PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

102185
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
43
57
281
1237
102185

Az Ön IP címe: 44.192.47.87
2022-06-25 19:03

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

Valentin napi

Valentin nap. Házasság hete. Röpködnek a szerelemről szóló „szakértői vélemények”, „tudományos értelmezések”, „kutatási eredmények”. Olvasom, hogy átlagosan 1,5-4 perc alatt dől el, hogy bele szeretünk-e valakibe. Mindössze 7% a jelentősége annak, hogy mit mondunk. A szerelem szempontjából állítólag az a legfontosabb, hogy a nőnek nagy szeme és széles csípője legyen, a férfinak meg széles válla. Elképzelem, hogy milyen aggodalommal nézegetik magukat a tükörben - az amúgyis kudarctól rettegő, csalódásokon átesett – nem igazán nagy szemű, keskeny csípejű nők, és az önmaguk szerint még nem elég szélesre gyúrt vállú férfiak. Vagy az is lehet, hogy nem aggódnak, hanem megkönnyebbülnek. Hiszen most már tudni vélik kudarcaik, csalódásaik okát. Bizonyosak végre abban, amit eddig is hinni akartak. Vagyis, hogy nem ők tehetnek róla. Nem azzal van a gond, amit mondanak, nem a viselkedésükkel, nem a kishitűségükkel, nem önmaguk megválasztásának és megvalósításának a hiányával. Megvan a felelős: a szemük, a csipőjük, a válluk mérete tehet mindenről. Hűha! Mennyire szomorú, milyen lehangoló. Ja, és azt is hallom harsogni mindenfelől, hogy a szerelem merő kémia… És persze vakká tesz, elbódít, legkésőbb 7 év múlva megszűnik.

Nekem a szerelem: bizonyosság, hogy érdemes élni. A legfőbb erőforrás ahhoz, hogy emberhez méltó életet éljünk, igazán emberi, autentikus életet. Ne biológiailag létezzünk csupán. Autentikus életre, örök életre, az ember nembeli lényegének megfelelő életre inspirál, ehhez ad erőt a szerelem. Arra biztat, hogy teljesítsük be, és mutassuk meg a bennünk rejlő csodát, azt a csak ránk jellemző világot, ami semmi mással nem pótolható, nem helyettesíthető. Hogyan képes erre a szerelem? Úgy, hogy a szerelmünk szemében olyannak láthatjuk magunkat, amilyenné válni szeretnénk. Szépnek, jónak, csodálatosnak. Tudjuk, hogy még nem vagyunk olyanok, de, ha ő olyannak lát, akkor érdemes tenni azért, hogy olyanok legyünk. Megtapasztalhatjuk, hogy a mi tekintetünk meg a szerelmünknek ad erőt, őt inspirálja lehető legjobb önmaga megalkotására.

A szerelem kölcsönös behatolás egymás világába. Felfigyelés, kíváncsiság, vágyódás. Beengedés, bemerészkedés. Boldog felfedezése világainknak. Közös világunk megteremtése. Szüntelen alkotás, építkezés, hogy legyen mindig mit megmutatni, legyen mit felfedezni, ami csodálható. Amiben gyönyörködhetünk. Csodák tárháza.

Az igazi szabadság. Felül emelkedés. Szárnyalás. Ajándék az egész világ. Meghódítása, magváltoztatása a világnak. A magunkénak, egymásénak és ami körülvesz. Élni igazán. Együtt. Tudni, érezni, hogy érdemes. Végtelen idő. Nem 1,5-4 perc. Nem kémia, nem biológia, hanem igazán emberi, mi több: isteni. Mondják, hogy Isten a szerelem által enged legközelebb magához. Én is ezt hiszem.

