PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

046234
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
53
28
81
984
46234

Az Ön IP címe: 34.201.121.213
2019-07-23 16:03

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

 

Furmann Imre: Ez van

 

Mennyi szomorú szempár,

mennyi csend és hallgatás.

Saját magába harap az ember,

apránként felfalja önmagát.


November 29-én 17 órától a Nyékládházi Szabadegyetem keretében Imre írásaiból olvasok fel. Hogy ne legyünk szomorúak. Hogy ne mindig csak a csend, meg a hallgatás. Hogy magányunkban ne pusztítsuk, ne faljuk fel önmagunk. Most már ne ez legyen az "Ez van"!

Gyertyák az éjszakában

„Ablaknál állva bámultuk az esőt, az egyenes szálban, lágyan permetezőt”. Igen, így volt ez tegnap délután is, a Miskolci Egyetem Könyvtárának Cseh Tamás klubjában. Esett. Mondhattam volna „eső”, és valaki mondhatta volna „aha”.
Ahogyan régen, ahogy a dalban „én kezed szorítva azt mondtam halkan: "aha", te bólintasz gyorsan, s azt mondod erre: "eső".”
Még mindig tart a „kínosan elnyújtott lágy ítéletidő”? Még mindig csak az esőről beszélünk? Csak az az egyértelmű. Vagy még az sem. Hiszen, ha kicsit már havas lett volna, akkor egyikünknek talán hó, másikunknak eső. Vagy, ha tényleg csak permetez, akkor ez valójában talán nem is eső?
A világ értelmezés útján épül fel. Nincsenek objektív tények, csak értelmezett tények vannak. S az, hogy nem végérvényesen, menthetetlenül és reménytelenül egyszemélyes a világunk, csak annak köszönhető, hogy szóba állunk, ha tetszik „kommunikálunk”. A közös értelmezés által válik, válhat, válhatna közössé a világ. Ha beszélgetnénk. Ha mást is mondanánk, mint azt, hogy „eső”, meg azt hogy „aha”. De mi csak ennyit mondunk, meg ilyeneket. Azt, hogy valójában mire gondolunk, nem mondjuk ki. Miért? Mert félünk, mert így döntöttünk. Azt hisszük így a legjobb. Mert „Isten megmentsen, hogy megtudd, mire gondolok én, és Isten mentsen, hogy tudjam, mire gondolsz te, Isten megmentsen, hogy tudják, mire gondolunk mi”.
Nem lenne muszáj így élnünk. Csak valamikor ez rögzült belénk. Másként nem lehetett, hát megtanultunk úgy élni, hogy mást mondunk, mint amit gondolunk, és másként cselekszünk, mint ahogy beszéltünk. Így úszhattuk meg, így élhettük túl. Aztán megszűnt az a rendszer. Hatása mégis kínosan elnyújtódik. Lágyan, puhán. De mégiscsak ítéletidőként. Amit megszenvedünk. Nincs jól ez így. Nem jó ilyen magányosan, ennyire bizalmatlanul. Nemcsak a politikában, nemcsak az intézményekben nem bíznak sokan. Nem bíznak egymásban a munkatársak, a szomszédok, sem a szülők a gyerekükben, és viszont. S nem bíznak egymásban az együtt lévő párok sem. Ezért gondolják egymás kezét fogva, szorítva is: „Isten megmentsen, hogy megtudd, mire gondolok én, és Isten mentsen, hogy tudjam, mire gondolsz te”. Ha nem azt mondjuk egymásnak, amit gondolunk, akkor nincs esély arra, hogy közös világunk legyen. Akkor maradunk magunk által életfogytiglani magányra ítélten. Összetartozás, befolyással levés, jelentőséggel bírás, szeretet – üres kifejezések csupán. Ha nincs őszinte szó, ha meg sem kíséreljük elmondani, amit gondolunk, amit érzünk, akkor sosem érthetünk semmit, nem érthetjük meg egymást, nem tehetünk semmit közösen magunkért, értünk.
A világ értelmezés útján épül fel. A közös világ: a közösen értelmezett világ. Ha mindenki mást mond, ha mindenki elhallgatja a lényeget, ha soha nem arról beszélünk, ami fontos, akkor minden így marad. Csak akkor ne hárítsuk a felelősséget másra. Ma nem a szomszéd asztalnál ülő ballonkabátos, szürkekalapos férfitől kell tartani, aki őszinte szavaidért bekísér a rendőrőrsre… Ma önmagunkat és egymást kötözzük gúzsba. Annyira megszoktuk, hogy csak az eső, a hó, meg az aha, hogy ha valaki azt mondja, amit gondol, azonnal megsértődnek rá. Ha valaki az élet fontos dolgairól próbál beszélni, rögtön elhárítják, azzal, hogy legyen toleráns, legyen tekintettel a másikra, ne akarja szembesíteni önmagával, ne mondja meg azt, amit gondol róla. És ne terheljen másokat saját gondjaival. Nem elég, hogy itt az eső, pláne meg a hó… Aha…
Azért én próbálkozom. Próbálok szóba állni másokkal, az életünk közös dolgairól beszélgetni, együtt értelmezni, hogy milyen is ez a világ. „Gyertyák az éjszakában”. Ez Cseh Tamás dalának címe. Lehetünk gyertyák. Világíthatunk. Megkereshetjük, megtalálhatjuk egymást, szóba állhatunk, szót érthetünk. Lehet közös világunk. De csak úgy, ha megtudjuk, hogy a másik valójában mire gondol, és ha tudatjuk, hogy mi mire gondolunk. A Cseh Tamás klubban, vagy akár itt a facebookon.

