PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

047080
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
16
26
206
545
47080

Az Ön IP címe: 34.204.179.0
2019-08-18 17:07

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

 

Kitartóan jót cselekedni, és elviselni az érte kapott rosszat. Nehéz. Igazságtalan. Azt várná az ember, hogy a jóért jót kap. Cserébe. Ha mindig a csere érvényesülne, maradhatna minden úgy, ahogy van. Változás se kellene. Így meg kell. A változás gerjesztése: akkor is jót cselekedni, ha a másik rosszat ad érte. Megmutatni, hogy így is lehet. Ilyen mintázata is lehet az életnek. Ezt a mintát követni. Ilyen mintát adni.
Milyen a mi életünk mintázata? Mi látszik rajtunk? Mit vesznek észre rajtunk, belőlünk a többiek? Mit szeretnénk? Mit akarunk? Mit teszünk érte? Milyenné szeretnénk válni? Kinek a mintáját követnénk?
Ki volt gyerekkorunkban a példaképünk? Kihez akartunk hasonlítani? És most?
Gyerekkoromban, serdülőként Zrínyi Ilonáról olvastam sokat. Szerettem volna hasonlítani rá, meg Balogh Máriára. Tökéletesen beleéltem magam Gárdonyi Ida regényének hősnője szerepébe. Aztán meg a Makrából Valihoz akartam hasonlítani. Milyen büszke voltam, mikor egyetemistaként az egyik évfolyamtársam azt mondta, hogy amikor megismert, arra gondolt, olyan vagyok, mint Vali. Aztán valaki mást Kovács András Staféta című filmjének főhősnőjére emlékeztettem.
Példaképek. Konkrét személyek, megálmodott hősök, vagy nem létező kitalációk. A divat diktálta követendő, másolandó szerepek. Márkák, melyek megvétele által úgy véli, hogy magasabb, vágyott kasztokba léphet az ember. Legalábbis ezzel hitegetik, ezt reméli. Ha túl drága a vágyott státusz szimbólum, akkor beéri silány utánzatával. A lényeg a látszat. A látszat a lényeg. Mintha… A mintha, az üres illúzió, a becsapás válhat mintává.
Ahogyan Heidegger írja: mindenki úgy akar élni, ahogy „az ember” él. Majmolják, utánozzák, persze reménytelenül. Nem veszik észre: „az ember” az az elvont senki, akihez megpróbál mindenki igazodni.
Divatos ruhák, menő cuccok, trendi megjelenés. Boldoggá teszik az életünk? Szeretetre méltóbbá válunk általuk? S, ha nem, akkor vajon mitől?
Más minta, más út, más élet. Más igazság. Ma mindenki a szenvedés, a sebek elkerülésére törekszik. Csak bántódás ne érjen, csak nehogy megsérüljek. Inkább nem kockáztat, inkább az alig-életet választja. Pedig az élet, az igazi jó, boldog élet fájdalmakkal is jár. A sebesen zajló, valamire való életnek részei a sebesülések.
Sokan Jézusban csak a szenvedőt, a megfeszítettet, a kigúnyolhatót, a megalázhatót látják. A sebeit. Nem is értik, miért akarja valaki az ő útját járni, hiszen az szerintük sehová, pontosan a keresztfáig vezet. Nem látják benne a boldog embert. Akiben Isten emberré lett. Aki tanít, gyógyít, eszik-iszik, nevet, szeret, felháborodik, aki jól érzi magát tanítványaival és másokkal, akivel jó együtt lenni. Aki hivatva van, méghozzá mások megváltására. A küzdő, a konvenciókkal szembeforduló, a szeretetet komolyan vevő, a másokra figyelő, az elvárásokat támasztó ember. Isten szeretete, az emberek szeretete. A boldog emberi élet lehetőségének felmutatása. Ő is lehet a minta. Ő lehet a minta. Követhető. Kirajzolódhat életünkön, cselekedeteinken, rajtunk Krisztus.
A lélek templomaivá válhatunk. Ilyennek építjük magunkat? Szeretünk? Szerethetőek vagyunk? Keressük és megtaláljuk a szeretetünkre méltókat? Együtt maradunk? Soul Brother. A lélek templomai. A lélektestvérek háza. Építjük? Akarunk együtt lenni benne? Teszünk valamit a boldogságunkért, vagy csak vágyakozunk rá? Üdvözülés. Boldogság. Együttlét Istennel, együttléte az egymást szeretőknek. Akármilyen a világ. „Kitartóan jót cselekedni és elviselni az érte kapott rosszat”. Így élni, erről felismerhetővé válni, nem a ruházatról és más külső jegyekről. Boldogság, a szeretet illata. Nem arra várni, hogy majd ha jobb lesz a világ. Nemcsak vágyakozni, hogy legyenek végre jobbak a többiek. Kezdhetnénk mi, élhetnénk így. Már itt, már most.
Péter levele kapcsán beszélt ma Gecse Attila református lelkész Miskolcon, a Csabai kapui gyülekezetben. Nekem ezek jutottak eszembe róla.