 

 

 

Keresztanyám

Meghalt a Keresztanyám. Erős asszony volt. Ott keringett benne Balázs Irma és Csáki Miklós vére, ahogyan  bennem is.  Neki nagyszülei voltak ők, nekem a dédszüleim. Balázs Irma szőrén ülte meg a lovat, háton úszott a Hernádon, saját testén vitte haza elkóborolt méheiket. Csáki Miklós háromszor járta meg Amerikát, bányákban dolgozott, hogy itthon vásárolhasson földet, cséplőgépet. Harcolt az első világháborúban, megsebesült, évekig orosz fogságban volt. Hat gyermekük született, négy fiú és két lány. Az egyik lány a Keresztanyám anyja lett, a másik az én anyai Nagymamám.

Keresztanyám Hernádkakban született. Miskolcon járt gimnáziumba. Szülei Ilonkának hívták. A rokonok Ilusnak. A férje Ickának. Az avasi gyermekorvosi rendelőben Ili néninek. A legszebb nevet állítólag én adtam neki. Tizenhét évesen lett a Keresztanyám. Két év múlva tőlünk ment érettségizni. Izgult nagyon. Sírt. És akkor én állítólag azt mondtam neki, hogy „ne sírjál Ila baba”. Sokszor emlegette. A sikeres érettségi után Budapesten végezte el a védőnőképzőt. Nagy életkedvvel, sok energiával lett megáldva. Nem bírta a tétlenséget, sem a tétlenkedőket. Nagymamám nemcsak a nagynénje, hanem a keresztanyja is volt. Sok dologban hasonlítottak. Egyik gyakran hangoztatott közös életelvük szerint „nincs lehetetlen, csak tehetetlen”.  Akit szeretett, azt nagyon szerette. Akire haragudott, arra nagyon haragudott. Sosem rejtette véka alá a véleményét. Se a jót, se a rosszat. Erős meggyőződéssel hitt az igazában. Éppen ezért nem értette, nehezen törődött bele, hogy másnak esetleg nem az a jó, mint amit ő annak gondol, amit ő akar.  

Pesten tanult, amikor kitört az 56-os forradalom. Természetesen részt vett benne, felvonult, tiltakozott, tüntetett. Már csak Balázs Irma és Csáki Miklós miatt is. Hiszen  az ötvenes években megfosztották őket a nehéz munkával, küzdelmesen szerzett vagyonuktól. Kuláklistára kerültek. Miskolci házukat államosították, 48 óra alatt kellett elhagyniuk.

Az egyik televíziós csatornán műsorzáráskor, a Himnusz alatt éveken át ugyanazok a képsorok voltak láthatók. Az egyik képen az 56-ban felvonuló fiatalok között egy lány hátra veti hosszú, barna haját. Büszkén, dacosan. Ő az én Keresztanyám, róla készült a felvétel.

Védőnői diplomájának megszerzése után Sajóvámoson lett védőnő. Ő ugyanúgy szeret ott élni, ahogy később majd én. Két év múlva elköltözik Dédestapolcsányba. Még Pesten ismerkedtek meg Szabó Imrével, az állatorvosi egyetemen tanuló pásztói fiúval. Amikor megkapja diplomáját Imre: összeházasodnak. Nálunk tartják az esküvői vacsorát. Hat éves vagyok, és nagyon büszke, hogy ott lehetek a Keresztanyám esküvőjén. Imre Dédestapolcsányban lett állatorvos, Ilus ott védőnösködik. Több falu tartozik hozzá. Motorkerékpározik, autót vezet. Megszületnek a fiaik. Előbb Szilárd, akinek az én szüleim a keresztszülei. Ő most ügyész Miskolcon. Aztán Levente, aki Debrecenben gimnáziumi tanár. Sokat utaznak, eljutnak Európa sok részére. Nagy társasági életet élnek. Felépül Miskolc-Tapolcán a házuk, odaköltöznek. Imre az Állatkórházban dolgozik, Ilus előbb Tapolcán, majd az avasi lakótelepen. Járja a tíz és négy emeletes házakat. Kisgyermekes családokat látogat. Sokan laknak itt távol a nagyszülőktől, gyermeknevelési minták nélkül, bizonytalanul. A jó védőnő, így a Keresztanyám, nemcsak munkaköri kötelességét teljesíti, hanem biztat, tanácsot ad, eligazít az élet aktuálisan felvetődő kérdéseiben, gondjaiban. Sok család támasza. Gondoz, gondoskodik. Szép hivatás a védőnőké általában is, de akkor és ott: valódi misszió.

