PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

041634
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
46
36
292
886
41634

Az Ön IP címe: 54.196.208.187
2019-03-25 12:29

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

FuDáTI

Megalapítottam a Furmann Dávid Társadalomkutató és Innovációs Központ Kft-t.  A székhelye Sajóvámoson van. Egyik fióktelepe Miskolcon a Széchenyi utca 5. szám alatt, a másik Budapesten a Zichy u. 1. alatt. Szeretném a Dávid által tervezett kutatásokat megvalósítani. Folytatni akarom a ME Sajópálfalára Kihelyezett Társadalomkutató Központjának hagyományait. Az innováció: emberi kapcsolataink és lelkeink megújulása. Soul Brother. Az „Értünk” hálózat pontjainak kiépítése, összekapcsolása is fontos feladat. Megtettem végre. Dávidért, Imréért, magamért. Remélem: ÉRTÜNK.


 

Szeretet. Sokat beszélek, írok róla. Sokaknak érthetetlen. Nekik ez túl nyálas, túl csöpögős. Meg azért, mert gyakorolni kell és nem beszélni róla. Mégis, akkor én: miért? Harmincas éveimben jártam, sikeres és boldog voltam. Egy újságíró interjút készített velem, majd megkérdezte: miért olyan fontos nekem, hogy szeressenek. Értetlenül néztem rá. Miért, másoknak nem fontos? Talán nem ennyire.
Igen, nekem fontos, hogy szeressenek. Egy másik alkalommal egy másik újságíró azt kérdezte mit várok az új évtől, mit szeretnék elérni? Azt, hogy legyenek, akiket szerethetek. Szeretem, ha szeretnek és szeretem, ha szerethetek. Fontos nekem. Megadatott. A legfőbb jó. Mennyi csillogó szempár figyelt már rám. Hatottak rám, inspiráltak, s talán valamilyen hatással, befolyással voltam én is rájuk, az életükre. Jó hinni ebben, jó tapasztalni bizonyítékait. Igen, és volt néhány szempár, melyekben tényleg olyannak láthattam magam, amilyenné válni szeretnék. Nagy ajándék. Kegyelem.
Vajon az én szememben milyennek látták, látják magukat azok, akiket szeretek? Nem mindenkinek tetszik az a kép. Vannak, akik elmenekülnek előle. Nem akarnak olyanná válni. Nem olyanná akarnak válni. Másokat választanak, mások szemeiben fürdetik inkább arcukat. Nem, vagy nemcsak a szerelemről beszélek. Barátságok, barátkozások. Társulások, körök. Mindig, újra és újra próbálkozom. Szeretném összehozni, megismertetni egymással az embereket. Szeretném megbeszélni velük az életünk fontos dolgait. Szerintem sikeresen indulnak, azok maradhatnának ezek a vállalkozások. Inspirálhatnánk, támogathatnánk egymást, lehetnénk együtt sikeresek. Mennyi minden sikerült, hányszor és hányszor győztünk. Köreim. Az „Egyetemisták, főiskolások Pécs közművelődéséért” mozgalom, melyben részt vettem és ennek kapcsán meghívtak a Kertvárosi Klub vezetőjének. Szintén Pécsen az ország első egyetemi TIT szervezetének megalapítása, ahol engem választottak első vezetőnek. Aztán a reformkör, Miskolci Polgári Kör, a Szél Alapítvány és Élőújság, Polgári Szalon, Új Reformkor, Falvak örökbefogadása, nőegylet, Élő Miskolci Rádió, Menta Kör, Biztató, szülők klubja Lyukóban, Hernádpetriben a Triplaszaltó, Nyékládházi Szabadegyetem, Újcsanálosi Kincsestár és Sajópálfalán Régióegyetem, meg sok minden más. Fellángolások és elmúlások. Emberekkel teli a Promenád Panzió tükrös terme. Színházigazgató, lapszerkesztő, rektor vallanak városunkról, kötődésükről. Mennyi álom, terv, mely valóra válhatna. Lyukóban