November 4. van. Hatvankét éve ezen a napon elvesztettük a szabadságunkat. Nemcsak az országét, a nemzetét, hanem személyes, egyéni szabadságunkat is. A szabadságot kivívó bátor és gyönyörű forradalmat leverték, megbosszulták. A megtorlás nemcsak a kivégzések és börtönbüntetések által valósult meg. A legkegyetlenebb büntetés: lelkeink bebörtönzése volt. Álmainkat, vágyainkat is rácsok közé zárták.
A rendszerváltás megteremtette szabadságunk külső feltételeit. A lelkek szabadu...lása nehezebb, hosszabban tart. Még várat magára lelkeink megújulása, emberi kapcsolataink újra szerveződése, új alapokra helyezése. Bizalmatlanok vagyunk. Szenvedünk a szeretethiánytól. Szívünk csordultig szeretettel, de attól tartunk senkinek sem kell, nincs, aki méltó lenne rá. Szenvedünk. Lelki betegségek gyötörnek sokakat. Elkel a biztatás, a jó minta.
Ma délelőtt templomban voltam. Gecse Attila református lelkész hirdette az Igét.
A szeretet jó illata áramlik. Árad a fény. Ragyoghatunk. Szerethetünk. A világosság gyermekeivé válhatunk. Jóság, egyenesség, igazságosság. Jézus befogadásával válhatunk Isten gyermekeivé. Jézus az életét adta értünk, neki adhatjuk életünk. Jézus a szeretet. Szerethetünk. Mennyire eltérő dolgokat értünk a szeretet fogalma alatt. A szeretet, mint mindent megengedés. A szeretet, mint undorító máz, szirup. A szeretet, mint önfeladás. Nekem a szeretet az Istenben, a másik emberben, az önmagamban lévő csoda meglátása. A csoda beteljesítésének elvárása. Követelmény támasztása, feladat adása. Arra, hogy Isten szeretet, az a bizonyosság, hogy megbíz, küldetést, hivatást ad. Ad hozzá képességeket. Várja a teljesítést, az általa rendelt élet megélését. Azt akarja, hogy szabadon, boldogan éljünk. Adjuk tovább a szeretet. ismerjük fel, hogy nemcsak az a jó, ha szeretnek, hanem az is, ha mi szeretünk. Ismerjük fel a rendelt időt. Használjuk ki. Ne tékozoljuk el, mert a napok gonoszak. Azt a látszatot keltik, mintha végtelen sok lenne belőlük. Ismétlődnek szüntelen, ugyanúgy, mintha soha nem lenne vége. Pedig véges az időnk.
Merjük megújítani lelkünket, életünket, emberi kapcsolatainkat. Merjünk elhivatottan, szeretetben élni. Boldogan. Törjük szét a lelkünket bebörtönző rácsokat. Vegyük észre: nem vagyunk gúzsba kötve. Ideje feltápászkodnunk az egykor ránk kényszerített, de ma már nem szükségszerű tehetetlenségünkből. Rázzuk meg magunk, lélegezzünk mélyeket, emeljük fel tekintetünket. Fényeskedjünk. Világítsunk. Ne várjunk másra. Egyenként és együtt mutassuk meg, hogy másként is lehet. Szabadon. Elhivatottan. Szeretetben. Boldogan. Éljük meg Isten által rendelt életünk.

 

November 1-én, Újcsanáloson, a Református Templomban ezeket mondtam:

Boldogsággal teli szívvel állok közöttetek itt Újcsanáloson, Édesanyám és Édesapám szülőfalujában, ahol Nagyszüleim, Dédszüleim éltek, és ahol most is számos rokonom él. Itt vagyunk a frissen renovált, újjászületett református templomunkban, ahol azért gyűltünk össze, hogy a reformációt ünnepeljük. A reformáció: megújulás, újjászületés.

