PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

063549
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
72
73
291
778
63549

Az Ön IP címe: 18.233.111.242
2020-08-14 17:30

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

 

Halál. Kereszt, korona, végelgyengülés. Kinek, kinek a sajátja. Jobb nem gondolni rá – sokan vélik így. A modern nyugati civilizáció tabutémává tette saját halálunkat. Kóros tünetnek tartják, ha valaki foglalkozik vele. Persze a halál nagyon is divatos téma. A halál, ami különleges. Baleset, gyilkosság, katasztrófa, járvány… És mindig a mások halála, nem a miénk.

Pedig a halál a mi életünknek is elválaszthatatlan része. Nem megrémülni kellene tőle, hanem bátorságot meríteni belőle. A halál élni tanít. Saját halálunk a saját valódi életünk élésére tanít. Heidegger szerint a saját halálunkhoz történő gondolatbeli előrefutás az egyik legfőbb erőforrásunk ahhoz, hogy elkezdjünk autentikusan élni. Ha gondolatban előrefutunk hozzá, akkor belátjuk: halálunk a sajátunk lesz, csak a miénk. Akkor, ott, nem leszünk pótolhatóak, nem helyettesíthet más bennünket. Nem halogathatjuk el. Nem igazodhatunk halálunkban másokhoz. Így kellene élni is. Nem szüntelenül igazodni, nem divatokat és trendeket követni.

Nem halogatni el, azt, ami fontos. Mert az önmaga jelenét elhalogató élet a legtékozlóbb élet. Hiszen addig halogathatunk, amíg hirtelen késő, mert egyszer csak nincs tovább. Milyen szomorú akkor rádöbbenni, hogy elhalogattuk, elmulasztottuk igazi életünk megélését, amikor éppen meghalunk. Mire gondolunk majd akkor? Mire emlékezünk? Voltak olyan pillanataink, döntéseink, vállalásaink, tetteink, melyektől mindenki másétól megkülönböztethetően ez a mi életünk? Megmutattuk-e, hogy nem vagyunk mással helyettesíthetők, nem vagyunk pótolhatóak. Kiteljesítjük-e azt a bennünk rejlő, csak ránk jellemző világot, mely születésünk által, lehetőség szerint adott. Ajándék. Küldetés. Hivatás.

Időnk véges. Ne pazaroljuk feleslegesen. Csak arra fordítsuk, ami fontos. De arra ne sajnáljuk ráfordítani. Születés és halál. Biológiai kezdet és biológiai vég. Közben? Vegetálás vagy emberhez méltó élet? Mi lesz a halál után? És mi van a halál előtt?


 

Feltámadás. Újjászületés. A szorongás előszobájából a tulajdonképpeni életbe, vagyis az autentikus emberi életbe léphetünk. Megválaszthatjuk magunk. Megszabadíthatjuk önmagunk. De csak akkor, ha az ember önmaga mellett dönt.

Az ember meghatározása az önmeghatározása. Az ember az, ami mellett dönt. A meghatározatlanság helyzetéből tervezi meg magát. Erőt vesz magán, és felfedezi magát, mint nyitott kérdést. Nyitott kérdések vagyunk. Hogy döntünk? Mit válaszolunk?


 

Bátran szoronghatunk

Vírus szorongatja a világot. Az emberiség szorongatott helyzetben találja magát. Sokan szoronganak. Szoronganak a haláltól. Szoronganak az élettől. A világhoz és önmagunkhoz való viszonyulásunk alapvető hangoltságává a szorongás vált. Uralkodó hangulat. A szorongás amúgy is a hangulatok királynője. Mindig itt időz, a sarokban üldögél.

Kelendőek a szorongást oldó szerek. Gyógyszerek, gyógyteák, alkohol, drogok. Javallnak több mozgást, jógázást, relaxációt.

Pedig a szorongás az igazi életünk megélésének elkerülhetetlen feltétele. A szorongás kipenderülés megszokott világunkból. Szembesülés az idővel. Rádöbbenés életünk véges voltára. Szabadságunk felismerésének lehetősége. Az idő lezár, és megnyit. Új ajtókat nyit meg, új lehetőségeket tár elénk.

A múló időben felragyognak az intenzív élet lehetséges pillanatai. Pillanatok, melyek átlendíthetnek a mindennapi gondoskodások egyformaságának unalmából tulajdonképpeni életünkhöz. Gond ok. Elgondolkodhatunk. Mi is a mi életünk igazi gondja?