Anna, aki gyermekét vagy rólam, vagy munkatársamról akarta elnevezni, mert mi olyan nyugodtak, kiegyensúlyozottak, vidámak vagyunk. Kislánya született, Mártinak hívják. Hiszem, tudom, hogy nem volt hiábavaló soha, sehol a biztatás. Tudom, hogy befolyással, hatással voltunk. És mégis vége szakadt. Vajon miért? Talán nem elég jól szeretem azokat, akiket szeretek. Talán túlságosan hatni akarok rájuk. Mi az, hogy „túlságosan”? Vagy így, vagy sehogy. Többek szerint korunk egyik legnagyobb gondja, hogy nem tudunk, nem merünk szeretni. A szeretet két formája közül csak az egyiket ismerjük el annak, csak azt gyakoroljuk. Gondozunk és gondoskodunk. Segítünk. De a szeretet nemcsak ezt jelentheti. Hanem azt, hogy a másikban meglátjuk a megismételhetetlen, pótolhatatlan csodát. Azt, akivé válhat. Igen, nekem a szeretet az, amikor olyannak látom magam a másik szemében, amilyenné válni szeretnék. Még nem vagyok olyan, de ő hisz bennem, látja, hogy milyen széppé, jóvá, okossá, nagyszerűvé, csodálatossá válhatok. És viszont. Na, eddig rendben, ugye? Ám ennek következménye van. Nevezetesen az, hogy ha már megláttam benne a lehető legjobb lehetséges énjét, akkor nyüstölöm, hajszolom, követelem, hogy váljon is olyanná. Szembesítem restségével, halogatásaival, gyávaságával, megalkuvásaival, hiába való rossz szerepeivel. Ez meg fáj. Sokszor nagyon. Pedig nem bántási szándékkal teszem. Sőt, meggyőződésem, hogy ezzel teszem a legjobbat nekik. Ők meg elfutnak, kiborulnak, szóba se állnak, látni se akarnak. Megváltozzak? Sosem. Mindez nekem éppen azt mutatja, hogy mennyire fontos lenne így szeretnünk egymást. Nem vállrángatva, hogy „közöd”? Nem bezárkózva várnak képzelt sajátgyártású börtönünkbe. Nem akarok megalkudni az olyan emberi kapcsolatokkal, ahol csak dicsérni szabad a másikat, amelyekben nagyívben kerüljük azokat a témákat, amikben nem értünk egyet. Mert ugye az konfliktushoz vezet, abból vita lesz, akkor hatni akarnak egymásra, meg akarják győzni egymást. Hatni akar, befolyásolni akarja. Mai szeretetlen, vagy hamisan szerető világunkban ez maga a botrány. Azt hazudják, hogy a szeretet mindent elfogad, megbocsát, csupa tolerancia, megengedés. Na nem. A szeretet egészen más. A szeretet követel, leleplez, tükröt tart. A szeretet felszólítás életed megváltoztatására. Legyél csodás, élj gyönyörűen, tedd azt, amire hivatott vagy. Ilyen társakat szeretnék én, akikkel így, erre szövetkezhetünk. Mintát adhatunk arra a szeretetre, amiről én beszélek. Higgyék el, lássák meg a többiek, hogy így is lehet. Addig meg próbálkozom. Újabb és újabb köröket szervezek, várom a csodát, hogy csodálatos legyen az életünk. Mert a szeretet parancsa számomra azt jelenti, hogy keressük egymásban a megismételhetetlen, pótolhatatlan csodát, lássuk meg a jó tulajdonságokat, a csak rá jellemző képességeket, tehetséget. Biztassuk egymást. Ha vannak közös álmaink, akkor cselekedjünk, valósítsuk meg azokat. Ne adjuk fel, ne hátráljunk ki, ne legyünk gyávák. Mert a legfőbb bűn az én szememben a szeretet elmulasztása, megtagadása, elárulása. Megdöbbent, felháborít az életünk jobbá tételére adódó közös lehetőségeink elmulasztása.
Változtathatunk, megújulhatunk, alakíthatjuk világunkat és benne az életünk. Most még szerethetünk, társulhatunk, tehetünk: értünk.