Nemrég még a temetőt jártuk, virágot, koszorút vittünk szeretteink sírjára. Megálltunk, felidéztük emléküket, és persze gondoltunk saját halálunkra. A mi sírunkra ki hoz majd vajon virágot? 

Reformáció és Halottak Napja. Születés, újjá születés és meghalás. Élet és halál. Összetartoznak. Aki megszületik, az meg is hal. Az élet szerves része a halál. Életünk legbiztosabb ténye, hogy meghalunk. A saját halálunkhoz történő gondolati előrefutás válhat életünk egyik legfontosabb erőforrásává. Ha van bátorságunk hozzá, akkor tudatosulhat bennünk, hogy időnk véges, halálunk kizárólag a sajátunk, nekünk kell megélni. Nem háríthatjuk el, nem halogathatjuk, nem helyettesíthet más bennünket, és nem igazodhatunk halálunkban másokhoz. Nem mondhatjuk, hogy majd inkább egy kicsit később, mert még most sok dolgunk van. Sem azt, hogy inkább valaki más. Sőt, nem utánozhatunk másokat, nem nézhetjük: vajon ők hogyan csinálják. Saját halál. Amikor végig fut előttünk addigi életünk. Lesz-e mire jó szívvel emlékeznünk, lesz-e miről számot adnunk? Ezeknek végig gondolása erőt adhat saját életünk megéléséhez. Ahhoz, hogy azzal törődjünk, azt tegyük, ami a legfontosabb. Hogy valóban saját életünkké tegyük. Ami vállalható, ami jó. Beláthatnánk: nincs elpazarolni való időnk, nincs miért eltékozolnunk lehetőségeinket, az a dolgunk, hogy megvalósítsuk a lehető legjobb önmagunkat.

A legtöbb ember mégis fél, retteg a haláltól, gondolni se mer rá. Nem véletlenül. A modern kor szándékosan tabu témává tette saját halálunkat. A fogyasztói társadalmak haszonélvezői mindenféle eszközzel, a divat, a reklámok, a média hatalmával élve arra akarnak rávenni, manipulálni, hogy életünk fő tevékenységévé, céljává és örömévé a vásárlás, a fogyasztás váljon. Az ő minél nagyobb profitjuk érdekében kell minél több pénzt keresnünk és költenünk. Bármire, amit ők ránk akarnak sózni, amit el akarnak adni nekünk, teljesen függetlenül attól, hogy szükségünk van-e rá, vagy sem. Így válik a pénz mindenhatónak tűnővé. Olyanná, amin megvehető bármi, akár a boldogság is. Ahhoz, hogy ezt elhiggyük, és engedelmes fogyasztókká váljunk, meg kell feledkeznünk a halálunkról, és ezáltal valódi életünkről, igazi feladatunkról, legjobb életlehetőségeinkről. Ezt teszik velünk, vagy legalábbis nagy erővel próbálkoznak. Széttárhatnánk kezünk, ilyen a világ, nem tehetünk ellene semmit. De ez nincs így. Tehetünk az igazi életért, önmagunkért, értünk. Változtathatunk, megújíthatjuk a világot és benne a saját életünket. Megtörtént ez korábban is.

Sok minden így volt ez a reformációt megelőző időkben is. Az emberek akkor is féltek a haláltól. Szerették volna bebiztosítani magukat, hogy haláluk után is jó legyen, vagy legalább elviselhető. És akkor is az a tévhit terjedt el, hogy pénzért minden megvásárolható. Akkor is akadtak, akik kihasználták az emberek félelmeit, az emberi butaságot. Búcsú cédulákat árusítottak pénzért, azzal a hamis ígérettel, hogy minél többet vesz valaki, annál nagyobb valószínűséggel kerül majd a Mennyországba.

A reformátorok többek között ez ellen léptek fel. Az egyház és az emberi élet megreformálására, megváltoztatására, újjá születésének előmozdítására törekedtek. Újra középpontba állították a Bibliát, különösen Jézus tanításait és példáját.

