, de fájdalma van, nem tud állni. Meggyőző, a valóságot mondja, amennyire meg tudom ítélni, nem tér el semmilyen lehetséges és létező olvasattól - suhognak a mondatokban a miskolci pártszékház fotocellás ajtajai.

Határozott hang, jól tagolva - egységben az ember és amiről beszél: nem helyezkedik kívül a leíráson, van benne érzés, mégis hiányzik belőle az indulat. Hiteles. Ott és azután is kirí a közéletben mutatkozó nyüzsgésből: figyelni kell rá, az igazságaira, a természetességre, ahogyan közli, értsél egyet vele/ne értsél egyet vele - nem mondhatja másként.

Ne keverjük össze a tévedhetetlenséggel. Én sem teszem.

A tények és a leírások között találod az őszinte embert, az örök őszinteség emberét - amikor a hit szinte bizonyosságként kínál távlatot, és amikor majd ilyen-olyan kudarcok felismerése utat enged az önirónia derűjének, akkor is.

Persze, mi a kudarc. Ha megpróbálta, lehet-e kudarc. Hát megpróbálta. Rajta nem múlott

De most még ez van: 1988 tehát, meleg nyári nap, az utolsó sorból alig is látszik az ember maga

A test alkata, a termet is számít, látványosan bizonyítja a helyzet, amikor egymás mellé ültetik a helyi tévében a nagyra hízott párttikárral, mellette a kanapén a kis embernek beszélnie sem kellene. Ez most, legyen világos, képileg is tűpontosan fogalmazva, nem ugyanannak az elitnek a belharca. Valaki jött, hogy hirdesse az igazságot és építse ennek az igazságnak a rendszerét. Szélfúttán, szakállasan, elszántan, hogy kimondja: nem úgy van az. És kimondja, a hangjában népi ízekkel, és nem azért mondja így, mert valakik ezt akarják hallani, nem játszik senkinek. Ez rögzül: mindenkihez beszél, de elsőbben is: magának beszél.

Szárszó '88 - így hívja az augusztusi tábort a szervezők, a Társadalompolitikai és Honismereti Klubok Tanácsa és a szakkollégiumok, Püski Sándorék 1943-as szárszói találkozójának jövőre figyelő felelősségével vállalva a folyamatosságot.

A jövőt szólítja a legtöbb mondat, nem is kérdés, hogy milyen lesz. Szalai Pál mondja: Nagy Imre és Salvador Allende mártíriuma a bizonyíték, van esélye a demokratikus szocializmusnak. Furmann Imre mondja: a sztálinizmust le kell bontani, nem emlékszem, szó szerint így-e, de ez az értelme, ez társul a jelenethez.

Az egyik megállapítás a hitről szól. A másik megállapítás a nem kér, de vesz, ragad programja: nem az ahogy szabad/ahogy lehet szűk levegője, de a céltudatos cselekvés kompromisszumokra nem készülő útválasztása. Így kell lennie.

A nagy tapsok emléke.

Lelkesültség. Felszabadultság. Bizonyítékot nyer: van nyílt és szabad beszéd. Vannak nyíltan és szabadon beszélők. Ez: bátorság. Ott és akkor, és azóta is.

Bátor ember, ezt gondolom, a legelsők egyike. Kitartó a bátorságban és az önkorlátozást nem ismerő magatartásban: nem lehetséges többféle beszéd, ha egyféle a mondanivaló. A mondanivaló nem kimódolt, nem a pillanat szüli: megérlelt. Nem lehetséges másként mondania magának, mint mindenki másnak.

Nem a majd csak lesz valahogy, és addig kibekkeljük általánosan ismert mintája az övé. A szabadság megvalósult lehetőségként ragyog fel vele.

Mondom most.

Mondom most, gondolom akkor és most.

Este beszélünk, nagyot hűl addigra, lecsukom a szemem, mielőtt leírom ezt: látom az arcát, épp úgy, mint ott: kíváncsian figyel, nyílt figyelemmel, semmiség pedig a téma, inkább az akkori jelen, a Három hangon című kötet talán (amely a szerkesztők leírása szerint arra bizonyíték, hogy nem alaptalanul küszködik a három fiatal lírikus – közte ő - a megszólalás jogáért), őszinte mégis az érdeklődés. Nincs benne terelés, vagy elvárás, hogy tarts vele – létezik, van, jelentékeny személyiség integritása ez, ezt érdemes észrevenni, és akarni másoknak, mindenkinek, még ha ez nagyjából lehetetlennek tetszik is.