 

Kitartóan jót cselekedni, és elviselni az érte kapott rosszat. Nehéz. Igazságtalan. Azt várná az ember, hogy a jóért jót kap. Cserébe. Ha mindig a csere érvényesülne, maradhatna minden úgy, ahogy van. Változás se kellene. Így meg kell. A változás gerjesztése: akkor is jót cselekedni, ha a másik rosszat ad érte. Megmutatni, hogy így is lehet. Ilyen mintázata is lehet az életnek. Ezt a mintát követni. Ilyen mintát adni.
Milyen a mi életünk mintázata? Mi látszik rajtunk? Mit vesznek észre rajtunk, belőlünk a többiek? Mit szeretnénk? Mit akarunk? Mit teszünk érte? Milyenné szeretnénk válni? Kinek a mintáját követnénk?
Ki volt gyerekkorunkban a példaképünk? Kihez akartunk hasonlítani? És most?
Gyerekkoromban, serdülőként Zrínyi Ilonáról olvastam sokat. Szerettem volna hasonlítani rá, meg Balogh Máriára. Tökéletesen beleéltem magam Gárdonyi Ida regényének hősnője szerepébe. Aztán meg a Makrából Valihoz akartam hasonlítani. Milyen büszke voltam, mikor egyetemistaként az egyik évfolyamtársam azt mondta, hogy amikor megismert, arra gondolt, olyan vagyok, mint Vali. Aztán valaki mást Kovács András Staféta című filmjének főhősnőjére emlékeztettem.
Példaképek. Konkrét személyek, megálmodott hősök, vagy nem létező kitalációk. A divat diktálta követendő, másolandó szerepek. Márkák, melyek megvétele által úgy véli, hogy magasabb, vágyott kasztokba léphet az ember. Legalábbis ezzel hitegetik, ezt reméli. Ha túl drága a vágyott státusz szimbólum, akkor beéri silány utánzatával. A lényeg a látszat. A látszat a lényeg. Mintha… A mintha, az üres illúzió, a becsapás válhat mintává.
Ahogyan Heidegger írja: mindenki úgy akar élni, ahogy „az ember” él. Majmolják, utánozzák, persze reménytelenül. Nem veszik észre: „az ember” az az elvont senki, akihez megpróbál mindenki igazodni.
Divatos ruhák, menő cuccok, trendi megjelenés. Boldoggá teszik az életünk? Szeretetre méltóbbá válunk általuk? S, ha nem, akkor vajon mitől?
Más minta, más út, más élet. Más igazság. Ma mindenki a szenvedés, a sebek elkerülésére törekszik. Csak bántódás ne érjen, csak nehogy megsérüljek. Inkább nem kockáztat, inkább az alig-életet választja. Pedig az élet, az igazi jó, boldog élet fájdalmakkal is jár. A sebesen zajló, valamire való életnek részei a sebesülések.
Sokan Jézusban csak a szenvedőt, a megfeszítettet, a kigúnyolhatót, a megalázhatót látják. A sebeit. Nem is értik, miért akarja valaki az ő útját járni, hiszen az szerintük sehová, pontosan a keresztfáig vezet. Nem látják benne a boldog embert. Akiben Isten emberré lett. Aki tanít, gyógyít, eszik-iszik, nevet, szeret, felháborodik, aki jól érzi magát tanítványaival és másokkal, akivel jó együtt lenni. Aki hivatva van, méghozzá mások megváltására. A küzdő, a konvenciókkal szembeforduló, a szeretetet komolyan vevő, a másokra figyelő, az elvárásokat támasztó ember. Isten szeretete, az emberek szeretete. A boldog emberi élet lehetőségének felmutatása. Ő is lehet a minta. Ő lehet a minta. Követhető. Kirajzolódhat életünkön, cselekedeteinken, rajtunk Krisztus.
A lélek templomaivá válhatunk. Ilyennek építjük magunkat? Szeretünk? Szerethetőek vagyunk? Keressük és megtaláljuk a szeretetünkre méltókat? Együtt maradunk? Soul Brother. A lélek templomai. A lélektestvérek háza. Építjük? Akarunk együtt lenni benne? Teszünk valamit a boldogságunkért, vagy csak vágyakozunk rá? Üdvözülés. Boldogság. Együttlét Istennel, együttléte az egymást szeretőknek. Akármilyen a világ. „Kitartóan jót cselekedni és elviselni az érte kapott rosszat”. Így élni, erről felismerhetővé válni, nem a ruházatról és más külső jegyekről. Boldogság, a szeretet illata. Nem arra várni, hogy majd ha jobb lesz a világ. Nemcsak vágyakozni, hogy legyenek végre jobbak a többiek. Kezdhetnénk mi, élhetnénk így. Már itt, már most.
Péter levele kapcsán beszélt ma Gecse Attila református lelkész Miskolcon, a Csabai kapui gyülekezetben. Nekem ezek jutottak eszembe róla.