Ők is foglalkoztak azzal az örök emberi problémával, hogy mit tehetünk életünk során a halálunk utáni üdvözülésünk érdekében. Ám ők nem a búcsúcédulák vásárlását ajánlották. Ők arra hívták fel figyelmünket, hogy éljünk Istennek tetsző életet. Istennek tetsző életet akkor élünk, ha jól sáfárkodunk a ránk bízott talentumokkal. Mert mindannyian kaptunk talentumokat, vannak jó tulajdonságaink, képességeink, tehetségünk. Van, akinek szép az énekhangja, van, aki szép gólokat tud rúgni. Van, aki tud házat építeni, van, aki kiválóan lovagol, és van, aki finom birsalmasajtot készít. Ki a papírt, a vásznat festi színesre, ki meg a világot. Az egyik a test betegségeit gyógyítja, a másik a lelkekét. Van, aki tanít, és van, aki szánt, vet, arat. És van szabad akaratunk. A talentumainkkal bármit tehetünk. Eláshatjuk jó mélyre, vagy foglalkozhatunk vele, gondozhatjuk, gyarapíthatjuk. Ha jól sáfárkodunk, akkor kibontakoztatjuk tehetségünket, hasznosítjuk képességeinket. Eltékozolhatjuk adottságainkat, életlehetőségeinket, elmulaszthatjuk megélni a valódi, autentikus életünket. Ha meg munkálkodunk a lehető legjobb önmagunk megteremtésén, akkor beteljesíthetjük azt, ami lehetőség szerint minden ember, azaz mi is vagyunk. Megismételhetetlen, pótolhatatlan csodákká válhatunk. Hiszen Isten a saját képmására teremtett minket, mindegyikünkbe jutott a Szentlélekből. Minden ember hivatott valamire. Fel kell ismerni, hogy mi az igazi hivatásunk, és akarni, cselekedni kell annak beteljesítéséért. Ha így élünk, akkor nem kell rettegnünk a haláltól.

Nekünk, újcsanálosiaknak, az innen elszármazottaknak van jó példánk. Nemcsak Jézusé, aki mindannyiunk számára bizonyosság, aki utat mutat és mintát ad arra, hogy hogyan éljünk igaz életet. Számunkra példaként szolgálnak azok az eleink is, akik lent éltek a Hernád parton, s egyszer csak felköltöztek ide, a dombtetőre. Akkor még nem volt külön Ócsanálos és Újcsanálos, hanem csak Hernádcsanálos volt. Éltek és szenvedtek a kiszolgáltatottságtól. Egyszer aztán elunták, hogy a Hernád áradásai gyakran elviszik egész évi munkájuk gyümölcsét, oda lesz a termés. Sőt gyakran házaikat is elöntötte, megélhetésük elemei feltételeit is veszélyeztette a folyó. Elhatározták, hogy megváltoztatják körülményeiket, megújítják életüket. Igazi, jó reformátusok, jó reformátorok voltak. Ahogy büszkén mondani szoktam: az újcsanálosiak a protestáns etika megtestesítői voltak, és reménységem szerint maradtak. Nekivágtak, felköltöztek ide, a dombtetőre. Új földeket kellett megművelniük, új házakat építettek. És építettek maguknak templomot. Ezt a templomot. Mellette áll a másik, az evangélikus, vagyis a szintén protestáns, a reformációt követő egyház temploma. Nem jött el mindenki az ősfaluból, az ó faluból. Csak az erős hitű, kockázatot vállaló, vállalkozó szellemű emberek jöttek. Akik emberhez méltóan, szabadon akartak élni és nem méltatlanul, kiszolgáltatottan. Megszületett a csoda, a mi falunk, Újcsanálos. Ahol természetessé vált a mindig többet akarás, a tehetség pallérozása, a vasszorgalom. És meghozta gyümölcsét, megtermi ma is. De azért kellett, kell még valami. Nem sikerült volna mindez egyedül, magányosan, külön-külön. Csak együtt, összefogva, egymásban bízva, egymást szeretve sikerülhetett. Kellett hozzá, és kell hozzá annak tudása, hogy mi a legfőbb parancs. Emlékszünk, amikor a farizeus megkérdezte Jézustól, hogy a rengeteg tiltás és parancs közül mégis, melyik a legfontosabb, akkor Jézus habozás nélkül válaszolta a szeretet parancsát. Szeresd az Urat, és szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Szeretni Istenünket, egymást és magunkat. Szeretni pedig azt jelenti, hogy keresni, meglátni Istent, és keresni a másik emberben a jót, az istenit. Meglátni és arra biztatni, hogy váljon a lehető legjobb önmagává. Elhinni, hogy mi is hivatottak vagyunk, fontosak vagyunk, s töretlenül munkálkodni, hogy betöltsük rendeltetésünket, hogy Istennek tetsző életet éljünk.