 

Szabadság és társadalomkutatás. Nem túlzás összefüggést látni a kettő között? Aligha. A társadalomkutatás tükröt tart. Megmutatja a tényeket. Azt, hogy mi van és azt is, hogy mi lehet. Megmutatja, mi az, amin nem változtathatunk és mik a változtatási, választási lehetőségeink. Szabadságunk korlátait, és a lehetőségeit. Szabadságunk nem határtalan. Ahhoz, hogy felismerjük és megéljük szabadságunk terét, látnunk kell a határokat. Szabadságunk tere: ahol választhatunk, alakíthatunk. Ahol rajtunk múlik. Az ember választó lény. Hogy kik vagyunk, azt választásaink mutatják. „Bármit választhatunk, csak azt nem választhatjuk, hogy nem választunk.” Szüntelenül választunk. Minden cselekvésünkkel és nem cselekvésünkkel, minden kimondott és elhallgatott szavunkkal. Ám választásaink zöme nem tudatosan történik. Úgy tesszük, amit teszünk, mintha nem is tehetnénk mást. A bennünk rögzült sémák, minták, egész habitusunk mintegy reflexszerűen határozzák meg cselekvéseinket. Észre sem vesszük, hogy másként is viselkedhetnénk, másként is élhetnénk. Mindaddig nincs ezzel gond, amíg beválik, amíg jó így nekünk. Ám olykor meghibásodik a körülöttünk lévő világ és nem folytathatjuk életünk úgy, ahogy eddig éltünk. Nem működnek, nem hatásosak többé az addig bevált klisék, megnyilvánulási, reagálási módok. Olykor meg nem a világ változik meg, hanem nekünk lesz elegünk eddigi életünkből. Mi döntünk úgy, hogy ez így nem mehet tovább. Mi legyen? Mit tehetünk? A változáshoz, a változtatáshoz, a megújuláshoz sokat segíthet a bennünket körülvevő társas világnak, a társadalomnak a jobb ismerete. Ahhoz, hogy kiszabadulhassunk a saját életvilágunkba zártságból, elengedhetetlen, hogy felismerjük: másként is lehet. A jelen mindig különböző lehetséges jövőket, egyaránt választható lehetőségeket tartalmaz. A társadalomkutatás tükre ilyenkor adhatja a legnagyobb segítséget.
Saját drámánk szerzői és szereplői vagyunk egy személyben. Sokan úgy találják, hogy életük mások által írt forgatókönyv szerint zajlik, más írja a darabot és nem ők. Hogy ki a szerző? Változatosak az adható válaszok. A sors, isten vagy az istenek, a csillagok állása, a világpolitikai helyzet, genetikai kódok, a materiális világ szükségszerűségei, és ki tudja, mi minden válhat kibúvóvá az életükért viselt felelősségük alól. A lényeg, hogy szerintük egész életük determinált, tőlük független tényezők határozzák meg minden pillanatát. Mások meg úgy vélik, hogy bármit megtehetnek, egész életük alakítása kizárólag az ő kezükben van, csak rajtuk áll. Sem a determinizmus, sem az abszolút szabadság hívei nem látják be, hogy életünk alakítható, de meghatározott keretek között. Van, ami megváltoztathatatlan és van, ami megváltoztatható. Szerzők és szereplők vagyunk. S az, hogy milyen arányban válunk szerzővé és nemcsak szereplővé, az általunk is befolyásolható. Minél tisztábban látjuk a korlátokat és a lehetőségeket, annál inkább alakíthatunk, annál nagyobb arányban válhatunk saját életünk szerzőivé. S minél kevésbé vagyunk tisztában a körülöttünk lévő világ társadalmi tényeivel, annál könnyebben válhatunk madzagon rángatott bábuvá, aki mindig mások akarata, a külső körülmények kényszerítő hatása szerint tesz, vagy nem tesz, szól, vagy megszólalni sem mer.
Hasznos lenne minden településnek, kisebb vagy nagyobb csoportnak, és minden egyes embernek, hogy álljon rendelkezésére egy „beszélő tükör”, mely megmutatja jelenlegi helyzetét, meg azt, hogy milyen jövők várnak rá, melyek közül ma még szabadon választhat.
Aki szeretne ilyen tükröt: falujának, városának, intézményének, közösségének, családjának, vagy saját magának, annak szívesen áll rendelkezésére a Furmann Dávid Társadalomkutató és Innovációs Központ.


