PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

072229
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
61
69
459
1514
72229

Az Ön IP címe: 3.219.31.204
2020-11-23 19:39

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

 

Bunuel filmek mennek a M5-ön. Tegnapelőtt épp „A vágy titokzatos tárgya.” Nem először látom. Mégis megérint, elgondolkodtat. Mi a vágy? Kire, mire vágyunk? Szerelemre? Élvezetekre? Vagyonra? Hatalomra? Kikapcsolódásra? Bekapcsolódásra? Elhivatott életre?

És mi ebben az egészben a titok? Akarjuk igazán vágyaink beteljesülését? Merjük? Vállaljuk? Vagy menekülünk? Elfutunk?

Férfi és Nő. A Férfi meglátja a Nőt és azonnal vágyik rá. De mire is? A testére? Arra, ahogy kinéz? Könnyen hihetnénk ezt. Ám a filmben két színésznő alakítja a Nő szerepét. Hol ez, hol az. Hol ilyen, hol olyan. És mégis. Így is, úgyis kell a Férfinak. Ha nem a teste, akkor mi? Mi a Nő lényege? Hol szobalány, hol ruhatáros, de többnyire nem csinál semmit. Hol szűz, hol kurtizán. Amit igazán szeret, az a tánc. Ilyennek választja magát, ilyenné lesz. A Nő, aki táncol.

Ha van valami, amit igazán szeretünk, amihez igazán értünk, amiben önmagunknak érezzük, tudjuk önmagunk, akkor a többi nem lényeges. Lehetünk amúgy ilyenek, olyanok, bármilyenek. Hazudik-e a Nő, vagy mindig igazat mond? Mindig pontosan azt, amit érez, gondol. Szereti ő is a férfit? Ahogy olykor állítja: csak őt, és örökké. Vagy gyűlöli, undorodik tőle, amit szintén a szemébe vág. Soha nem volt még senkivel a Nő, ahogy mondja? Vagy az az igazság, amikor a Férfi szeme láttára közösül egy másikkal? Erről utóbb azt mondja, szándékos megtévesztés, játék volt csupán, és akivel volt, az nem is tud nővel lenni.

És a Férfi? Mit jelent számára a vágy? A cselédlány szokványos elcsábítását, megszerzését? És mivel ez nem sikerül, ettől erősödik fel benne a vágy? Vagy igazi szenvedélyt az első pillanattól, ami társadalmi, anyagi, életkorbeli különbségeket és minden más konvenciót legyőz? Pénzért akar venni magának Nőt? Ráadásul az anyjának fizet érte. Komolyan gondolja-e, hogy majd feleségül veszi? És, ha nem, akkor biztos, hogy nem szereti? Egyáltalán: mi a kapcsolat a vágy és a szerelem között? Van közük egymáshoz? Lehet?

És vajon miért menekül a Nő a vágytól? Esetleg nemcsak a Férfiétől, hanem a sajátjától is? Vajon ócska trükk, amikor hitegeti a Férfit: holnap szeretkezünk. Vagy igazán akarja ő is? Vágyik a Férfira. Netán éppen ezért tér ki szüntelenül a vágyaik beteljesülése elől?

Az emberek miért félnek legalább annyira a vágyaik valóra válásától, mint a be nem teljesüléstől? Talán mert a beteljesülés a vágy halála? Ez a közhiedelem. Pedig talán azért nem vállalják, azért menekülnek el, mert ha egyszer hagynák beteljesülni igazi vágyaikat, akkor onnantól még erősebben, mindig erre vágynának. Többé nem érnék be kevesebbel.

A világ ettől próbál visszatartani, úgymond „megóvni” minket. Ezért minősítenek sokan mindent devianciának, ami szenvedélyes. Azért hazudják azt, hogy a szerelem „betegség”, amiből úgyis hamar kigyógyulunk. Ezért selypegnek arról, hogy úgyis kihűl a vágy, elmúlik a szerelem, jobb esetben átalakul gondoskodó szeretetté. Meg, hogy 7 év a maximum.