Reformáció. Legszebben úgy ünnepelhetjük a reformációt, ha törekszünk életünk megreformálására, kiteljesítésére, jobbá tételére. Ha beteljesítjük a szeretet parancsát, ebben a szeretet hiányos világban. Sokan az emberiség jövőjét a globális felmelegedéstől féltik. Attól tartanak, hogy az emberiség kihalását okozhatja a termőföldek elsivatagosodása, az ivóvízforrások kiapadása. Ez valóban reális veszély. Ám én ettől is nagyobb veszélynek tartom az emberi kapcsolatok elsivatagosodását, a szeretet forrásainak kiapadását. Megújult templomunkban gondoljunk lelkünk, emberi kapcsolataink megújulásának fontosságára. Gyakoroljuk a cselekvő szeretet. Ne burkolózzunk be a magányba, ne hagyjuk magukra a körülöttünk lévőket. Értsük meg, hogy együtt tehetünk a legtöbbet magunkért, értünk. Ne féljünk igaz életet élni, s akkor nem kell a haláltól sem félnünk. Biztassanak bennünket Pál Apostol szavai, melyek szerint: „Nem a félelem lelkét adta nekünk az Úr, hanem az erő, a szeretet, és a józanság lelkét”.


 

Ma 66 éve házasodtak össze a Szüleim. Miskolcon, a Kossuth utcai református templomban, Enyedi püspök úr eskette őket. 1952. október 28. Édesanyám: Krajecz Joli, 21 éves volt és tanítónő. Édesapám: Pankucsi Albert, 23 éves, vegyész technikus. Öt éve szerettek egymásba. Sárospatakon. Édesapám a Sárospataki Református Gimnázium diákja volt. Édesanyám a miskolci Tóth Pál Református Tanítóképző tanulójaként osztálykirándulásra ment Patakra. Ismerték egymást, hiszen mindketten újcsanálosiak. Találkoztak. Egymásra csodálkoztak, beszélgettek, szerelemesek lettek.

Édesapám orvos akart lenni, de nem vették fel, mert a család kuláklistán volt. Évről évre jelentkezett, a születésem után is. 1954-ben vették fel, amikor én egyéves voltam. Ő Debrecenbe költözött, ott volt orvostanhallgató. Mi meg Édesanyámmal és anyai Nagymamámmal Miskolcon maradtunk, abban a házban, ahol most is élek Édesanyámmal. Nehéz évek. Egyik hétvégén ő utazott haza, a másikon mi mentünk Debrecenbe. 6 év távházasság, nekem hétvégi apuka. Aztán végre orvos lett. Kinyílt a világ. Együtt voltunk, méghozzá Sajóvámoson. Ott lett körzeti orvos. Három falu tartozott hozzá. Nem volt még ügyeleti rendszer, éjjel nappali szolgálat. Rossz utak. Ha nagy hó esett, nem jutott el a mentő. Ilyenkor ő vezette le a szülést. Ha nagyon kellett, fogat is húzott. Én csak a csengettyűs lovas szánt láttam, az jött érte, ha a szomszéd faluba kellett beteghez mennie. Aztán meg nekünk lett a faluban az első autónk. Egy világoskék skoda octávia. CF 43-86. Ez volt a rendszáma. Első tulajdonosa a híres színésznő: Krencsei Mariann volt. Nagy vendégeskedések. Szüleim barátai többnyire fiatalabbak tőlük, mire gimnazista lettem: már az én barátaim is. Izgalmas beszélgetések, jó vacsorák. Kirándulások, balatoni nyaralások. Kerek és szép volt a világ. Aztán Édesapám megbetegedett, elköltöztünk. Parádfürdő, Selyp. 1977. július 28-án meghalt Édesapám. Halálos kór? A harc feladása? A reménytelennek tűnő magyar valóság? Történelmi bűnök? Családi tragédia? Sok minden együtt. Én akkor már két éve férjnél voltam és abban az évben megszereztem jogi diplomám. Édesanyám velünk maradt. Akkorra már bele rokkant az életbe, a küzdelembe, a betegségbe. Aztán mégis talpra állt. Volt egy álma. Mikor tanító lett, a Heves megyei Boldog községbe nevezték ki. De ő nem akart távol kerülni özvegy Édesanyjától és a vőlegényétől. Cserélt valakivel, s az Újcsanálos melletti Gesztely községben kezdte el tanítói pályafutását. Később arra gondolt, talán ő rontott el mindent, mert elutasította a Boldog - ságot. 65 évesen fogta magát és elvállalt egy tanítói állást Boldogkőújfaluban. Odaköltözött az iskolai szolgálati szobába. Kipróbálta. Megvalósította az álmát. Boldog kezdetű faluban tanított. Jóvátett valamit? Boldogabb lett? Talán. Most 87 éves. Gyakran veszekszem rá, ami miatt mélyen szégyellem magam. Mindig azért veszekszem rá, mert nem találom elég boldognak. Én meg azt szeretném, hogy boldog legyen. Nehéz helyzet. Muszáj helyette is boldognak lennem.

