PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

056105
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
7
104
280
111
56105

Az Ön IP címe: 3.215.182.81
2020-04-02 05:00

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

Szabadság és szabadulószobák

Az ember szabad lény. Szabadságunkban áll megválasztani magunkat, és munkálkodni azon, hogy megvalósítsuk választott önmagunkat. Tehetünk szabadságunk korlátainak leküzdéséért, szabadságunk körének tágításáért. De szabadságunkban áll elmulasztani szabadságunk lehetőségének felismerését, megvalósítását.

Szabadon értelmezhetjük a világot. A világot, mely értelmezés útján épül fel. Nincsenek önmagukban vett tények. Csak értelmezett tények van. Minden ismeret legalább annyira szól a megismerőről, mint a megismerés tárgyáról.

Értelmezhető a szabadság fogalma is. Mit jelent szabadnak lenni? Mi a szabadság? Hogyan válhatunk szabaddá? Hogyan szabadulhatunk?

Sokaknak a szabadság egyet jelent a nyári szabadsággal, azzal az idővel, melyet nem kell munkával tölteni. A „szabadulást” ebben az országban hosszú időn át „felszabadulásként” kellett ünnepelni. Hivatalosan így nevezték azt, hogy a német megszállókat felváltották a szovjet megszállók.

Szabadság. Szabadulás. Ma divatos időtöltés a „szabaduló szobába” járás. Sokan vágynak a szabadulás élményére. Akár örülhetnénk, íme: megnyilvánul az emberi szabadságvágy.

Szabad emberi élet. Ami több mint biológiai létezés. Kiemelkedés az anyagi szükségletek kielégítésének mindennapi gondjaiból. Alkotó élet. Álmaink beteljesítése. Céltételezés, célmegvalósítás. Megtapasztalása annak, hogy nem kell félni, nem kell szorongani, nem kell pánikba esni, nem kell depresszióba süppedni. És nem kell pótszerektől várni a szárnyalás élményét, nem kell mesterséges módon izgalmakhoz jutni. A szabad élet kalandos, veszélyes, teremtő, boldogságot adó.

És a „szabaduló szoba”? Ahogy az interneten olvasom: a félelem, a szorongás terei. Börtön, pánikszoba, zombi birodalom, sír, kripta, piramis…

 


 

Közeleg Karácsony. A sejtjeimben érzem. Kedden még Sajóvámoson a teraszon ültünk, sütött ránk a nap, úgy ittuk a kávét. De azért leengedtük a vizet. Miskolcon az ebédlőasztalunkon virít a karácsonyi kaktusz. Hétfőn Pestre megyünk, ott már vár a karácsonyi vásár.

Csütörtökön este megnéztük a Dunán Woody Allen filmjét, a Cafe Societyt. Megjelenítve az egész világ. Minden, amit a szabadságról tudni lehet. Választás kérdése, hogy felemelkedünk vagy lent maradunk. Elithez tartozás, vagy tisztes szegénység. Minden törvény gátlástalan áthágása, vagy feltétlen ragaszkodás a szabályok betartásához. És persze szerelem. Mi több: szerelmek. Választás. Mert muszáj választanunk. S ha az egyiket választom társamul, akkor ezzel a másikat megtagadom. Azért ott marad. A horizonton lebeg. Boldogan élnek, még meg nem halnak. De azért mégis. Szilveszter. Az Új Év első pillanatai. Rágondolás arra, akit nem választottunk. Arra, aki nem minket választott. Egymásra gondolás. Bárhonnan, bárhová. Szerelem. Mindig, mindenhol.

Ezt én eddig a Karácsonyra vonatkoztattam. A szeretet ünnepén. Szent Este, mikor elnéptelenednek az utcák, mindenki otthon. Ünnepel a család. De vajon amíg az első csillagszóró ég: kire gondolunk? Micsoda sürgés-forgás, tumultus támadna az utakon, ha hirtelen mindenki elindulna ahhoz, akire gondol…