November 4. van. Hatvankét éve ezen a napon elvesztettük a szabadságunkat. Nemcsak az országét, a nemzetét, hanem személyes, egyéni szabadságunkat is. A szabadságot kivívó bátor és gyönyörű forradalmat leverték, megbosszulták. A megtorlás nemcsak a kivégzések és börtönbüntetések által valósult meg. A legkegyetlenebb büntetés: lelkeink bebörtönzése volt. Álmainkat, vágyainkat is rácsok közé zárták.
A rendszerváltás megteremtette szabadságunk külső feltételeit. A lelkek szabadu...lása nehezebb, hosszabban tart. Még várat magára lelkeink megújulása, emberi kapcsolataink újra szerveződése, új alapokra helyezése. Bizalmatlanok vagyunk. Szenvedünk a szeretethiánytól. Szívünk csordultig szeretettel, de attól tartunk senkinek sem kell, nincs, aki méltó lenne rá. Szenvedünk. Lelki betegségek gyötörnek sokakat. Elkel a biztatás, a jó minta.
Ma délelőtt templomban voltam. Gecse Attila református lelkész hirdette az Igét.
A szeretet jó illata áramlik. Árad a fény. Ragyoghatunk. Szerethetünk. A világosság gyermekeivé válhatunk. Jóság, egyenesség, igazságosság. Jézus befogadásával válhatunk Isten gyermekeivé. Jézus az életét adta értünk, neki adhatjuk életünk. Jézus a szeretet. Szerethetünk. Mennyire eltérő dolgokat értünk a szeretet fogalma alatt. A szeretet, mint mindent megengedés. A szeretet, mint undorító máz, szirup. A szeretet, mint önfeladás. Nekem a szeretet az Istenben, a másik emberben, az önmagamban lévő csoda meglátása. A csoda beteljesítésének elvárása. Követelmény támasztása, feladat adása. Arra, hogy Isten szeretet, az a bizonyosság, hogy megbíz, küldetést, hivatást ad. Ad hozzá képességeket. Várja a teljesítést, az általa rendelt élet megélését. Azt akarja, hogy szabadon, boldogan éljünk. Adjuk tovább a szeretet. ismerjük fel, hogy nemcsak az a jó, ha szeretnek, hanem az is, ha mi szeretünk. Ismerjük fel a rendelt időt. Használjuk ki. Ne tékozoljuk el, mert a napok gonoszak. Azt a látszatot keltik, mintha végtelen sok lenne belőlük. Ismétlődnek szüntelen, ugyanúgy, mintha soha nem lenne vége. Pedig véges az időnk.
Merjük megújítani lelkünket, életünket, emberi kapcsolatainkat. Merjünk elhivatottan, szeretetben élni. Boldogan. Törjük szét a lelkünket bebörtönző rácsokat. Vegyük észre: nem vagyunk gúzsba kötve. Ideje feltápászkodnunk az egykor ránk kényszerített, de ma már nem szükségszerű tehetetlenségünkből. Rázzuk meg magunk, lélegezzünk mélyeket, emeljük fel tekintetünket. Fényeskedjünk. Világítsunk. Ne várjunk másra. Egyenként és együtt mutassuk meg, hogy másként is lehet. Szabadon. Elhivatottan. Szeretetben. Boldogan. Éljük meg Isten által rendelt életünk.