Kamaszkoromban kicsit túlzásba vittem a lázadást. Nem látványosan, de annál mélyebben. Szakítani akartam azzal, ahogy ők éltek. Aztán egy sor dologban követtem példájukat. Édesapám orvos akart lenni, és az lett, bármi áron, 33 évesen. Én szociológus akartam lenni, és az lettem, igaz harmadik diplomámként, 33 évesen. Ezt most számoltam ki így először, most jöttem rá, hogy mindketten 33 évesen… Édesanyám boldog akart lenni… Az volt, az lett vajon? Én is boldog akartam, akarok lenni. Az voltam, s olykor az vagyok.

És Sajóvámoson sokaknak ma is „a doktor úr és a tanító néni lánya” vagyok. Ez nagyon jó, szeretem.


 

furmann_imre.jpg

 

1988. augusztusában hallom először beszélni. Helyzetjelentést olvas fel a vidéki Magyarországról. Fotelban ül a balatonszemesi Express táborban, nyitott oldalfalú hodályban, itt jurtának mondják ezt az építményt.

Elnézést kér, amiért ülve, de fájdalma van, nem tud állni. Meggyőző, a valóságot mondja, amennyire meg tudom ítélni, nem tér el semmilyen lehetséges és létező olvasattól - suhognak a mondatokban a miskolci pártszékház fotocellás ajtajai.

Határozott hang, jól tagolva - egységben az ember és amiről beszél: nem helyezkedik kívül a leíráson, van benne érzés, mégis hiányzik belőle az indulat. Hiteles. Ott és azután is kirí a közéletben mutatkozó nyüzsgésből: figyelni kell rá, az igazságaira, a természetességre, ahogyan közli, értsél egyet vele/ne értsél egyet vele - nem mondhatja másként.

Ne keverjük össze a tévedhetetlenséggel. Én sem teszem.

A tények és a leírások között találod az őszinte embert, az örök őszinteség emberét - amikor a hit szinte bizonyosságként kínál távlatot, és amikor majd ilyen-olyan kudarcok felismerése utat enged az önirónia derűjének, akkor is.

Persze, mi a kudarc. Ha megpróbálta, lehet-e kudarc. Hát megpróbálta. Rajta nem múlott

De most még ez van: 1988 tehát, meleg nyári nap, az utolsó sorból alig is látszik az ember maga

A test alkata, a termet is számít, látványosan bizonyítja a helyzet, amikor egymás mellé ültetik a helyi tévében a nagyra hízott párttikárral, mellette a kanapén a kis embernek beszélnie sem kellene. Ez most, legyen világos, képileg is tűpontosan fogalmazva, nem ugyanannak az elitnek a belharca. Valaki jött, hogy hirdesse az igazságot és építse ennek az igazságnak a rendszerét. Szélfúttán, szakállasan, elszántan, hogy kimondja: nem úgy van az. És kimondja, a hangjában népi ízekkel, és nem azért mondja így, mert valakik ezt akarják hallani, nem játszik senkinek. Ez rögzül: mindenkihez beszél, de elsőbben is: magának beszél.