Akkor rosszul van kitalálva ez az egész? Szerintem nem. Csak mernünk kellene végig gondolni. Úgy választani, hogy tudjuk: milyen más lehetőségeket zárunk ki ezzel. Tudni, hogy az elmulasztott lehetőségek ott maradnak lelkünk, tudatunk peremén. Hol eltűnnek, hol előrébb jönnek. Ez nem kell, hogy elbizonytalanítson, nem kell, hogy beárnyékolja azt, ami van, amit választottunk. Sőt. Ha jól választottunk, akkor még ragyogóbb, még boldogítóbb lehet az a kapcsolat, az az élethelyzet, amiben vagyunk. Jó érezni, tudni, bizonyosnak lenni abban, hogy jól választottunk, jó helyen vagyunk. Minden nap megélni. Karácsonykor, meg Új Évkor is. Közeleg Karácsony. Aztán Szilveszter, és Új Év. Kivel leszünk? Kire gondolunk? Jól döntöttünk? Bizonyosak vagyunk? Felelősek vagyunk életünk alakulásáért. Szabadságra ítéltettünk. Szabadságunkban áll jól választani. Sőt, újra választani!


 

Választás, 2019. október 13.

Önkormányzati választásokra készülünk. A választás a demokrácia ünnepnapja. Milyen szomorú, hogy sokan csak azt várják, hogy végre túl legyünk rajta. Az ünnepnapok persze nem lehetnek igazán szépek azoknak, akiknek nem szépek a hétköznapjaik. Az élet nagy része hétköznapokból áll. A demokrácia lényege éppen az, hogy „mindennapi politikai életvitel”. Legalábbis, ha hiszünk Spinózának. Nemcsak kiemelt alkalmakkor lenne ideje a politizálásnak, hanem életünk vitelének természetes része lehetne az. Persze tudom, hogy Magyarországon a „politika” kifejezéshez sokaknak máig pejoratív értelmezés tapad. „Úri huncutság”, valami, ami messze a fejünk felett lebeg, olyasmi, amibe becsületes ember nem keveredik. Szomorú örökség. De leküzdhető. Mert a politika valójában a közös ügyeinkkel foglalkozás. A szó eredete szerint a polisz, a város, a település ügyeivel törődés.

Harminc éve, ha a demokrácia lényegéről beszéltem, akkor Bibóra hivatkozva azt hangsúlyoztam, hogy „demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni”. A diktatúrák, a totalitárius rendszerek árnyékában a demokráciához elsődlegesen arra van szükség, hogy ne féljünk. Ha már kiépültek a demokrácia intézményes keretei, akkor a demokrácia működése alapvetően azon múlik, hogy készek vagyunk-e mindennapi életünk részévé tenni, életvitelünkbe beépíteni a közös ügyeinkkel való foglalkozást. Ha ilyen értelemben demokraták vagyunk, akkor nemcsak a választások előtt kezdünk el tájékozódni, nemcsak a kampány idején szállunk be a ringbe, avagy kiabálunk a partvonalról, netán sopánkodunk, esetleg megbotránkozunk a hangos küzdelmen.

Mielőtt felháborodunk, mielőtt szidjuk az aktívan politizálókat, vagy akár magát a „demokráciát”, érdemes elgondolkodnunk, hogy mindennapjaink során mennyit törődünk mi, személy szerint a településünk közös ügyeivel. Mekkora részt vállalunk mi abban, hogy jobb legyen a közös életünk? Vagy legalább informálódunk? Tudjuk, hogy mi történik, illetve reálisan mi történhetne? Ahhoz, hogy ne legyünk a választási kampány idején demagógok által megtéveszthetőek: elegendő ismerettel kellene rendelkeznünk. Ígérni bármit lehet. De tudjuk-e, hogy aki ígér, s akik mögötte állnak, mennyire szokták betartani az ígéreteiket? Tudjuk-e, hogy mi az, ami az ostobák megtévesztésére gyártott ígéret-lufi, és mi a hiteles, felelős politikai ígéret, ami győzelem esetén számon kérhető.

A kisebb településeken élőknek több a mindennapi tapasztalatuk a falujuk, a városuk ügyeiről. Nagyobb eséllyel szóba állnak egymással, és olykor a közös ügyekre terelődik a szó. Kiderül, ki mire vágyik, mi lenne neki jó. Ha kiderül, hogy közös az álmunk, talán könnyebben neki vágunk a megvalósításának.

Ott, ahol az embereket teljes mértékben leköti személyes életük gondja, ahol nem állnak szóba egymással, az sem derül ki, hogy vannak mások is, akiknek pont az fáj, ami nekünk, akik ugyanazt szeretnék, amit mi. Akikkel összefoghatnánk, akikkel együtt tehetnénk magunkért, értünk. Marad a magány, az elkeseredés, vagy éppen az alap nélküli önteltség. És akinek életviteléhez, mindennapjaihoz nem tartozik hozzá a közös ügyekkel, a település ügyeivel való foglalkozás, a politizálás, az nem tudja örömmel várni a választásokat sem. Ha nem vagyunk demokraták, akkor nem tudunk különbséget tenni a fedezet nélkül ígérgetők, a hiteltelen handabandázók és a közösségükért, községükért, városukért megfontoltan cselekedni akarók között.