A vágy, a szenvedély, a szerelem, valami egészen más. Kiirthatatlan, örök. Az élet lényege. Világok interpenetrációja. Egymásba hatolás. Átjárhatóság. Amikor Te vagy nekem az egész világ. Amikor fáj, hogy máshoz is kell szólni. Amikor megadom, neki megadom magam.

Én és a Másik. Férfi és Nő. Vállalás. Vagy elmenekülés. Vajon a vágyaink beteljesítése a szabadságunk elvesztése? Mert elköteleződés, odaadás, önmagunk odaadása. Avagy a szabadság beteljesülése? Mert ezáltal válok azzá, akivé mindig is akartam. Vágyaik beteljesítése, az azért való küzdelem, cselekvés helyett sokan választják a lemondást. Mert nehogy már. Mi lenne akkor. Az én felszámolódása. A szenvedély eluralkodása. A beteljesülés. A kiteljesülés. Varázstalanított világunkban titkon mindenki erre vágyik. Ám talán éppen ezért, varázstalanított világunkban mindenki lebeszél. Ha ők nem merik, akkor miért hagynák neked. Lefokozott létük elviseléséhez a legfőbb menedékük, hogy azt hazudják: másként nem is lehet. A magányos tömegben élő ember nyomorúsága. Aki meg sem próbálja megélni az igazi életét, helyette pótéletet él. Úgy tesz, mintha élne. Mintha szeretne. Mintha jó lenne ez így. Azt hazudja: nem vágyik igazán semmire, vagy, ha mégis, akkor gyorsan elfojtja. Nem küzd vágyai beteljesüléséért, helyette mindent kitalál, hamis kibúvók védőbástyáival veszi körül magát. Választhatná erősnek, szabadnak, vágyait beteljesítőnek magát. De helyette retteg, annyit hallotta már „minek? úgyse sikerül”.

Aztán meg amúgy is. Túl nagy a veszély. Robbanás, tűzvész. Akár a filmben. Terroristák robbantgatnak. Minden lángol. Vannak tűzvészt kiváltó szerelmek. Szabad ilyet? Vagy éppen a szabadságért kellene így szeretni, vágyni, élni? A filmben a késsel támadó útonálló pénzt követel. Mások lövöldöznek, robbantgatnak.

A világ jobbá tételével, életünk megváltoztatásával különböző módokon próbálkozhatunk. A bombák, kések, fegyverek helyett másként is lehet. Letéphetjük életünk ránk páncélosodott védőrétegét. Sutba dobhatjuk rossz kifogásainkat. Felhagyhatunk a saját életünk megélése elöli meneküléssel. A szeretethiányos világ csöpög a műszeretettől. Pedig sokan a vágyaik titokzatos tárgyait is megpróbálják elfeledni, kiiktatni. Szerencsére ezt nem lehet. Választhatod a kisszerű életet, lehazudhatod vágyaidat, de azok megmaradnak. Hiányod hiánya - hiányom hiánya.

Vágyak. Vágy az üdvözülésre. Az üdvözülés: együtt levés. Együtt lenni Istennel, a szerelmünkkel, a számunkra fontos lényekkel. A vallás, a művészet, a szerelem figyelmeztet. Változtasd meg az életed! Élj, amíg lehet. Törekedj rá, hogy úgy élj, ahogy szeretnél.

A filmben előbb a Férfi önti le a Nőt egy vödör vízzel. Aztán a Nő önti le a Férfit, szintén egy vödör vízzel. A szabvány értelmezés szerint ez kijózaníthatná őket. Lehűthetné vágyaikat. Bunuel filmjében nem ez történik...

A járvány is hidegzuhanyként tört ránk. Vajon végképp elfelejtjük vágyainkat, végképp lemondunk vágyaink titokzatos tárgyairól? Vagy rászánjuk magunk igazi életünk megélésére: vágyakozón, veszélyesen, szabadon. És talán boldogan.