Szárszó '88 - így hívja az augusztusi tábort a szervezők, a Társadalompolitikai és Honismereti Klubok Tanácsa és a szakkollégiumok, Püski Sándorék 1943-as szárszói találkozójának jövőre figyelő felelősségével vállalva a folyamatosságot.

A jövőt szólítja a legtöbb mondat, nem is kérdés, hogy milyen lesz. Szalai Pál mondja: Nagy Imre és Salvador Allende mártíriuma a bizonyíték, van esélye a demokratikus szocializmusnak. Furmann Imre mondja: a sztálinizmust le kell bontani, nem emlékszem, szó szerint így-e, de ez az értelme, ez társul a jelenethez.

Az egyik megállapítás a hitről szól. A másik megállapítás a nem kér, de vesz, ragad programja: nem az ahogy szabad/ahogy lehet szűk levegője, de a céltudatos cselekvés kompromisszumokra nem készülő útválasztása. Így kell lennie.

A nagy tapsok emléke.

Lelkesültség. Felszabadultság. Bizonyítékot nyer: van nyílt és szabad beszéd. Vannak nyíltan és szabadon beszélők. Ez: bátorság. Ott és akkor, és azóta is.

Bátor ember, ezt gondolom, a legelsők egyike. Kitartó a bátorságban és az önkorlátozást nem ismerő magatartásban: nem lehetséges többféle beszéd, ha egyféle a mondanivaló. A mondanivaló nem kimódolt, nem a pillanat szüli: megérlelt. Nem lehetséges másként mondania magának, mint mindenki másnak.

Nem a majd csak lesz valahogy, és addig kibekkeljük általánosan ismert mintája az övé. A szabadság megvalósult lehetőségként ragyog fel vele.

Mondom most.

Mondom most, gondolom akkor és most.

Este beszélünk, nagyot hűl addigra, lecsukom a szemem, mielőtt leírom ezt: látom az arcát, épp úgy, mint ott: kíváncsian figyel, nyílt figyelemmel, semmiség pedig a téma, inkább az akkori jelen, a Három hangon című kötet talán (amely a szerkesztők leírása szerint arra bizonyíték, hogy nem alaptalanul küszködik a három fiatal lírikus – közte ő - a megszólalás jogáért), őszinte mégis az érdeklődés. Nincs benne terelés, vagy elvárás, hogy tarts vele – létezik, van, jelentékeny személyiség integritása ez, ezt érdemes észrevenni, és akarni másoknak, mindenkinek, még ha ez nagyjából lehetetlennek tetszik is.


 