 

Születésnap. Ma, másoké mellett, a Férjemnek: Furmann Imrének a születésnapja van. Alkalom az emlékezésre, a múlt felidézésére. Vannak, akik szerint felesleges nosztalgiázás. Szerintem a múltunk elválaszthatatlan része az életünknek. Nem lehet letagadni, megtagadni, elhallgatni. Nem érdemes. „Vállalom, aki vagyok, aki voltam, aki lehettem volna”. Szeretnék így élni. Lehet Saulusból Paulusszá válni. Mondják azt is, hogy rablóból lesz a legjobb pandúr. Az önazonosság szerintem sem jelent változatlanságot, sőt, elengedhetetlen hozzá a megújulás készsége. De ettől még emlékeznünk kell a múltunkra, ismernünk és vállalnunk kell azt. Csak így lehetünk önmagunk.
Emlékeket gyűjtök Imréről. Mindenkit kérek, aki ismerte őt, és van olyan emléke róla, amit megosztana velem, és esetleg másokkal is: küldje el nekem.
Mondják, hogy a tények, a megtörtént események illékonyak, hamar tovatűnnek. Ha nem írjuk le, nem örökítjük meg, akkor a feledés homályába vesznek. Szeretném őrizni Imre emlékét, emlékeit.
Ki is volt ő? Az a hároméves kisfiú, aki a nyéki kocsma asztalára állítva pajzán dalokat énekelt az ott melegedő fuvarosoknak. Aki 5 évesen rávette két évvel idősebb unokatestvérét, hogy menjenek el a szomszéd faluba világot látni. Sötétedéskor már az egész falu őket kereste, mikor kissé fáradtan, de nagyon büszkén megérkeztek Ónodból. Aki harmadik osztályos korában megnyerte a járási szavalóversenyt, s az ajándékba kapott Andersen kötetet haláláig büszkén őrizte. Aki 16 évesen jeggyel bement az Omega koncertre, s a kint várakozó jegy nélküli tömegnek kinyitotta belülről az egyik használaton kívüli ajtaját a miskolci Rónai Művelődési háznak. Ő nem maradhatott bent, de a többiek igen. Ő volt, aki a 70-es években a Pécsi Tudományegyetem aulájában március 15-én úgy szavalta Adynak A tűz márciusa című versét, hogy mindenkinek elakadt a lélegzete, s mindenkiben megpezsdült a vér. És volt „szarvassá változott fiú”, mikor Juhász Ferenc művét adta elő a pécsi egyetemi színpad. Statisztált a pécsi színházban, mint mulatozó ifjú Móricz: Nem élhetek muzsikaszó nélkül-jében, és volt lesoványodott etióp rabszolga az Aidában. Ő volt az is, aki mikor meglátogattuk székesfehérvári barátainkat, a velük átmulatott éjszaka után másnap délelőtt egyedül megitta az egész üveg whiszkyjüket. Miskolci ügyészként, mikor ajánlották neki, hogy lépjen be „a pártba”, azt felelte, majd, ha több párt lesz, akkor egybe belép. S mivel nem lett csak úgy, magától többpártrendszer, hát