Az ember, mint viszonyuló lény. Miként viszonyulunk? Mire hangolódunk? Javak szerzésére? Élvezetek hajhászására? Mások alávetésére? Szolgálatra? Örömre? Szeretetre?

Szorongatott helyzetünkben bátran szoronghatunk. Bátran! Halálra szántan. Életre szántan. Igazi életre szánhatjuk el magunk. Mennyi kisszerűség szegélyezte utunk. Mennyi érdemtelen embert érdemesítettünk bizalmunkra. Mennyi biztatás. Mennyi csalatkozás. Mennyi elfecsérelt szó Gond Okról. Mennyi inspirálás mentalitásváltásra. Bezárt fülek. Bezáruló lelkek.

Szorongató helyzet. Zuhanás. Mélyrepülés. Lehulló leplek. Megrepedő kárpit. Visszájáról színére fordulás. Színvallás.

Nagypéntek közeleg. Nekünk is felhangzik a kérdés: Jézus vagy Barabás? Ki mellé állunk? Kit választunk? Magunkat milyennek választjuk? Kivé akarunk válni? Mit teszünk? Szabadságba vetetten élünk. Lesz-e feltámadás?


 

Fittyet hányni

Döntött-e valaha és dönthet-e valaha is az ittlévő ember maga szabadon arról, hogy „ittlétre” akar-e jönni vagy sem? – kérdezi Heidegger.

A válasz nyilvánvaló: nem döntött, nem dönthet. Nem kérdezték egyikünktől sem, hogy akarunk-e megszületni, akarunk-e idejönni, itt lenni. Nem rajtunk múlt. Biológiai létünk nem saját döntésünk. Miként abba sincs beleszólásunk, hogy melyik családba születünk, melyik településre, országba, és melyik korba. Itt létünk számtalan egyéb vonatkozása sem változtatható meg szabadon általunk. Genetikai adottságok, időjárási viszonyok, természeti katasztrófák, háborúk, vírusok, vagy éppen lottó főnyeremény, objektív körülményeink.

Mire saját létünk tudatára ébredünk, amikor viszonyulni kezdünk önmagunkhoz és a világhoz, azt tapasztaljuk, hogy már valamilyenek vagyunk, és valamilyen a világ, amiben itt vagyunk. Nem mi választottuk ilyennek, nem mi csináltuk.

S ekkor szembesülünk az igazi kihívással, a tulajdonképpeni feladatunkkal.

És Sartre szerint a feladat „Valamit abból csinálni, amivé csinálva lettünk.”

Hát igen. Az ember tulajdonképpeni élete, autentikus élete nem azonos a vegetálással, a biológiai létezéssel. Nem a mások döntései, tettei által meghatározott, nem külső erők által irányított élet. „A tulajdonképpeniség fittyet hány a világra.” Az autentikus életbe lendülés „annyit tesz, mint még egyszer a világra jönni”.

De akarunk-e, merünk-e még egyszer megszületni? S ha igen, akkor hogyan?


 

Hiány

Négy éve írtam ezt. Minden milyen más hangsúlyt kapott!