Múlik az idő, felnőnek a gyerekek, Imre nyugdíjba vonul. Nem találja a helyét. Az örökké tevékeny, mozgékony embernek nagyon nem való a lustálkodós, sokat pihenős élet. Mindig úton van, megy valahová. Aztán megáll. Végérvényesen. Hatvan éves alig múlt, amikor meghalt.

Ilus azóta egyedül él. Szilárd szinte naponta megy hozzá. Levente majdnem minden hétvégén haza jön. Várja őket. Süt, főz, takarít. Büszkesége, öröme Kristóf, az unokája. Már gimnazista nagyfiú. A Családon kívül ott vannak neki a kertek. Nemcsak a ház körülit ülteti be gyönyörű virágokkal, hanem a közelükben lévő gyümölcsösüket is gondozza, műveli. Meg még a Lórántffyn lévőt, ami a szülőké volt, ahol Ernő, a testvére lakott korai haláláig. Rendszeresen találkozik barátnőivel, kolléganőivel.

Telnek az évek. Kicsit meggörnyed a háta, néha már bevallja, hogy nehéz a hólapátolás. De sosem panaszkodik.

Életének egyik legfőbb meghatározója a reformátussága. Édesapja, Simon Dániel Hernádkakban volt presbiter. Nagy szeretettel, gyakran emlegette a sajóvámosi Váradi tisztelendő urat és feleségét, Sziszi nénit. Dédestapolcsányban a református lelkész családdal, Pista bácsival, Erzsike nénivel közeli barátságban voltak. Amikor Miskolcra költöztek, a történelmi avasi templomba járt, ahol egykor konfirmált. Néha elment a Kossuth utcai templomba, melynek szomszédságában kisdiákként Édesanyámmal lakott. Ott laktak Tavassy Irénke néninél, ahol most a Nyilas Misi ház van. Hitét mindvégig megtartotta.

Mondják a fiai, hogy az utolsó hónap nehéz volt már. Egy hétig a kórházban vizsgálják a szívét. Haza engedik, de újra visszakerül. Még egy hét, és meghal.

Az utolsó ajándék, amit kaptam tőle: egy pár cipő. Bordó színű, kényelmes, szép. Szeretem. Magának vette, de nem hordta. Nekem adta. Járok benne sokat. „Járom az utam”. A nekem rendelt lehetséges utak közül az általam választott utam. Ahogyan ő is.

Magyar Kultúra

Január 22. a Magyar Kultúra Napja. Többször elmondtam, megírtam, hogy Ifj. Fasang Árpád a férjemet, Furmann Imrét kereste meg azzal az ötletével, hogy legyen hivatalosan is a magyar kultúra ünnepe ez a nap, melyen Kölcsey Ferenc befejezte a Himnusz írását. Imre az MDF elnöksége elé terjesztette a javaslatot, ahol elfogadták és meg is bízták az első (majd a második) ünnepség megszervezésével. Az elsőt – Kölcsey előtt tisztelegve – Szatmárcsekén tartották. A másodikat Cseh Tamás kedvenc településén, Kővágószőlősön, mivel ő ezen a napon született.  Isten éltesse a magyar kultúrát! Isten éltesse Kölcsey Ferenc emlékét, és Cseh Tamásét, meg az Imréjét is.

Őrizzük, gyakoroljuk, tudatosítsuk, gyarapítsuk a kultúránkat! Hiszen ez adja életünk mintázatát. Mi a kedvenc filmed, dalod, versed, könyved? Többet árul el Rólad, mint bármi más. A kultúra nemcsak a magaskultúrából áll, a művészetekből, hanem mindazokból az értékekből, normákból, mintákból, szokásokból, életreceptekből, melyek szerint éljük az életünket. Ahogyan dolgozunk, szeretünk, gyászolunk, közlekedünk, beszélünk, érzünk, gondolkodunk. Elválaszthatatlan a kultúra mintázata az életünktől, úgy azonos vele, ahogy a szőnyeg mintázata a szőnyeggel. Nélküle nem az, ami. Mások kultúráját csak az képes elfogadni, az tarthatja tiszteletben, akinek van saját kultúrája, aki büszke rá.