alapított, szervezett új pártot, még az egypártrendszer uralma idején. Lelkesedett és lelkesített, bízott és biztatott. Hitt, akart és cselekedett. Amikor a Magyar Demokrata Fórum megnyerte az első szabad választásokat és kormányra került, akkor ő volt a párt általános alelnöke, második embere. Antall József volt az első, mint miniszterelnök, pártelnök. Akkoriban is jobbszerette az országot járni, mint a Bem térről a pártot irányítani. Bara Margittal vándorkiállítást szervezett fogyatékos gyerekek képeiből. Szép emlékeket őrzött közös utazásaikról. Ment Rodostóra Mikes emlékművet avatni, busszal, Erdélyen át. Mozgalmat indított az elhagyott zsidótemetők rendbe tételére, gondozására. Ifj. Fasang Árpád kezdeményezésére intézményesítették a Magyar Kultúra Napját.
Örült, hogy kimentek az oroszok, többpártrendszer lett, piacgazdaság. Joggal volt büszke rá, hogy vér nélkül, bárki haja szálának meggörbülése nélkül sikerült a rendszerváltást megvalósítani. Fontosnak találta, hogy a rendszerváltás nehogy azzá silányuljon, hogy „az ő hülyéik helyett a mi hülyéinket helyezzük pozícióba”. Meggyőződése szerint a demokrácia nem a központi hatalom gyeplőengedése, hanem olyan közállapotok természetessé válása, ahol mindenki szabadon tehet és tesz a köz javáért. Hitte, hogy az emberek képesek önmagukról gondoskodni, mert mindenki tehetséges valamiben, mindenkinek az a jó, ha jót tehet. Csak hagyni kell őket, csak a lehetőségeket kell biztosítani. Mikor vállalhatatlanná váltak számára párttársainak bizonyos megnyilvánulásai, és nem sikerült meggyőznie őket, akkor könnyű szívvel vonult ki a pártpolitizálásból. De soha nem vonult ki a közéletből. A szó legjobb értelmében vett polgárként, civilként élt.
Amikor meghalt Dávid, a Fiunk, ebbe ő is belehalt. Amit nagyon akart, azt mindig elérte. S, amit a legjobban akart: Dávid gyógyulását, azt nem sikerült. Csak a méltóságunkat és a humorunkat őrizzük meg mindig! – erre biztatott. Ő megtette.
Még nem voltam 18 éves, mikor megismertem. Egyetemistaként házasodtunk össze. Haláláig együtt éltünk. Utolsó verses füzetét nekem ajánlotta: „Mártinak – feleségemnek, társamnak”. Jó, hogy a társa lehettem. Jó volt együtt élni vele. Szép életünk volt. Úgy tudott nevetni és megnevettetni, hogy csurgott szemünkből a könny. Ne sirassuk. Magunkat se. Emlékezzünk rá, az életére. Emlékezzünk a magunk életére. Éljünk. Méltóságunkat és humorunkat megőrizve.
Várom, hogy elküldjétek nekem a róla őrzött emlékeiteket.