Tudjuk, a demokrácia nem tökéletes, de nem találtak ki eddig jobbat. Igen, már Arisztotelész felhívta figyelmünket a demokrácia két veszélyére. Az egyik az, hogy a szegényektől könnyű megvásárolni a szavazataikat. Nem feltétlenül konkrét lefizetéssel, hanem úgy, hogy olyan anyagi előnyöket ígérünk, amiket eleve képtelenség teljesíteni. A másik veszélyforrás a tudatlanság, mely a demagógoknak nyújt tág teret a nem elég információval rendelkezők megtévesztésére.

A demokrácia, mint egyetemes politikai életvitel. Élet-vitel. Visszük-a, alakítjuk-e életünket? Vagy csupán terheket cipelünk? Beletörődünk-e, hogy életünk nem más, mint nyomasztó gondok közötti evickélés? Szánunk-e időt annak végig gondolására, hogy mit szeretnénk, miként lenne igazán jó az életünk? Akarjuk-e, merjük-e irányítani, hogy honnan hová? Juthat rá idő. Már csak néhány óra és választhatunk. Még egy nap arra, hogy elgondolkodjunk, tájékozódjunk és válasszunk a ma még egyaránt lehetséges jövőink közül. Egyéni életünk gondjainak, terheinek egy része valójában közös gond, közös teher. Ahogy az örömök, az álmok is. Az ember, akár tetszik nekünk, akár nem: homo politicus. Közösségi lény, és ezért politizáló lény. A mi életünk vitelének is részévé válhat a politika, ebben a szép értelemben. Vagy legyintgethetünk, acsarkodhatunk, netán félhetünk. Erről is mi döntünk. Mert az ember: választó lény. Ma készüljünk, és holnap válasszunk megfontoltan, demokrataként.


 

Megújulás a Máriássy kúriában

Megújulóban a „Megújulás házának” álmodott sajósenyei Máriássy kúria. Fehérek a falai, kívül és belül.

A változás, a megújulás: nem öncél. Nem mindegy, hogy milyen irányba, milyen tartalommal történik. Amúgy is, ami újnak tűnik, arról többnyire kiderül: volt már ilyen. Jelenünkben mindig különböző lehetséges jövők rejlenek. Meg különböző múltak. Bár ami megtörtént, az megtörtént. Megváltoztathatatlan tény. De nincsenek önmagukban vett tények, csak értelmezett tények. Sok múlik azon, hogy mit miként értelmezünk.

Saját múltunkat ismerjük legjobban. De akár családi történeteink is mennyire másként hangzanak, attól függően, hogy egyik vagy másik rokonunk meséli el. Hogyan is volt? Mi fontos és mi jelentéktelen? Mi őrzendő, s mit jobb elfelejteni?

Szabadságukban áll választanunk lehetséges jövőink közül. Persze szigorú határok között. És szabadságunkban áll választani múltjaink közül, ugyancsak határoltan.

Amikor megvettem a sajósenyei kúriát: komoly döntést hoztam, választottam. Itt, most a jelenben, választottam magamnak jövőt. Azt választottam, hogy próbálok teremteni egy olyan helyet, ami méltó Dávidhoz, a Furmann Dávid Társadalomkutató és Innovációs Központhoz, melynek székhelye Sajóvámoson van. Dávid adta egyik cikksorozata címéül: „kell egy hely”. Szeretném ezt a kúriát olyan hellyé tenni, ahol folytatódhat, otthonra lelhet mindaz, ami neki is fontos volt. Dávid számára nagyon fontos volt a művészet. Irodalom, zene, színház, film. Alternatív zenekar énekese, gitárosa volt. Írt dalszövegeket és verseket. Játszott gimnáziuma színjátszó körében. Filmrendező szeretett volna lenni. Érdekelte a közélet, a politika világa. Elvégezte a politológia és a történelem szakot. Nagyon szeretett társaságban lenni, másokkal közösen értelmezni a világot. És voltak kutatási tervei. Szerette volna kutatni, felmutatni a falun élő emberek életét.