 

November 1-én, Újcsanáloson, a Református Templomban ezeket mondtam:

Boldogsággal teli szívvel állok közöttetek itt Újcsanáloson, Édesanyám és Édesapám szülőfalujában, ahol Nagyszüleim, Dédszüleim éltek, és ahol most is számos rokonom él. Itt vagyunk a frissen renovált, újjászületett református templomunkban, ahol azért gyűltünk össze, hogy a reformációt ünnepeljük. A reformáció: megújulás, újjászületés.

Nemrég még a temetőt jártuk, virágot, koszorút vittünk szeretteink sírjára. Megálltunk, felidéztük emléküket, és persze gondoltunk saját halálunkra. A mi sírunkra ki hoz majd vajon virágot? 

Reformáció és Halottak Napja. Születés, újjá születés és meghalás. Élet és halál. Összetartoznak. Aki megszületik, az meg is hal. Az élet szerves része a halál. Életünk legbiztosabb ténye, hogy meghalunk. A saját halálunkhoz történő gondolati előrefutás válhat életünk egyik legfontosabb erőforrásává. Ha van bátorságunk hozzá, akkor tudatosulhat bennünk, hogy időnk véges, halálunk kizárólag a sajátunk, nekünk kell megélni. Nem háríthatjuk el, nem halogathatjuk, nem helyettesíthet más bennünket, és nem igazodhatunk halálunkban másokhoz. Nem mondhatjuk, hogy majd inkább egy kicsit később, mert még most sok dolgunk van. Sem azt, hogy inkább valaki más. Sőt, nem utánozhatunk másokat, nem nézhetjük: vajon ők hogyan csinálják. Saját halál. Amikor végig fut előttünk addigi életünk. Lesz-e mire jó szívvel emlékeznünk, lesz-e miről számot adnunk? Ezeknek végig gondolása erőt adhat saját életünk megéléséhez. Ahhoz, hogy azzal törődjünk, azt tegyük, ami a legfontosabb. Hogy valóban saját életünkké tegyük. Ami vállalható, ami jó. Beláthatnánk: nincs elpazarolni való időnk, nincs miért eltékozolnunk lehetőségeinket, az a dolgunk, hogy megvalósítsuk a lehető legjobb önmagunkat.

A legtöbb ember mégis fél, retteg a haláltól, gondolni se mer rá. Nem véletlenül. A modern kor szándékosan tabu témává tette saját halálunkat. A fogyasztói társadalmak haszonélvezői mindenféle eszközzel, a divat, a reklámok, a média hatalmával élve arra akarnak rávenni, manipulálni, hogy életünk fő tevékenységévé, céljává és örömévé a vásárlás, a fogyasztás váljon. Az ő minél nagyobb profitjuk érdekében kell minél több pénzt keresnünk és költenünk. Bármire, amit ők ránk akarnak sózni, amit el akarnak adni nekünk, teljesen függetlenül attól, hogy szükségünk van-e rá, vagy sem. Így válik a pénz mindenhatónak tűnővé. Olyanná, amin megvehető bármi, akár a boldogság is. Ahhoz, hogy ezt elhiggyük, és engedelmes fogyasztókká váljunk, meg kell feledkeznünk a halálunkról, és ezáltal valódi életünkről, igazi feladatunkról, legjobb életlehetőségeinkről. Ezt teszik velünk, vagy legalábbis nagy erővel próbálkoznak. Széttárhatnánk kezünk, ilyen a világ, nem tehetünk ellene semmit. De ez nincs így. Tehetünk az igazi életért, önmagunkért, értünk. Változtathatunk, megújíthatjuk a világot és benne a saját életünket. Megtörtént ez korábban is.