Születésnap. Ma, másoké mellett, a Férjemnek: Furmann Imrének a születésnapja van. Alkalom az emlékezésre, a múlt felidézésére. Vannak, akik szerint felesleges nosztalgiázás. Szerintem a múltunk elválaszthatatlan része az életünknek. Nem lehet letagadni, megtagadni, elhallgatni. Nem érdemes. „Vállalom, aki vagyok, aki voltam, aki lehettem volna”. Szeretnék így élni. Lehet Saulusból Paulusszá válni. Mondják azt is, hogy rablóból lesz a legjobb pandúr. Az önazonosság szerintem sem jelent változatlanságot, sőt, elengedhetetlen hozzá a megújulás készsége. De ettől még emlékeznünk kell a múltunkra, ismernünk és vállalnunk kell azt. Csak így lehetünk önmagunk.
Emlékeket gyűjtök Imréről. Mindenkit kérek, aki ismerte őt, és van olyan emléke róla, amit megosztana velem, és esetleg másokkal is: küldje el nekem.
Mondják, hogy a tények, a megtörtént események illékonyak, hamar tovatűnnek. Ha nem írjuk le, nem örökítjük meg, akkor a feledés homályába vesznek. Szeretném őrizni Imre emlékét, emlékeit.
Ki is volt ő? Az a hároméves kisfiú, aki a nyéki kocsma asztalára állítva pajzán dalokat énekelt az ott melegedő fuvarosoknak. Aki 5 évesen rávette két évvel idősebb unokatestvérét, hogy menjenek el a szomszéd faluba világot látni. Sötétedéskor már az egész falu őket kereste, mikor kissé fáradtan, de nagyon büszkén megérkeztek Ónodból. Aki harmadik osztályos korában megnyerte a járási szavalóversenyt, s az ajándékba kapott Andersen kötetet haláláig büszkén őrizte. Aki 16 évesen jeggyel bement az Omega koncertre, s a kint várakozó jegy nélküli tömegnek kinyitotta belülről az egyik használaton kívüli ajtaját a miskolci Rónai Művelődési háznak. Ő nem maradhatott bent, de a többiek igen. Ő volt, aki a 70-es években a Pécsi Tudományegyetem aulájában március 15-én úgy szavalta Adynak A tűz márciusa című versét, hogy mindenkinek elakadt a lélegzete, s mindenkiben megpezsdült a vér. És volt „szarvassá változott fiú”, mikor Juhász Ferenc művét adta elő a pécsi egyetemi színpad. Statisztált a pécsi színházban, mint mulatozó ifjú Móricz: Nem élhetek muzsikaszó nélkül-jében, és volt lesoványodott etióp rabszolga az Aidában. Ő volt az is, aki mikor meglátogattuk székesfehérvári barátainkat, a velük átmulatott éjszaka után másnap délelőtt egyedül megitta az egész üveg whiszkyjüket. Miskolci ügyészként, mikor ajánlották neki, hogy lépjen be „a pártba”, azt felelte, majd, ha több párt lesz, akkor egybe belép. S mivel nem lett csak úgy, magától többpártrendszer, hát alapított, szervezett új pártot, még az egypártrendszer uralma idején. Lelkesedett és lelkesített, bízott és biztatott. Hitt, akart és cselekedett. Amikor a Magyar Demokrata Fórum megnyerte az első szabad választásokat és kormányra került, akkor ő volt a párt általános alelnöke, második embere. Antall József volt az első, mint miniszterelnök, pártelnök. Akkoriban is jobbszerette az országot járni, mint a Bem térről a pártot irányítani. Bara Margittal vándorkiállítást szervezett fogyatékos gyerekek képeiből. Szép emlékeket őrzött közös utazásaikról. Ment Rodostóra Mikes emlékművet avatni, busszal, Erdélyen át. Mozgalmat indított az elhagyott zsidótemetők rendbe tételére, gondozására. Ifj. Fasang Árpád kezdeményezésére intézményesítették a Magyar Kultúra Napját.
Örült, hogy kimentek az oroszok, többpártrendszer lett, piacgazdaság. Joggal volt büszke rá, hogy vér nélkül, bárki haja szálának meggörbülése nélkül sikerült a rendszerváltást megvalósítani. Fontosnak találta, hogy a rendszerváltás nehogy azzá silányuljon, hogy „az ő hülyéik helyett a mi hülyéinket helyezzük pozícióba”. Meggyőződése szerint a demokrácia nem a központi hatalom gyeplőengedése, hanem olyan közállapotok természetessé válása, ahol mindenki szabadon tehet és tesz a köz javáért. Hitte, hogy az emberek képesek önmagukról gondoskodni, mert mindenki tehetséges valamiben, mindenkinek az a jó, ha jót tehet. Csak hagyni kell őket, csak a lehetőségeket kell biztosítani. Mikor vállalhatatlanná váltak számára párttársainak bizonyos megnyilvánulásai, és nem sikerült meggyőznie őket, akkor könnyű szívvel vonult ki a pártpolitizálásból. De soha nem vonult ki a közéletből. A szó legjobb értelmében vett polgárként, civilként élt.
Amikor meghalt Dávid, a Fiunk, ebbe ő is belehalt. Amit nagyon akart, azt mindig elérte. S, amit a legjobban akart: Dávid gyógyulását, azt nem sikerült. Csak a méltóságunkat és a humorunkat őrizzük meg mindig! – erre biztatott. Ő megtette.
Még nem voltam 18 éves, mikor megismertem. Egyetemistaként házasodtunk össze. Haláláig együtt éltünk. Utolsó verses füzetét nekem ajánlotta: „Mártinak – feleségemnek, társamnak”. Jó, hogy a társa lehettem. Jó volt együtt élni vele. Szép életünk volt. Úgy tudott nevetni és megnevettetni, hogy csurgott szemünkből a könny. Ne sirassuk. Magunkat se. Emlékezzünk rá, az életére. Emlékezzünk a magunk életére. Éljünk. Méltóságunkat és humorunkat megőrizve.
Várom, hogy elküldjétek nekem a róla őrzött emlékeiteket.