 

Társadalomkutatás … Mire jó? Mit kutat? Minek? Kinek?

Társadalom: társas viszonyaink, emberi kapcsolataink. Nem valami felettünk lebegő általánosság. Ahogyan mi szeretünk, gyűlölünk, félünk. Társulásaink, közömbösségünk, magányunk. Vonzalmak és taszítások. Rokonszenvek, ellenszenvek, észre sem vevések.

Minek ezt kutatni? Hiszen benne vagyunk nyakig, érzékeljük, látjuk, tapasztaljuk, szenvedjük, olykor meg élvezzük talán. Mindenki ismeri, tudja. Na, de ezen az alapon a természetet sem kellene kutatni. Abban is benne élünk, azt is érzékeljük. Látjuk a saját szemünkkel, hogy reggel keleten jön fel a nap, délben magasan felettünk áll és délután nyugaton megy le. Tapasztalati tény, hogy a föld áll, megvethetjük rajta a lábunk, szilárdan állhatunk rajta, a Nap meg mozog, a föld felett jár. Mégis mindannyian tudjuk, hogy a Nap áll és a Föld kering körülötte, meg még forog is. Miért tudjuk így? Mert a saját érzékelésünkkel szemben a természettudományoknak, a természetkutatók kutatási eredményeinek hiszünk.