Csupa olyan dolog, amitől jó lehet az élet. Jó lenne minél többet folytatni ezekből, minél többeket bevonni, velük együtt megélni.

A múltból, a mi családi múltunkból, és a mi történelmi múltunkból újjá éleszteni azt, ami jó volt, s jó lehet. Megújulás. Újjászületés. Éppen itt, a Máriássy kúriában. Kik voltak ők? Ősi nemesi család. Székhelyük Márkusfalva. Ott építettek várat, majd kastélyt. Aztán a kastély kertjében egy újabb emeletes kastélyt, ami kizárólag a zene élvezetét szolgálta. Szerették a zenét. Az egyik családtag diáktársainak írt verses levele bekerült az irodalmi almanachba. A közélettel természetes módon foglalkoztak. Komoly pozíciókat töltöttek be.

Sajósenyén a 18. században építettek kúriát. A kúria: udvarház. Gazdasági, szellemi, közéleti központ. Az egyik Sajósenyén született Máriássy fiúnak Szemere Bertalan lett a keresztapja. Szemere Bertalan, akiről Miskolc Önkormányzata közéleti díjat nevezett el, és minden évben kitüntet vele valakit. 2007-ben, a Dávid halála utáni évben, én kaptam meg a Szemere Bertalan díjat.

Úgy érzem jól választottam. Jövőt is, múltat is. Személyes múltam természetesen a családom múltjához kötődik. Büszke vagyok rájuk, próbálok méltó lenni hozzájuk. De ha a múltból még valamit választhatok, vállalhatok, magaménak tudhatok, az hagy legyen Sajósenye és Sajóvámos múltja. Legyen a Máriássy családé, akiket nemességük kötelezett gazdasági, politikai szerepvállalásra, a művészeteknek nemcsak pártolására, hanem művelésére is.

Megmaradt a senyei udvarház. Vastag falai, boltívei szépen fehérlenek. Őrzik a házat a fák, őrzi Rákóczi hársfája. Érik a dió, szedem a fűből. Tegnap ültettem a ház elé egy örökzöld, szépen virító növényt. Barátaink hozták, akik Dávidnak is barátai.

Újjá születés. Megújulás. Múltunk újra gondolása. Jelenünk pontos tudása. Hogy jól választhassunk jövőt magunknak. Szabadságunkban áll!

Van egy hely. Találkozhatunk. Beszélgethetünk életünk fontos kérdéseiről. Egyet érthetünk, vitázhatunk. Törekedhetünk egymás megértésére. Hallgathatunk zenét, olvashatunk verseket, nézhetünk együtt filmeket. Megteremthetjük és működtethetjük a kölcsönös szívességek bankját. Otthon lehetünk. Készülhetünk hársfaillatos tavaszunkra.


 

Október 6. van. Az Aradi Vértanúkra emlékezünk. Nemrég hallottam egy kapcsolódó történetet. Az egyik magasrangú honvédtiszt Mezőnyékről (most Nyékládháza) származott. Őt nem végezték ki. Megszökött. Szerelmes volt, itthon várta fiatal felesége, jött haza, hozzá. Lóháton átúsztatott a Tiszán. Vizes ruhában fújta a hideg októberi szél. Tüdőgyulladás. Hazaért, de másnap meghalt. A nyéki temetőben van a sírja.

Hideglelős, szomorú történet. Kérdések sorát veti fel. Szabadság? Szerelem? Soha, semmiképp nem adatik meg nekünk? Avagy, ha már megadatott, ha megküzdöttünk értük és megéltük a szabadságot is, a szerelmet is, akkor nyugodt szívvel várhatjuk a halált? Meg hogy saját halálunk elől nem menekülhetünk.

Hogyan érdemes élni? Mi a jobb megoldás? Őrizni egészségünket, soha, semmiért nem kockáztatni, mindig a biztosra menni? Kerülni a stresszt, a konfliktusokat, az izgalmakat, az erős érzéseket, az indulatokat. Igen, így az orvostudomány mai állása szerint akár 120 évig is elélhetünk.

De mit jelent élni? Lélegzés, evés, alvás? Addig élünk, amíg ver a szívünk? Vagy addig, amíg szeretünk? Amíg van, amiért akár meg is halunk?

Vajon mit gondolnak ma az emberek az Aradi Vértanúkról? Hányan vélik úgy, hogy felesleges volt hőbörögniük, harcolniuk, mert ez lett a vége, leverték a szabadságharcot, őket meg kivégezték. Akkor meg: minek?