 

 

 

Győztünk! Íme a biztatás: győzhetünk. Íme a bizonyosság: lehetünk győztesek. Pedig szinte végig vesztésre álltunk. Aztán megújultunk. Az újonnan beállt cserejátékos rúgott egy gólt. Arra gondoltunk, hogy akkor lesz hosszabbítás és a hosszabbításban nyerhetünk. Mire végig gondoltuk: sikerült berúgni még egy gólt, a győzteset. Hosszabbítás sem kellett, mi jutottunk tovább. Folytathatjuk, küzdhetünk, bizonyíthatunk. Megmutathatjuk magunk. Újra és újra. Nem lesz könnyű. De mégis. Van miért, van értelme, célja. És van rá jogunk, felhatalmazottak vagyunk.

Ki hát az ember? Úgy igazán, lényege szerint. Aki kiléphet az őt fogva tartó körülmények közül. Aki túljuthat mai helyzetén. Aki felül emelkedhet azon, ami adva van. Nem az aki most, hanem akivé válhat, akivé válni akar. Amilyennek választja magát, amilyenné cselekedeteivel teszi önmagát. Mert az ember szabad. Álmodhat és valóra válthatja álmait. Szerethet és szerethetik. Övé lehet a világ és megmutathatja a saját világát.

Jött ez a járvány. Csaknem egy éve az első, aggasztó hírek érkezésének. És már több, mint féléve maszkot öltöttünk, távolságot tartunk, inkább otthon maradunk. Megállított bennünket a járvány. Az egész világot és minden egyes embert. Senki nem élhet úgy, ahogy előtte élt. Megállásra kényszerített és megdöbbentett. Katartikus állapot. Jöhet a megtisztulás, az erőt merítés s a neki lendülés. Nem visszatérés. Nem arra várakozás, vágyakozás. Lehet töprengeni, hogy miként is éltünk eddig. S vajon miért éppen úgy? Lehet felismerni, hogy másként is lehet. Szabad végig gondolni az egyaránt nyitva álló lehetőségeket, a választható utakat. Hogy amikor véget ér bezártságunk, ne térjünk vissza lélekszakadva, fejünket vesztve addigi szokásainkhoz. A korábban oly természetesnek, magától értetődőnek, sőt: egyedül normálisnak vélt életvitelünkről kiderült: másként is élhetünk. Megtanított a járvány, hogy mindaz, amit addig örök érvényűnek, megváltoztathatatlannak véltünk, amiről azt hittük, hogy csak úgy lehet: egy pillanat alatt összedőlt. Egyszercsak arra ébredtünk, hogy nem kell bemennünk a munkahelyünkre, mi több be sem tehetjük a lábunk oda. Nem kell gyerekünket iskolába, különórákra vinnünk. Nem léphettünk be bármikor, bármelyik vásárlóhelyünkre. És most meg kijárási tilalom van. Este 8 és reggel 5 között csak rendkívül nyomós okkal hagyhatjuk el az otthonunk. Napközben is kizárólag maszkban közlekedhetünk, ha történetesen nagyobb városban lakunk. Bezártak a színházak, mozik, éttermek, kávéházak. Rokonaink és legjobb barátaink látogatási szándékait is elhárítjuk.

Töprenghetünk. Elgondolkodhatunk Magunkba nézhetünk. Azt hittem, most ez következik. Jó alkalom. A rosszban valami feltétlen jó. De nem ezt láttam. Elmélyülés, magunkba pillantás, életünk értelmével törődés helyett előbb kitört a vásárlási láz. Mindenki bespajzolt annyi élelmet, amennyit csak lehet. Hiszen enni kell... Aztán megtanultak kenyeret sütni az emberek. Ültettek növényeket. Tapsoltak az erkélyeken. Az eddiginél is jobban rákaptak az online világra. Távmunka, online oktatás, e-vásárlás, e-ügyintézés. Információk tengerei a neten. Fuldoklás. A bizonytalanság fokozódása. Kinek van vajon igaza? Egymást kizáró „igazságok” ütközése. Senkinek nem áll módjában utána járni. Nincs bizonyosság. Csak a bizonytalanság bizonyos. Gerjedő indulatok, robbanó feszültségek. Világszerte összecsapások. Az, hogy terroristák támadnak véletlenszerűen kiválasztott ártatlan áldozatokra s lemészárolják őket - már egészen megszokott, mondhatni: mindennapi. Új frontvonalak rajzolódnak ki. A szórakozóhelyek bezárásának hívei, kontra szórakozni vágyók. A munkahelyeiket féltő kereskedelmi, vendéglátós dolgozók, és életüket, egészségüket féltők összecsapásai. A barikád egyik oldalán a maszkosok, a másikon a maszkviselés ellenzői. Tegnap egy budapesti villamoson késsel életveszélyesen megsebesítettek egy férfit, amiért figyelmeztette egyik utastársát a helyes maszkviselés kötelező voltára. Itt tartunk.