Ünnepeljük hát ma a magyar kultúrát. Az év többi napjain pedig gazdagítsuk, ápoljuk, őrizzük, újítsuk. Ahogy Kölcsey tette. Meg Cseh Tamás. És Furmann Imre.     

 

Jön 2022

Elmúlt Karácsony. Közeleg az Új Év. Sokan készülnek életük megváltoztatására. Újévi fogadalmak fogalmazódnak. Lefogyni, leszokni, megtenni, megszerezni, ott hagyni, visszamenni... És így tovább. Sok mindent el lehet határozni.

Vannak, akik azért nem tesznek újévi fogadalmat, mert megtapasztalták, hogy úgyse teljesítik, úgyse sikerül. Akkor meg minek? Felesleges feszültségkeltés elhatározni, aztán nem teljesíteni. Önmagunknak okozott kudarc. Nem könnyű olyan döntést hozni, aminek megvalósítása fontos nekünk és képesek is vagyunk megvalósítására.

Karácsony üzenete az, hogy újjászülethetünk. Megváltoztathatjuk az életünket. Szabadságunkban áll. Megszabadítottak vagyunk. Szabadok! Persze ez nem azt jelenti, hogy bármit megtehetünk. Vannak keretek, külső és belső adottságok, feltételek, melyek figyelembe vételével alakíthatjuk az életünket.

Új Emberré válhatunk, odahagyva óemberünket. Nem kell hozzá átváltoztató operáció, sem hormonkezelés. Nem kell másik földrészre vándorolnunk.

Akkor hogyan? Először érdemes tükörbe néznünk és szembesülnünk a tényekkel. Látni, hogy kik vagyunk. Az ember nem az, aki éppen most, hanem az, aki lehet, akivé válhat. Most milyenek vagyunk? Mi az, ami nem tetszik? Mi az, amin feltétlenül változtatnánk? És mi az, ami vállalható? Mit akarunk megtartani, tovább építeni? Ez a tükör nyilván nem az a tükör, amiben a külsőnket nézegethetjük csupán. Olyan, ami a lényeget mutatja, a teljes valóságot.

A jelen tényei megmutatják lehetséges jövőinket is. Jelenlegi önmagunkat vizsgálva feltárul, hogy kikké válhatunk, milyen lehetséges utak közül választhatunk.

Ez a felismerés a feltétele a jó döntésnek, a lehetséges legjobb önmagunk választásának. Ehhez kell egy mérce. Ami eligazít, megmutatja, hogy mi a jó és mi a rossz. Ami biztos támpont, ami belénk rögzül.