Sok minden így volt ez a reformációt megelőző időkben is. Az emberek akkor is féltek a haláltól. Szerették volna bebiztosítani magukat, hogy haláluk után is jó legyen, vagy legalább elviselhető. És akkor is az a tévhit terjedt el, hogy pénzért minden megvásárolható. Akkor is akadtak, akik kihasználták az emberek félelmeit, az emberi butaságot. Búcsú cédulákat árusítottak pénzért, azzal a hamis ígérettel, hogy minél többet vesz valaki, annál nagyobb valószínűséggel kerül majd a Mennyországba.

A reformátorok többek között ez ellen léptek fel. Az egyház és az emberi élet megreformálására, megváltoztatására, újjá születésének előmozdítására törekedtek. Újra középpontba állították a Bibliát, különösen Jézus tanításait és példáját.

Ők is foglalkoztak azzal az örök emberi problémával, hogy mit tehetünk életünk során a halálunk utáni üdvözülésünk érdekében. Ám ők nem a búcsúcédulák vásárlását ajánlották. Ők arra hívták fel figyelmünket, hogy éljünk Istennek tetsző életet. Istennek tetsző életet akkor élünk, ha jól sáfárkodunk a ránk bízott talentumokkal. Mert mindannyian kaptunk talentumokat, vannak jó tulajdonságaink, képességeink, tehetségünk. Van, akinek szép az énekhangja, van, aki szép gólokat tud rúgni. Van, aki tud házat építeni, van, aki kiválóan lovagol, és van, aki finom birsalmasajtot készít. Ki a papírt, a vásznat festi színesre, ki meg a világot. Az egyik a test betegségeit gyógyítja, a másik a lelkekét. Van, aki tanít, és van, aki szánt, vet, arat. És van szabad akaratunk. A talentumainkkal bármit tehetünk. Eláshatjuk jó mélyre, vagy foglalkozhatunk vele, gondozhatjuk, gyarapíthatjuk. Ha jól sáfárkodunk, akkor kibontakoztatjuk tehetségünket, hasznosítjuk képességeinket. Eltékozolhatjuk adottságainkat, életlehetőségeinket, elmulaszthatjuk megélni a valódi, autentikus életünket. Ha meg munkálkodunk a lehető legjobb önmagunk megteremtésén, akkor beteljesíthetjük azt, ami lehetőség szerint minden ember, azaz mi is vagyunk. Megismételhetetlen, pótolhatatlan csodákká válhatunk. Hiszen Isten a saját képmására teremtett minket, mindegyikünkbe jutott a Szentlélekből. Minden ember hivatott valamire. Fel kell ismerni, hogy mi az igazi hivatásunk, és akarni, cselekedni kell annak beteljesítéséért. Ha így élünk, akkor nem kell rettegnünk a haláltól.