És hányan találják úgy, hogy ezek az emberek úgy éltek, ahogy élni érdemes. Volt ügy, melyben hittek, amiért tettek, s amiért vállalták a halált. Ezáltal vált a biológiai létezés emberhez méltó életté, s a haláluk így lett méltó halál. Ki, milyen következtetést von le mindebből a saját életére? Szabadság? Szerelem? Még ha belehalunk is? Hiszen úgyis meghalunk. De legalább úgy, hogy előtte éltünk. Vagy marad a „minek?”. Hiszen nem olyan rossz az, ami van. Ki lehet bírni. Meg amúgy is „mindeni így él”…

De nem! Másként is lehet! Éppen erre figyelmeztet az Aradi Vértanúk története, meg mindazoké, akik akkor, és azóta is: hisznek a szabadságban, hisznek a szerelemben, ezeket választják, tesznek megvalósulásukért, megélik, még ha belehalnak is. Ne őket sajnáljuk, ne őket sirassuk. Hanem magunk, ha nem merjük megélni a saját életünk.


 

Az 1980-as évek közepén, egy településszociológiai konferencián az egyik előadó egy-egy szóval jellemezte a magyar nagyvárosokat. Miskolcról azt mondta: lumpenváros. Nagyon fájt. És nem azért, mert igazságtalannak találtam… Akkor döntöttem el, hogy próbálok tenni azért, hogy lumpen városból újra polgárvárossá váljon a városunk. Mert polgárváros volt Miskolc a 20. század közepéig. Lakói jellemzően kereskedők, hivatalnokok, iparosok, értelmiségiek voltak. Képesek és készek anyagilag gondoskodni magukról, családjukról. Polgárok abban az értelemben is, hogy életük több volt, mint az anyagi javak megszerzése és fogyasztása. Voltak álmaik, melyeket társaikkal összefogva megvalósítottak. A 19. században arra vágytak, hogy legyen magyar nyelven játszó kőszínházuk. És lett, az országban az első. Nem a Birodalomtól, nem az EU-tól várták annak felépítését, nem a kormánytól akarták kijárni hozzá a támogatást. Polgárként összefogtak és saját erejükből építették fel. Azért olyan vastagak a színház falai, mert különböző méretű téglákat, köveket hoztak, kinek milyen volt. Akinek nem volt, az munkájával segített. És megvalósult az álmuk. Ahogy a 20. század elején Miskolcon élő polgároké is. Azt akarták, hogy saját városukban láthassák a kortárs képzőművészet alkotásait, itt hallgathassanak kortárs zenét. Összefogtak egymással és a környező városokkal, s együtt vándorkiállításokat, vándor koncerteket szerveztek. Ekkortájt például a miskolci református polgárok a társadalmi, szociális problémák megoldásában való közreműködésre vállalkoztak, feltárva a bajokat, s az érintettekkel közösen, helyben keresték a megoldásokat. Közvetlen segítése rászoruló időseknek, szegény gyerekeknek, betegeknek, de nemcsak pénzzel, hanem lelki támaszt, emberi kapcsolatot biztosítva. És főként nem úgy, hogy másoktól gyűjtöttek volna pénzt. Mindig saját pénzükből, saját munkájukkal.

Az államszocialista rendszerben vált nagy Miskolccá és lumpenvárossá a mi városunk. Úgy vált „naggyá”, azaz sok lakosúvá, hogy politikai döntéssel hozzácsatolták az addig önálló környező településeket: Szirmát, Görömbölyt, Hejőcsabát, Diósgyőrt. Meg azzal növelték ugrásszerűen a lakosság számát, hogy iparosítottak és a gyárakba kellett a munkaerő. A falvakból ideterelték az embereket. Az államszocializmus vezetői figyelmen kívül hagyták az ország adottságait, lehetőségeit és elhatározták, hogy „a vas és acél” országává, meg „a virágzó gyapotföldek hazájává” teszik Magyarországot. Ennek jegyében fejlesztették a miskolci nehézipart, ezért duzzasztották fel a várost. Az itt élő polgárokat megfosztották mindenüktől, ezzel polgárból kiszolgáltatott alattvalóvá próbálták tenni őket. Egykor, akinek ingatlana volt Miskolcon, annak volt avasi borospincéje, sokaknak szőlője, gyümölcsöse a hegy déli lankáin. Elvették tőlük, kiirtották a szőlőt és a gyümölcsfákat, s helyükre előre gyártott elemekből egyforma, szürke, 10 és 4 emeletes bérházakat építettek. Eger teljes lakosságszámával megegyező 40 ezer embert zsúfoltak ide össze. Így lettünk „szürke acélváros”, ahonnan, aki tudott elment. Már 1980 és 1990 között is csökkent a lakosságszám. A nehézipar és az egész magyar gazdaság csődbe jutott. Ezt már sem a második gazdaságban végzett túlmunkával nem lehetett kompenzálni, sem a külföldi hitelek felélésével. Összeomlott a gazdaság, majd az államszocialista rendszer. Sokaknak utólag úgy tűnik, hogy a rendszerváltás okozta Miskolcon a gazdaság összeomlását, a tömeges munkanélkülivé válást. Pedig fordítva történt. A csődközeli állapotban lévő nagyvállalatokból még az államszocializmus utolsó éveiben kimazsolázták és elvitték, ami valamit ért. Ezt nevezték spontán privatizációnak. A rendszerváltáskor nagyon mélyről kellett indulni és nekirugaszkodni a polgárosodásnak.