Korunk hamis prófétái azt hirdetik, hogy nincs mérce, nem is kell lennie. Elég igazodni az adott szituációhoz. Teljesíteni az éppen aktuális elvárásokat. Így termelik ki a kívülről irányítható, tökéletesen manipulálható emberformájú lényeket. Olyanok ők, mintha emberek volnának. Csak éppen a lényeg hiányzik belőlük. Az emberi lényeg, ha tetszik az ember nembeli lényege. Hiányzik a meggyőződés, hogy autentikus életre vagyunk hivatottak. Ki-ki a csak rá jellemző sajátos világ kiteljesítésére, a benne rejlő csoda megvalósítására. Vagy másként fogalmazva hiányzik az ember isteni lényege. Az a hit, hogy Isten arcát hordozzuk, mert saját képmására teremtett minket. Hiányzik annak öröme, hogy azért vált Isten emberré, hogy megmutassa: Isten gyermekei vagyunk. Hiányzik az a meggyőződés, hogy nemcsak testünk van, nemcsak anyagi szükségleteink, nem pusztán szenvedő lények vagyunk. Az ember lelkes lény. Méghozzá saját szent lelkét lehelte belénk a Teremtőnk. Közel enged magához minket. Velünk van. Adott talentumokat. Lehetnek céljaink, amiket megvalósítunk. Alkothatunk. Szerethetünk. Boldogságra teremtődtünk. Élhetünk az ő dicsőségére. Istennek tetsző módon. Lehet ez a mérce számunkra. Megvizsgálhatjuk óemberünket, azt az önmagunkat, akik éppen most vagyunk, abból a szempontból, hogy vajon elég jól sáfárkodunk-e ránk bízott talentumainkkal, azaz képességeinkkel, adottságainkkal, lehetőségeinkkel? Jó érzéssel tölt-e el bennünket az, ahogy élünk? Vagy inkább menekülnénk belőle? Alig várjuk, hogy kikapcsolódhassunk, hogy túl legyünk aktuális feladatainkon? Túl nehéznek érezzük terheinket? Legszívesebben véget vetnénk aktuális kötődéseinknek? Vagy már nagyon nyomaszt, hogy régóta halogatunk valami igazán fontosat? Ha netán így érezzük, akkor igazán itt az ideje a megújulásnak. Célszerű átgondolni: milyenek szeretnénk lenni, hogyan szeretnénk élni. Mi és ki az igazán fontos számunkra? Mire emlékszünk jószívvel az elmúlt évből? És az eddigi életünkből? A hamarosan kezdődő új évből mire szeretnénk emlékezni, ha majd éppen véget ér? És az életünkből mire szeretnénk, emlékezni, ha majd éppen véget ér? Van-e, lesz-e, amire jó visszagondolnunk? Fontos, hogy legyen.

Nem tehetünk meg bármit. Nem változtathatunk meg akármit. De amit megtehetünk, amit megváltoztathatunk, ami igazán fontos nekünk, azt érdemes megtenni, megváltoztatni, minél előbb. Mert rajtunk is múlik, a mi felelősségünk is, hogy miként telik, milyenné válik a mi saját életünk.

Ebben bízva, erre biztatva kívánok: Boldog megújulást hozó, Boldog Új Évet!

U.i. Ma Dávid névnapja van. Álltam a sírunknál. Hó fedi. Fehér-fekete. De vannak rajta zöldek. Örökzöldek. Meg színes virágok is.

 

 

Élete második Karácsonyakor Dávid alig múlt egyéves, de már tudott beszélni. Imre a karján hozta be abba a szobába, ahol a feldíszített, kivilágított karácsonyfa állt. Dávid ámulva nézte a csodát. Imre figyelte az arcát, és megkérdezte tőle: „boldog vagy, kisfiam?” Dávid visszanézett rá, és nagy komolyan azt válaszolta: „én Dávid vagyok”. Így lett nálunk a boldogság legfelső foka: Dávid.

Engem Dávid története arra tanít, hogy akkor vagyunk a legboldogabbak, ha megtaláljuk, építjük és büszkén vállaljuk önmagunkat. Ehhez persze kell a ránk figyelő, inspiráló tekintet. A szempár, melyben olyannak látjuk magunkat, amilyenné válni szeretnénk.

Kívánok boldog, szeretetteljes Karácsonyt! Olyat, amikor figyelünk egymásra, és biztatjuk egymást a lehető legjobb önmagunkká válásra! Hogy újjászülethessünk a születés ünnepén, hogy igazán szerethessünk a szeretet ünnepén.

Karácsonyi történetek 2.