 

Felolvasó estek Furmann Imre írásaiból. A róla elnevezett Művelődési Házban és Könyvtárban, a Nyékládházi Szabadegyetem keretében október 25-én 17 órától az "Átutazóban" című könyvéből olvasunk fel. Szeptemberben nagyon kevesen voltunk, de nagyon jót beszélgettünk. Imréről, arról, ahogy ő látta a világot, meg arról, ahogy mi látjuk. Jó rácsodálkozni egymásra, magunkra. Ha van kedvetek: gyertek el.


 

Boldogan ébredtem. Kinyitottam az ajtót, kiléptem a kertbe. Színesek a fák, nyílnak a rózsák, süt a nap. Tegnap koszorúkat, virágokat vettem. Temetőkbe járó napok következnek. Édesapámra gondolok. Büszke vagyok rá. Debrecenben orvostanhallgatóként vett részt az 56-os forradalomban. A férjemre gondolok, Furmann Imrére, aki cselekvően vett részt a rendszerváltásban. Ott volt Lakiteleken ama sátorban, egyik alapítója volt a Magyar Demokrata Fórumnak. Mozgalomként szerette igazán, szervezte, sokat tett érte. Aztán a párttá válás után évekig általános alelnöke volt.

Szerettem volna az 56-os forradalmat felnőttként megélni. Szerettem, szeretem, hogy a rendszerváltást megélhettem, és Imre mellett részese lehettem. Izgalmas, gyönyörű évek. 1986, 87, 88, 89, 90. Ha rá gondolok zenét hallok, sokan vagyunk, együtt vagyunk, otthon vagyunk. Igen, többnyire a mi lakótelepi lakásunkban. 1988. március 5-én ott alakult meg az MDF első helyi szervezete. Lengyel László, Lezsák Sándor, Bíró Zoltán és a helybéliek. Egyetemisták, építész, művészettörténész, jogász, tanár, meg mások. Rendőrökkel körülvéve, lehallgatva, kevesen. Sokan elgyávultak. Ahogy a III/3-as jelentésekből utóbb kiderült: egyik besúgónk külön dicséretben részesült eredményes aknamunkájáért. Bomlasztott, rémhíreket keltett, miközben ette a főztömet, itta a borunkat. Akik ott voltunk, megtapasztaltuk a szabadságot. Ilyen töményen akkor először életemben. Boldogság. Máig tartóan. 1988. májusában nálunk tartotta a FIDESZ az első miskolci tájékoztató fórumát. Kövér László és Németh Zsolt voltak a vendégeink. Máskor meg Csurka István, Für Lajos, Fekete Gyula, ahogy korábban vendégeink voltak Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos, Mózsi Ferenc, Csengey Dénes, és még nagyon sokan. Szép életünk volt. Boldog. Szabad.

Szavak, amik annyi mindent jelenthetnek. A szabadság a legtöbbeknek talán azokat a napokat jelenti, amikor nem kell dolgozniuk. Üdülés, kirándulás, pihenés, kikapcsolódás. Engem a bekapcsolódás tesz szabaddá. Ügy, cselekvés, emberi kapcsolat. Ami fontos, ami maradéktalanul jó számomra. Leköti minden sejtemet, eltűnik a külvilág. Kiemelkedés. Igen, tudatmódosító szerek nélkül felülemelkedni önmagunkon, repülni. Elhagyni a sallangokat. Csak az marad, ami fontos. Bizonyosnak lenni benne, hogy választó, alakító, alkotó lény vagy. Ember. Hogy rajtad múlik. Fontos vagy. Számítasz.

Boldogság. Ha ezt a szót kimondta Imre, mindig hozzátette,”ha szabad ezt az illetlen kifejezést használnom”. Mintha kiment volna divatból, korszerűtlen lenne. Mintha csak a nyálas slágerek szövegében fordulhatna elő.

Szabadság. Boldogság. Szerelem. Újra gondolhatnánk. „Divatba” hozhatnánk. Ez lenne ma a forradalmi tett. Lelkeink forradalmáé. S már megint itt vagyok: Dávid internetes neve volt a Soul Brother. Azzá válhatnánk. Tehetnénk: értünk. Volt egyszer egy forradalom. Volt rendszerváltás. Le nem tagadható. Mi meg élünk. Felébredhetünk. Boldogan ébredhetünk. Élhetünk. Éljünk!


 

A világ megváltoztatható. A mi álmaink szerint alakítható. Részesei lehetünk a világunk megváltoztatásának. Ezt tapasztalták meg 1956 októberében az emberek. A szabadság elvont lehetőségből konkrét valósággá lett. Boldogító élmény. Milyen jó lenne, ha ez élne tovább. A bizonyosság az emberek lelkében, hogy szabadok vagyunk, azok lehetünk. Álmodni, akarni, tenni. Szabadnak választani magunk, és megvalósítani. De október után november lett 56-ban is. Jöttek a testvérinek hazudott tankok és eltaposták az álmokat, megtorolták a tetteket, vérbe fojtották a szabadságot. Súlyos lecke volt. Az emberek megtanulták. És sokakban máig ez él tovább. „Minek? Nem érdemes. Úgyse sikerül. Úgyis megakadályozzák. A Nagy Testvér nem tűri szabadságunkat.” Maradt a lapítás, a sunyítás, a beletörődés. Bárminek az elfogadása. Legalábbis látszólag. Amúgy meg kapásból a kijátszásra törekvés. Hazugságokban fuldoklás.  Örökös átverés. Az álmok megtagadása. Álmodni se merés. Önfelmentő, lehorgasztott fejű életek. Tükrök összetörése. Szabadsághiány. Boldogtalanság. Sokaknak ez jut. Észre sem veszik, hogy ők is felelősek érte.