Ma reggel a honlapomon a hiányról írtam. Tegnap otthon voltam Pesten. Szinte elviselhetetlenül jó volt, és szinte elviselhetetlenül rossz. Harsogó tavasz, vagy inkább nyár. Illatok, ízek, forgatag. És az emberekkel zsúfolásig megtelt teraszok, utcák, a város, a világ: hiányokkal volt tele. Emberek hiányával. Számomra fontos emberek, akik tegnap nem voltak velem. Bármilyen zöldek a fák és hófehérek a virágszirmok, bárhogy ragyog a nap, bármennyi színház, koncert, mozi, sörök és kávék – az egész értelmetlen így.
Hiány. Kornai János ezzel a címmel írt könyvet az államszocializmusról. A redisztributív újratermelési rendszer gazdasági sajátossága az volt, hogy az emberi szükségletek kielégítésre szolgáló anyagi javak széles köre hiánycikknek minősült, nem lehetett hozzájutni, legfeljebb pult alól. Mindenhez protekció kellett, patrónus. Ettől burjánzott a korrupció. Abban a rendszerben az emberek rossz közérzetüket az anyagi javak hiányával magyarázták. Éveket kellett várni a Trabantra, nem lehetett kapni banánt, Bécsből csempészték az orkánkabátot, a Fa szappant, a számítógépet. Sokan a rendszerváltástól azt várták, hogy legyen itt is minden kapható, megvásárolható, mint nyugaton. És aztán beköszöntött az árubőség, megszűnt a hiány. Legalábbis az anyagi javaké. Minden kapható, minden eladó és minden megvásárolható. Szinte. „Csak” pénz kell hozzá. És a pénz sosem elég. Újabb és újabb okostelefonok jönnek, divatos cuccok, trendi tárgyak, melyek megvásárlását sokan feltétlenül szükségesnek tartják. Így hát a pénz sosem elég. Így ma saját rossz közérzetük okát az emberek többnyire a pénz hiányában vélik felfedezni.
Tartok tőle, hogy az igazi gond egészen másfajta hiány. Nem a tárgyaké, nem pénzért vásárolható javaké.
Adam Smith, a kalasszikus közgazdaságtan egyik alapítója megmondta már, hogy az embereknek két alapvető szükségletük van. Az egyik a létfenntartáshoz nélkülözhetetlen anyagi javakra irányul. Erről sok szó esik, ez tudatosult. Ám van egy másik, legalább ennyire fontos szükségletünk: a számunkra Jelentős Másik általi elfogadás, elismerés iránti igény. Hogy naponta visszaigazolják a fontosságunk, hogy naponta megerősítsenek. Egészen egyszerűen, hogy szeressenek.
A tömegtársadalmak legsúlyosabb bűne, hogy megfosztottak ennek a szükségletünknek a kielégítésétől illetve magát a szükségletet is igyekeztek kiszerelni belőlünk. A rendszerek, főként a politikai és a gazdasági alrendszerek, gyarmatosították az életvilágunkat. Behatoltak magánéletünkbe, bizalmon alapuló emberi kapcsolatainkba és kisajátították, uralják azokat. Mindent és mindenkit alávetnek a célracionalitásnak, varázstalanítják a világot. A rendszerek szintjén a hatékony működést szolgálja, ha mindent az elérendő célnak vetnek alá, ha eszközként használnak fel mindent, amit csak lehet. Ám az igazán fontos emberi kapcsolatokat lehetetleníti, feleslegesnek mutatja ez a logika. Mi hasznunk a szerelemből, a barátságból, a szövetségre lépésből, az egymásra figyelésből, a rajongásból, az öncélú, csak magáért való, „csak” boldogságot adó szeretetből, emberi kapcsolatból? Kiiktatandó, felesleges, bűnös, időpocsékló, kerülendő, legyőzendő dolgoknak minősíti ezeket a világ. Csak az fontos, ami hasznos. Ami pénzzel mérhető. Roppant sikeres manipuláció, tömeghatás, agy vagy inkább szívmosás. Ha meg már embergépek lettünk, fogyasztó automaták, konzum idióták, kívülről irányított senkik, akik felfuvalkodottságukban, mérhetetlen gőgjükben azt hiszik, hogy ők a „valakik”, ők tudják a tutit, akkor nem is hiányzik az elvárásokat támasztó és tükröt tartó, mindig jobbra inspiráló szeretet. Szépen féken tartanak, terelgetnek, ha eltévelyednénk. Minden deviáns, ami eltér „az ember”-ként emlegetett „elvont senki” elvárásától. Mindenkit kigyógyítanak, terápiában részesítenek, tréningelnek, lenyugtatnak, elaltatnak és így tovább. Totális uralmat gyakorolni csak így lehet. És kábán hömpölyög a tömeg a bevásárlóközpontokban, kezük-lábuk törik, ha jön a leárazás, kígyózó sorok, ha beválthatóak a matricák. Örökös fáradtság, élmények habzsolása, kikapcsolódni vágyás. Csak hagyjanak békén, takarót a fejre, ne szeressenek, csigaházból legfeljebb félig kibújva csúsznak és másznak a földön, dicsekszenek vele, kedvelik ezt az életérzést, ezt az életet.