Akkor hogyan van ez? Lehet, hogy emberi kapcsolatainkban is tévedünk olykor, amikor benyomásainkra, az általunk látottakra, hallottakra, saját érzékeléseinkre és érzéseinkre hagyatkozunk? Akár. Hogy miért a két kutatási területhez való viszonyulásunk közötti nagy különbség? Mert a természet különböző területeinek a kutatásáról, azok eredményeiről sokat hallottunk, tanultunk kisiskolás korunk óta. Biológia, földrajz, fizika, kémia. Megtanultuk, hogy az anyag atomokból áll, az atomok meg atommagból, protonokból, neutronokból és elektronokból. Tudjuk, hogy vannak atomok, amelyek vonzzák, mások meg taszítják egymást. Eltérő a vegyértékük. A hidrogénnek egy, az oxigénnek kettő, a szénnek meg négy. Az oxigénnek két hidrogénre van szüksége, hogy vízzé társuljanak. A szénnek meg két oxigénre, hogy lángoljon és széndioxiddá legyen. Vannak atomok, melyek társulnak egymással, mert van affinitásuk egymás iránt, mások meg soha, semmiképp. Mert nem vonzzák egymást. Közömbösek, vagy taszító hatást gyakorolnak egymásra. És amik társulnak, mennyire eltérő erősségű köztük a kötelék. Vannak ionos kötésű molekulák, melyekben az atomok összekapaszkodnak egy időre, és aztán szétválnak. Van kapcsolat, de laza, bomlékony. És vannak kovalens kötésű kapcsolatok, ahol olyan erős a kötődés, hogy közös pályára állnak elektronjaik és így keringenek tovább. Ezek a tartós, stabil kapcsolatok.

Milyen szép, hogy tudjuk ezeket. Meg a bolygók járását, egymáshoz való viszonyát. És ismerjük a víz forrási hőmérsékletét, meg a fagyáspontját is. Fontos és jó mindez. De vajon nem lenne jó, ha ugyanígy ismernénk az emberek közötti kapcsolatok működését is? Ha tudnánk valamit eltérő vegyértékeinkről, a bennünk rejlő, szunnyadó szeretettartalékokról, társulási vágyakról? Nem lenne hasznos, ha ismernénk az affinitásaink alakulását? Kinek kihez, mennyire és miért? Vagy, ha értenénk a kapcsolataink szilárdságában vagy bomlékonyságában megnyilvánuló eltérő kötések természetét. Ha felismernénk, hogy melyik „ionos” és melyik „kovalens”? Ha nem rettegnénk a közös pályára állástól, avagy nem remélnénk azt, amikor eleve kizárt? És tudnánk mitől lobbanunk lángra, mitől robbanunk, avagy mitől dermedünk jéggé, miért burkolózunk jéghideg magányba?

Én hiszem, hogy emberi kapcsolataink eme titkai nemcsak érdekesek, hanem a gyakorlatban is fontosak.  Mindennapi személyes életünk, családunk, lakóhelyünk, munkahelyünk, közösségeink, párkapcsolataink, a gyermekeinkhez, a szüleinkhez, a barátainkhoz való viszonyaink érthetőbbé válhatnak tudományos kutatásuk által, a társadalomkutatásnak köszönhetően. S ha többet értünk meg kapcsolatainkból, társas viszonyaink működéséből, azaz a társadalomból, akkor bizonyosan többekkel tudjuk azt mondani egymásnak: értünk. És ekkor sikeresebben tehetünk közösen valamit magunkért, értünk.

Igen, az a társadalomkutatás, amiben én hiszek, tükröt tart. Megmutatja, hogy milyenek vagyunk, hogyan élünk. De nemcsak azt, hogy éppen most kik és mik vagyunk, hanem azt is megmutatja, hogy milyenekké válhatunk. A társadalomkutatás erősítheti egyéni és közös önismeretünket, identitásunkat. S azáltal, hogy felhívja figyelmünket a jelenben rejlő lehetséges jövőkre, már szabadságra hív, biztat. Arra, hogy tudatosan válasszunk lehetséges jövőink közül. Válasszuk és valósítsuk meg a legkedvezőbbet. Mert választhatunk, változtathatunk. Megújulhatunk. Ehhez kell az elszánás, és kell a társadalmi önismeret. Hogy felismerjük és megvalósítsuk legjobb lehetőségeinket. Együtt, értünk.