Ünnepre készülünk. Amennyire mi tudunk, akarunk ünnepelni. Még többet eszünk, még többet alszunk – meg ilyenek. Pedig gondolkodhatnánk kicsit a szabadságról. A boldogságról. A saját életünk megélésének lehetőségéről. Változik-e a világ általunk? És vajon merre? Mi valósul meg az álmainkból? Vannak még álmaink? Mit tettünk, teszünk értük? Szabadságunk korlátai csak kívül vannak? Vagy tán belül, talán mi magunk? 56. Ötvenhat öröksége. Október vagy november? Mi él bennünk, mit akarunk? A szabadság boldogsága vagy az „úgyis mindegy” boldogtalansága? Kicsit feljebb emelhetnénk a fejünk, magasabbra tekinthetnénk. Észrevehetnénk: a rendszer megváltozott. Lelkeink forradalma, mintha még mindig váratna magára.


 

Harcold tovább a harcomat! Add egészen magad nekem! Nem semmiért egészen. Mert neked adom én is magam. Bántalak? Akit szeretek, azt dorgálom. Ilyen a szeretet. Ilyen is lehet.
Harcolok. Igen, kell a harc. Sok minden nincs jól. Változtatni kellene. Nem elég áhítozni rá. Tenni kell érte. Olykor küzdeni. Konfliktusok elfedése, letagadása helyett: vállalni azokat. Elköteleződni, kiállni, harcolni. Vannak, kellenek fontos ügyek. Álmok, célok, vágyak. Amikért érdemes. Szenvedélyesen. Társnak lenni a szeretett ember harcában. Társakra lelni. Velük küzdeni. Együtt. Értünk. Ha már nem lehet együtt, akkor helyettük is. Nem feladva, hanem folytatva. A közös álmokért, ügyekért. Amiért érdemes. Szenvedélyesen. Nemcsak éppen hogy, alig, tartaléklángon. Úgy nem tudok, nem szeretnék. Úgy nem lehet.
Egészen odaadni magunk. Nem túlzott elvárás ez? Nem a másik kisajátítására törekvés? Nem uralkodási vágy? Nem sérti a szabadságot? Milyen sokan így vélik. A szeretett lénytől, a neki való elköteleződéstől, a teljes odaadástól védik szuverenitásukat, autonómiájukat, szabadságukat. Bekebelezés, egyoldalú bevonás, alávetés. Ez, ami rossz. A kölcsönös teljes odaadás, az interpenetráció egészen más. Éppen a szabadság kiteljesedésének lehetősége. Igazi önmagunkká válás. Együtt cselekvés közös álmokért. Magára hagyottan, álmok és vágyak nélkül nem érdemes.
Bántjuk egymást? Baj? Nem biztos. Aki szeret, az hatni akar rám. Befolyásolni, motiválni, inspirálni. És én is őt. Ez néha fáj. De mennyivel nagyobb fájdalom, ha azt mondja, akit szeretsz: hagyj békén. Vagy, ha azt állítja, hogy szeret, de nem akar hatni rád.
Igen, én szeretném folytatni azok harcát, akiket szeretek. Szeretném egészen odaadni magam, és szeretném, ha ezt tenné az, aki szeret.
Dorgálhat, ha jót akar nekem. Ha azt akarja, hogy lehető legjobb önmagam legyek. Dorgálom, mert hiszek benne, bízom, és azt akarom, hogy teljesítse ki önmagát, élje igazi életét.
Boldogok lehetünk. Szerintem éppen így. Ha szeretünk, elköteleződünk, álmodunk, akarunk, cselekszünk. Együtt. Értünk.
Ha meg nem, akkor keserű könnyekkel sírhatunk, mint a történetben az, aki csak egy rizsszemet adott, mikor Jézus megkérdezte: mit adsz nekem? S otthon vette észre, hogy arannyá változtatva visszakapta a rizsszemet. Búsult már ekkor, miért is nem adta oda mindenét… Mi mit adunk magunkból annak, akit szeretünk? Mi hogyan méricskélünk, kalkulálunk, kalmárkodunk? Jusson is, maradjon is. Nehogy már feladjam magam. S aztán csodálkozunk, ha nem vagyunk boldogok, ha ugyanazt kapjuk vissza, még ha kinccsé változtatva is. Elszánás kellene. Merés. Mindent megkaphatnánk a mindenért.