Nekünk, újcsanálosiaknak, az innen elszármazottaknak van jó példánk. Nemcsak Jézusé, aki mindannyiunk számára bizonyosság, aki utat mutat és mintát ad arra, hogy hogyan éljünk igaz életet. Számunkra példaként szolgálnak azok az eleink is, akik lent éltek a Hernád parton, s egyszer csak felköltöztek ide, a dombtetőre. Akkor még nem volt külön Ócsanálos és Újcsanálos, hanem csak Hernádcsanálos volt. Éltek és szenvedtek a kiszolgáltatottságtól. Egyszer aztán elunták, hogy a Hernád áradásai gyakran elviszik egész évi munkájuk gyümölcsét, oda lesz a termés. Sőt gyakran házaikat is elöntötte, megélhetésük elemei feltételeit is veszélyeztette a folyó. Elhatározták, hogy megváltoztatják körülményeiket, megújítják életüket. Igazi, jó reformátusok, jó reformátorok voltak. Ahogy büszkén mondani szoktam: az újcsanálosiak a protestáns etika megtestesítői voltak, és reménységem szerint maradtak. Nekivágtak, felköltöztek ide, a dombtetőre. Új földeket kellett megművelniük, új házakat építettek. És építettek maguknak templomot. Ezt a templomot. Mellette áll a másik, az evangélikus, vagyis a szintén protestáns, a reformációt követő egyház temploma. Nem jött el mindenki az ősfaluból, az ó faluból. Csak az erős hitű, kockázatot vállaló, vállalkozó szellemű emberek jöttek. Akik emberhez méltóan, szabadon akartak élni és nem méltatlanul, kiszolgáltatottan. Megszületett a csoda, a mi falunk, Újcsanálos. Ahol természetessé vált a mindig többet akarás, a tehetség pallérozása, a vasszorgalom. És meghozta gyümölcsét, megtermi ma is. De azért kellett, kell még valami. Nem sikerült volna mindez egyedül, magányosan, külön-külön. Csak együtt, összefogva, egymásban bízva, egymást szeretve sikerülhetett. Kellett hozzá, és kell hozzá annak tudása, hogy mi a legfőbb parancs. Emlékszünk, amikor a farizeus megkérdezte Jézustól, hogy a rengeteg tiltás és parancs közül mégis, melyik a legfontosabb, akkor Jézus habozás nélkül válaszolta a szeretet parancsát. Szeresd az Urat, és szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Szeretni Istenünket, egymást és magunkat. Szeretni pedig azt jelenti, hogy keresni, meglátni Istent, és keresni a másik emberben a jót, az istenit. Meglátni és arra biztatni, hogy váljon a lehető legjobb önmagává. Elhinni, hogy mi is hivatottak vagyunk, fontosak vagyunk, s töretlenül munkálkodni, hogy betöltsük rendeltetésünket, hogy Istennek tetsző életet éljünk.

Reformáció. Legszebben úgy ünnepelhetjük a reformációt, ha törekszünk életünk megreformálására, kiteljesítésére, jobbá tételére. Ha beteljesítjük a szeretet parancsát, ebben a szeretet hiányos világban. Sokan az emberiség jövőjét a globális felmelegedéstől féltik. Attól tartanak, hogy az emberiség kihalását okozhatja a termőföldek elsivatagosodása, az ivóvízforrások kiapadása. Ez valóban reális veszély. Ám én ettől is nagyobb veszélynek tartom az emberi kapcsolatok elsivatagosodását, a szeretet forrásainak kiapadását. Megújult templomunkban gondoljunk lelkünk, emberi kapcsolataink megújulásának fontosságára. Gyakoroljuk a cselekvő szeretet. Ne burkolózzunk be a magányba, ne hagyjuk magukra a körülöttünk lévőket. Értsük meg, hogy együtt tehetünk a legtöbbet magunkért, értünk. Ne féljünk igaz életet élni, s akkor nem kell a haláltól sem félnünk. Biztassanak bennünket Pál Apostol szavai, melyek szerint: „Nem a félelem lelkét adta nekünk az Úr, hanem az erő, a szeretet, és a józanság lelkét”.


 

Ma 66 éve házasodtak össze a Szüleim. Miskolcon, a Kossuth utcai református templomban, Enyedi püspök úr eskette őket. 1952. október 28. Édesanyám: Krajecz Joli, 21 éves volt és tanítónő. Édesapám: Pankucsi Albert, 23 éves, vegyész technikus. Öt éve szerettek egymásba. Sárospatakon. Édesapám a Sárospataki Református Gimnázium diákja volt. Édesanyám a miskolci Tóth Pál Református Tanítóképző tanulójaként osztálykirándulásra ment Patakra. Ismerték egymást, hiszen mindketten újcsanálosiak. Találkoztak. Egymásra csodálkoztak, beszélgettek, szerelemesek lettek.