Imre munkahelyén a Karácsony előtti egyik napon arról beszélgetnek, hogy hányan lesznek együtt Szentestén. Kik jönnek vendégségbe, ki hová megy vendégségbe. Borira kerül a sor. Mondja, hogy ő egyedül lesz. Nem élnek a szülei, testvére nincs.  A pesti albérletből haza utazik a 200 km-re lévő lakásukba, ahol édesanyjával élt, pár éve bekövetkezett haláláig. Mikor már nincs ott Bori, a többiek sajnálkoznak, tanakodnak. Többen mondják, hogy szívesen meghívnák magukhoz Karácsonyra Borit, hogy ne legyen egyedül. Csak nem tudják hogyan tegyék, nehogy megbántsák. Nehogy azt higgye, hogy szánalomból teszik. Imrét bízzák meg annak kiderítésével, hogyan viszonyulna egy ilyen meghíváshoz, örülne-e neki, elfogadná-e. Kettesben beszélgetnek, újra szóba kerül a Karácsony. Bori azt mondja: „tudod Imre, azért abban is van valami jó, amikor az ember hazamegy, magára zárja belülről az ajtót és tudja, hogy egyedül van”. Sokat emlegettük ezt később. Bizony van abban is valami jó. Lehet. Mert az, hogy magányosak vagyunk-e, nem azon múlik, hogy fizikailag egyedül vagyunk vagy sem. Tömegben lehet az ember a legmagányosabb. A magányos ember az, aki úgy érzi, hogy nincs saját helye a világban, helyettesíthető, pótolható. Aki mindig, mindenben a legrosszabbra számít. Aki semmiben és senkiben nem bízik, még önmagában sem. Aki csak legyintget: „minek? úgyse sikerül”. Bori nem ilyen volt. Nem volt magányos, akkor sem, amikor egyedül töltötte a Karácsonyt. Egy év múlva már a férjével kettesben ünnepeltek. Két év múlva pedig a kislányukkal hármasban volt szép Karácsonyuk. Mert nem az a kérdés, hogy egyedül vagy másokkal, hanem az, hogy azzal-e, akit szeretünk, aki bennünket szeret. 

 

Azt mondják, hogy ünnepekkor fáj legjobban a magány. Különösen Karácsonykor, a szeretet ünnepén. Nem az egyedüllét, hanem a magány. A kettő nem mindig esik egybe. Milyen sokan magányosak úgyis, hogy körülöttük, velük egy térben többen is vannak. Látszólag szerető család veszi körül őket. Valójában mégsem érzik úgy, hogy fontosok, hogy számítanak. Helyettesíthetőnek, bárkivel lecserélhetőnek, pótolhatónak találják magukat. Nem az ő személyük, nem az általuk megtestesített, nem a csak rájuk jellemző világ a fontos a másiknak, a többieknek, hanem a funkciók, melyeket betöltenek. Legyen, aki megveszi és hazahozza a karácsonyfát, legyen, aki feldíszíti. Az a fontos, hogy meg legyen főzve a halászlé, megsütve a bejgli. Te csinálod, vagy valaki más? Egyre megy.

Milyen sokan mással töltik a Karácsonyt, mint akivel igazán szeretnék. Karácsony, a szeretet ünnepe. Szenteste kiüresednek az utcák, mindenki otthon marad. Istenem, de nagy lenne a jövés-menés, de zsúfolttá válnának az utcák, ha hirtelen mindenki elindulna ahhoz, akit igazán szeret. De nem indulnak, maradnak. Ünnepelnek. Feldíszített fák, egyre több műfenyő. Csillogó fények, főként az ablakokban, erkélyeken, kertekben, hogy látszódjon kifelé. Ajándékok, amikért hónapok óta járták a boltokat. Sokfogásos vacsora, zabálás kifulladásig. Aztán lerogyás a televízió elé, a számítógéphez, kézben az okostelefon. Néhány éve még arra biztattam tanítványaimat, hogy legalább Karácsony estéjén ne kapcsolják be a tv-t, ne a virtuális világban kalandozzanak, legyenek of line, azokkal, akikkel együtt ünnepelnek. Aztán hallottam  egy történetet, mely szerint amikor a feleség megkérdezte a férjét, hogy mit kér karácsonyra, az azt válaszolta, hogy ne külön tv-t nézzenek, hanem ketten ugyanazt. Legalább azon az estén… Ezután azt javasoltam tanítványaimnak, hogy legalább egy műsort nézzenek. Most már nem javaslok semmit. Tanítványaim sincsenek.