 Hol tartunk? Milyen ma Miskolc? Lumpen vagy polgári? Nem elég nagy? Nem elég erős? Merre tovább? Mondják, emberek álmain lépked, aki településfejlesztéssel foglalkozik. Milyen lehet, milyen lesz Miskolc? Mi a fejlődésének mércéje?

Egy település életét, fejlődését elsődlegesen nem az ott lévő épületek, utak, terek, intézmények, vállalkozások határozzák meg, hanem a bennük élő emberek. Nem a mennyiségük, hanem a minőségük. életük minősége. A kérdés, hogy vajon ők, azaz mi mit szeretnénk. Én arról álmodom, hogy Miskolc a megújulás városa. Egészségünk megújulását szolgálja, hogy zöldbe költözött város vagyunk. Hegyek, vizek városa. Tudásunk megújulását szolgálják az iskoláink, az egyetemünk. Kultúránkét a színház, a mozik, a fesztiválok, a múzeumok, a könyvtárak, más intézmények, körök. És megújulhatnak emberi kapcsolataink. Szóba állhatunk egymással, társulhatunk, együtt lehetünk, együtt tehetünk. Lehetünk az egymásra őszintén mosolygók városa. A zene, a tánc, a festészet, a szobrászat, az irodalom városa. Meg a szerelemé. Hiszen itt írta József Attila az Ódát, az egyik legszebb szerelmi vallomást. És itt játszódott a Meseautó, már kétszer is. Mesés város! A megújulás kulcsa lehet az „okos várossá” válás. De nem okoskodóvá, nem az ügyeket „okosban” intézővé. Az új korszak erőforrásait, az infokommunikációs eszközöket, technikákat saját javunkra, életünk jobbá tételére hasznosíthatjuk.

Luhmann szerint a modern polgári társadalom azért fejlettebb minden más társadalomnál, mert a benne élők alapvető létélménye, hogy a világ megváltoztatható. Nem véletlenszerű a változás, hanem előrelátható, tervezhető. És mi magunk is részesei lehetünk a változtatásnak. A politikában a szavazatunkkal. És akkor szavazhatunk polgárként, ha ismerjük a választáson indulók programjait. A programokban pedig az van leírva, hogy a ma még egyaránt lehetséges jövők közül, győzelmük esetén ők melyik alternatívát valósítják majd meg. Elolvassuk, és mérlegeljük, hogy melyik jövőt akarjuk, s melyik jelölt a hiteles, melyikről hisszük el, hogy meg is valósítja majd, amit most ígér. Mert fontos, hogy számíthassunk a szép szavak megtartására, arra, hogy azt valósítják majd meg, ami a programjukban szerepel.

Hiszem, hogy Miskolc polgárváros lehet. Jól élhetünk itt, itt élhetünk jól. Őszintén egymásra mosolyoghatunk. Ezzel vonzhatunk ide befektetőket, turistákat, városunkat egykor elhagyókat. Lehetünk olyanok, aki nem, vagy legalábbis nemcsak elvár a városától, hanem ő akar adni, ő kész tenni érte, értünk. Ahogy egykor eleink.

Választások közelednek. Polgárok lehetünk. Városunk polgárváros lehet. És lehet valami egészen más is. Jelenünk most is különböző lehetséges jövőket hordoz. Választhatunk.