FuDáTI

Megalapítottam a Furmann Dávid Társadalomkutató és Innovációs Központ Kft-t.  A székhelye Sajóvámoson van. Egyik fióktelepe Miskolcon a Széchenyi utca 5. szám alatt, a másik Budapesten a Zichy u. 1. alatt. Szeretném a Dávid által tervezett kutatásokat megvalósítani. Folytatni akarom a ME Sajópálfalára Kihelyezett Társadalomkutató Központjának hagyományait. Az innováció: emberi kapcsolataink és lelkeink megújulása. Soul Brother. Az „Értünk” hálózat pontjainak kiépítése, összekapcsolása is fontos feladat. Megtettem végre. Dávidért, Imréért, magamért. Remélem: ÉRTÜNK.


 

Szeretet. Sokat beszélek, írok róla. Sokaknak érthetetlen. Nekik ez túl nyálas, túl csöpögős. Meg azért, mert gyakorolni kell és nem beszélni róla. Mégis, akkor én: miért? Harmincas éveimben jártam, sikeres és boldog voltam. Egy újságíró interjút készített velem, majd megkérdezte: miért olyan fontos nekem, hogy szeressenek. Értetlenül néztem rá. Miért, másoknak nem fontos? Talán nem ennyire.
Igen, nekem fontos, hogy szeressenek. Egy másik alkalommal egy másik újságíró azt kérdezte mit várok az új évtől, mit szeretnék elérni? Azt, hogy legyenek, akiket szerethetek. Szeretem, ha szeretnek és szeretem, ha szerethetek. Fontos nekem. Megadatott. A legfőbb jó. Mennyi csillogó szempár figyelt már rám. Hatottak rám, inspiráltak, s talán valamilyen hatással, befolyással voltam én is rájuk, az életükre. Jó hinni ebben, jó tapasztalni bizonyítékait. Igen, és volt néhány szempár, melyekben tényleg olyannak láthattam magam, amilyenné válni szeretnék. Nagy ajándék. Kegyelem.
Vajon az én szememben milyennek látták, látják magukat azok, akiket szeretek? Nem mindenkinek tetszik az a kép. Vannak, akik elmenekülnek előle. Nem akarnak olyanná válni. Nem olyanná akarnak válni. Másokat választanak, mások szemeiben fürdetik inkább arcukat. Nem, vagy nemcsak a szerelemről beszélek. Barátságok, barátkozások. Társulások, körök. Mindig, újra és újra próbálkozom. Szeretném összehozni, megismertetni egymással az embereket. Szeretném megbeszélni velük az életünk fontos dolgait. Szerintem sikeresen indulnak, azok maradhatnának ezek a vállalkozások. Inspirálhatnánk, támogathatnánk egymást, lehetnénk együtt sikeresek. Mennyi minden sikerült, hányszor és hányszor győztünk. Köreim. Az „Egyetemisták, főiskolások Pécs közművelődéséért” mozgalom, melyben részt vettem és ennek kapcsán meghívtak a Kertvárosi Klub vezetőjének. Szintén Pécsen az ország első egyetemi TIT szervezetének megalapítása, ahol engem választottak első vezetőnek. Aztán a reformkör, Miskolci Polgári Kör, a Szél Alapítvány és Élőújság, Polgári Szalon, Új Reformkor, Falvak örökbefogadása, nőegylet, Élő Miskolci Rádió, Menta Kör, Biztató, szülők klubja Lyukóban, Hernádpetriben a Triplaszaltó, Nyékládházi Szabadegyetem, Újcsanálosi Kincsestár és Sajópálfalán Régióegyetem, meg sok minden más. Fellángolások és elmúlások. Emberekkel teli a Promenád Panzió tükrös terme. Színházigazgató, lapszerkesztő, rektor vallanak városunkról, kötődésükről. Mennyi álom, terv, mely valóra válhatna. Lyukóban Anna, aki gyermekét vagy rólam, vagy munkatársamról akarta elnevezni, mert mi olyan nyugodtak, kiegyensúlyozottak, vidámak