Milyen nagy kár, hogy katasztrófák, válságok kellenek az észhez téréshez. Ha meghal, akit szeretnek, ha megszűnik a munkahely, ha elválik a társ, ha hátat fordít, aki fontos volt: akkor döbbennek rá, hogy mi az igazi gond, mi okoz igazi szenvedést, mi a hiány.
Addig hagyjuk, hogy nyájként terelgessenek. Eltűrjük, hogy a piac törvényei kisajátítsák életünk legfontosabb részét. A rendszereknek (gazdaságnak, politikának, jognak, tudománynak, kultúrának,stb.) az emberhez méltó élet szolgálatában kellene állniuk. És mi lemondunk az emberhez méltó életről, hogy a rendszerek hatékony kiszolgálói legyünk. Észre sem vesszük, hogy az álarc arcunkhoz nőtt, s egyszer csak hiába vennénk le a vásárló, a főnök, a fogyasztó, az engedelmes alattvaló álarcát, már nem lehet. Már nincs saját arcunk. Hiába keressük magunk. Nem segít az önismereti tréning. Ami nincs, az nem ismerhető meg.
Hol romlik el az egész? Talán akkor, amikor elterjed, úrrá lesz a piaci szemlélet az emberi kapcsolatokban is. Amikor beárazzuk magunk és egyenértékű társakat keresünk. Csereértéken alapuló viszonyok. Tud-e annyit adni nekem, amennyit én neki? Nem adok-e túl sokat? Nem ad-e túl keveset? Úgy indulnak sokan társat, társakat keresni, mint pulóvert vagy autót venni. Mire telik? Mennyim van? Ne legyen se luxus kategória, se túl gagyi. Középkategóriás. Azon belül kell megtalálni az árnak legmegfelelőbbet. Ár-érték arány. Kikkel járunk össze, kikkel töltjük a szabadidőnk, kivel társulunk? Naná, hogy nem akárkikkel. Adunk magunkra. Megnézzük kivel. Ja, hogy a másikkal jobb? Az elég nagy baj. Behálózott. Veszélyben vagy. Menekülj. Vissza szépen a rendes emberek világába. Csak semmi kilógás a sorból.
A legrosszabb szótlanul, tétlenül végig nézni, tűrni, ha olyan emberek, akik mindezt felismerik, akik éppen ennek megváltoztatására, a többiek ébresztgetésére vállalkoztak, egyszer csak úgy döntenek: mégse. Mivé lesz a világ? Vétkesek közt cinkos, aki néma. Szólni, üvölteni, gyújtogatni kéne. Amíg nem késő. De ez végképp illetlen lenne. Hogy is merhetne egyik ember így beavatkozni a másik életébe? Mire fel? Hogy közünk van egymáshoz? Hogy összetartoztunk? Mesebeszéd. Magány van itt, űrhideg, didergető magány. És jöhet Pest a maga nyári csábításaival. Meg, hogy milyen jól belaktuk, milyen jó volt. Ugyan már. Vámos, Miskolc, Nyék és Újcsanálos. Az is csupa hiány. Ki lehet bírni. Mindent ki lehet bírni. Ezt is megtanultuk. Nincs olyan hideg, aminél ne lehetne még hidegebb. Martin Werlen: Fókuszban Egyházprovokációk című könyvét olvasom. Nemcsak azért kedvelem, mert a legfőbb bűn szerinte is a szeretethiány, a nem elég szeretet. Ő írja, hogy valakik azzal támadták, azt írták róla, hogy ”gyújtogató”. Ő ezt büszkén vállalja. Pár éve egy festményt kapott ajándékba, mely azóta a szobája falán van, a címe: Gyújtogató. Szent Ágostont ábrázolja, egy égő várossal a háttérben. Ágoston megvalósította életében Jézus szavát: „Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre, és mennyire szeretném, ha már lángolna!” Martin Werlen így ír „Ez a kép a Hit évében különösen is ösztönzést adott, hogy Isten gyújtogatója legyek. Mindnyájunknak ez a hivatása. Magától értetődik, hogy ebben az esetben nem olyan tűzről van szó, amely értékeket semmisít meg, hanem olyanról, amelyik megtisztít, reményt ébreszt, otthont jelent és életet ad, mégpedig bővelkedő életet.” Gyújtogatásra vagyunk hivatottak. Vagy ahogy József Attila írja: „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegednének az emberek... Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, Hogy fölengednének az emberek!”


 

Döntött-e valaha és dönthet-e valaha is az ittlévő ember maga szabadon arról, hogy ittlétre akar-e jönni vagy sem? – kérdezi Heidegger.

Sartre szerint a feladat „Valamit abból csinálni, amivé csinálva lettünk.”