Édesapám orvos akart lenni, de nem vették fel, mert a család kuláklistán volt. Évről évre jelentkezett, a születésem után is. 1954-ben vették fel, amikor én egyéves voltam. Ő Debrecenbe költözött, ott volt orvostanhallgató. Mi meg Édesanyámmal és anyai Nagymamámmal Miskolcon maradtunk, abban a házban, ahol most is élek Édesanyámmal. Nehéz évek. Egyik hétvégén ő utazott haza, a másikon mi mentünk Debrecenbe. 6 év távházasság, nekem hétvégi apuka. Aztán végre orvos lett. Kinyílt a világ. Együtt voltunk, méghozzá Sajóvámoson. Ott lett körzeti orvos. Három falu tartozott hozzá. Nem volt még ügyeleti rendszer, éjjel nappali szolgálat. Rossz utak. Ha nagy hó esett, nem jutott el a mentő. Ilyenkor ő vezette le a szülést. Ha nagyon kellett, fogat is húzott. Én csak a csengettyűs lovas szánt láttam, az jött érte, ha a szomszéd faluba kellett beteghez mennie. Aztán meg nekünk lett a faluban az első autónk. Egy világoskék skoda octávia. CF 43-86. Ez volt a rendszáma. Első tulajdonosa a híres színésznő: Krencsei Mariann volt. Nagy vendégeskedések. Szüleim barátai többnyire fiatalabbak tőlük, mire gimnazista lettem: már az én barátaim is. Izgalmas beszélgetések, jó vacsorák. Kirándulások, balatoni nyaralások. Kerek és szép volt a világ. Aztán Édesapám megbetegedett, elköltöztünk. Parádfürdő, Selyp. 1977. július 28-án meghalt Édesapám. Halálos kór? A harc feladása? A reménytelennek tűnő magyar valóság? Történelmi bűnök? Családi tragédia? Sok minden együtt. Én akkor már két éve férjnél voltam és abban az évben megszereztem jogi diplomám. Édesanyám velünk maradt. Akkorra már bele rokkant az életbe, a küzdelembe, a betegségbe. Aztán mégis talpra állt. Volt egy álma. Mikor tanító lett, a Heves megyei Boldog községbe nevezték ki. De ő nem akart távol kerülni özvegy Édesanyjától és a vőlegényétől. Cserélt valakivel, s az Újcsanálos melletti Gesztely községben kezdte el tanítói pályafutását. Később arra gondolt, talán ő rontott el mindent, mert elutasította a Boldog - ságot. 65 évesen fogta magát és elvállalt egy tanítói állást Boldogkőújfaluban. Odaköltözött az iskolai szolgálati szobába. Kipróbálta. Megvalósította az álmát. Boldog kezdetű faluban tanított. Jóvátett valamit? Boldogabb lett? Talán. Most 87 éves. Gyakran veszekszem rá, ami miatt mélyen szégyellem magam. Mindig azért veszekszem rá, mert nem találom elég boldognak. Én meg azt szeretném, hogy boldog legyen. Nehéz helyzet. Muszáj helyette is boldognak lennem.

Kamaszkoromban kicsit túlzásba vittem a lázadást. Nem látványosan, de annál mélyebben. Szakítani akartam azzal, ahogy ők éltek. Aztán egy sor dologban követtem példájukat. Édesapám orvos akart lenni, és az lett, bármi áron, 33 évesen. Én szociológus akartam lenni, és az lettem, igaz harmadik diplomámként, 33 évesen. Ezt most számoltam ki így először, most jöttem rá, hogy mindketten 33 évesen… Édesanyám boldog akart lenni… Az volt, az lett vajon? Én is boldog akartam, akarok lenni. Az voltam, s olykor az vagyok.

És Sajóvámoson sokaknak ma is „a doktor úr és a tanító néni lánya” vagyok. Ez nagyon jó, szeretem.