vagyunk. Kislánya született, Mártinak hívják. Hiszem, tudom, hogy nem volt hiábavaló soha, sehol a biztatás. Tudom, hogy befolyással, hatással voltunk. És mégis vége szakadt. Vajon miért? Talán nem elég jól szeretem azokat, akiket szeretek. Talán túlságosan hatni akarok rájuk. Mi az, hogy „túlságosan”? Vagy így, vagy sehogy. Többek szerint korunk egyik legnagyobb gondja, hogy nem tudunk, nem merünk szeretni. A szeretet két formája közül csak az egyiket ismerjük el annak, csak azt gyakoroljuk. Gondozunk és gondoskodunk. Segítünk. De a szeretet nemcsak ezt jelentheti. Hanem azt, hogy a másikban meglátjuk a megismételhetetlen, pótolhatatlan csodát. Azt, akivé válhat. Igen, nekem a szeretet az, amikor olyannak látom magam a másik szemében, amilyenné válni szeretnék. Még nem vagyok olyan, de ő hisz bennem, látja, hogy milyen széppé, jóvá, okossá, nagyszerűvé, csodálatossá válhatok. És viszont. Na, eddig rendben, ugye? Ám ennek következménye van. Nevezetesen az, hogy ha már megláttam benne a lehető legjobb lehetséges énjét, akkor nyüstölöm, hajszolom, követelem, hogy váljon is olyanná. Szembesítem restségével, halogatásaival, gyávaságával, megalkuvásaival, hiába való rossz szerepeivel. Ez meg fáj. Sokszor nagyon. Pedig nem bántási szándékkal teszem. Sőt, meggyőződésem, hogy ezzel teszem a legjobbat nekik. Ők meg elfutnak, kiborulnak, szóba se állnak, látni se akarnak. Megváltozzak? Sosem. Mindez nekem éppen azt mutatja, hogy mennyire fontos lenne így szeretnünk egymást. Nem vállrángatva, hogy „közöd”? Nem bezárkózva várnak képzelt sajátgyártású börtönünkbe. Nem akarok megalkudni az olyan emberi kapcsolatokkal, ahol csak dicsérni szabad a másikat, amelyekben nagyívben kerüljük azokat a témákat, amikben nem értünk egyet. Mert ugye az konfliktushoz vezet, abból vita lesz, akkor hatni akarnak egymásra, meg akarják győzni egymást. Hatni akar, befolyásolni akarja. Mai szeretetlen, vagy hamisan szerető világunkban ez maga a botrány. Azt hazudják, hogy a szeretet mindent elfogad, megbocsát, csupa tolerancia, megengedés. Na nem. A szeretet egészen más. A szeretet követel, leleplez, tükröt tart. A szeretet felszólítás életed megváltoztatására. Legyél csodás, élj gyönyörűen, tedd azt, amire hivatott vagy. Ilyen társakat szeretnék én, akikkel így, erre szövetkezhetünk. Mintát adhatunk arra a szeretetre, amiről én beszélek. Higgyék el, lássák meg a többiek, hogy így is lehet. Addig meg próbálkozom. Újabb és újabb köröket szervezek, várom a csodát, hogy csodálatos legyen az életünk. Mert a szeretet parancsa számomra azt jelenti, hogy keressük egymásban a megismételhetetlen, pótolhatatlan csodát, lássuk meg a jó tulajdonságokat, a csak rá jellemző képességeket, tehetséget. Biztassuk egymást. Ha vannak közös álmaink, akkor cselekedjünk, valósítsuk meg azokat. Ne adjuk fel, ne hátráljunk ki, ne legyünk gyávák. Mert a legfőbb bűn az én szememben a szeretet elmulasztása, megtagadása, elárulása. Megdöbbent, felháborít az életünk jobbá tételére adódó közös lehetőségeink elmulasztása.
Változtathatunk, megújulhatunk, alakíthatjuk világunkat és benne az életünk. Most még szerethetünk, társulhatunk, tehetünk: értünk.