Milyen hát az ember? Önző? Kegyetlen? Gonosz? Nem hinném. Csak, ha elveszíti az önmagába és a világba vetett hitét. Ha úgy érzi, hogy kiszolgáltatott. Ha feleslegesnek, pótolhatónak találja magát. Ha attól tart, hogy senkinek nincs igazán szüksége rá, hogy nem eléggé fontos, hogy nem számít. Olyankor kifordul önmagából. Olyankor tör és zúz. Mindent, mindenkit tönkre tesz, még önmagát is. Nem jó ez így.

Tényleg, álljunk már meg egy pillanatra. Vegyünk jó mély lélegzetet. Amíg tudunk. Pillantsunk eddigi életünkre. Nézzünk a tükörbe, de úgy igazán. Aludjunk rá egyet. Álmodjunk valami szépet. Arról, hogy mi is lenne igazán jó nekünk. Mi az, amire vágyunk. Mitől lehetnénk boldogok. És ha már ráébredtünk, ha már képesek vagyunk megfogalmazni, akkor mondjuk már el. Kérjük meg a többieket: tegyék ők is ezt. Aztán meg álljunk végre szóba egymással. A kiskapunál, vagy itt a facebookon. Este a vacsoránál, vagy reggel a telefonon. Ki hogy. És ne ontsuk a rosszhíreket. Ne hagyjuk bedugaszolni fülünket, lelkünket. Mondjunk valami jót. Mondjuk el, hogy mi az álmunk. Merjünk elképzelni egy új, egészen másfajta életet. Mert mi lesz, ha igazán fellélegezhetünk. Ha letehetjük maszkjainkat. Ha újra közeledhetünk. Ha nem lesz kijárási tilalom, ha nem kell otthon maradnunk. Ha legyőzzük a járványt. Akkor mi lesz? Folytatni akarjuk azt az életünket, amit addig éltünk? Ha úgy döntünk, hogy igen, akkor csak rajta. De, ha mégse? Akkor hogyan legyen?

Most ez a csendes bezártság, a magány, a családjainkba való visszahúzódottság ideje éppen erre lenne használható. Gyúrhatnánk, edzhetnénk a jövőre. Az új életünkre. A megújulásra.

Tegnap győztünk. Holnap és azután is győzhetünk. Talán cserélni kell hozzá. Minden erőnket összeszedve küzdeni. Hinni, hogy érdemes. És persze tudni, hogy hová akarunk jutni. És azt is, hogy kikkel, s miért.

 

Imre ma lenne 69 éves. A férjem: Furmann Imre 1951. október 27-én született Nyékládházán. Tíz éve meghalt. Mire volt elég az ő 59 éve? Nyéki vagánykodás, szavalóversenyek, alsótagozatosan a Ludas Matyi eljátszása. Tizenkét évesen olvasta el Dosztojevszkijtől a Bűn és bűnhődést. Négy év a miskolci „kettes számú ipari szakközépiskola” villanyszerelő osztályában. Szakmai tárgyakból elégséges az érettségin. Így nem veszik fel egyetemre. Két évig dolgozik. Segédmunkás a Lenin Kohászati Művekben, matróz a Nyéki tavon, raktáros a Volánnál, és így tovább. Felveszik a pécsi jogi kar esti tagozatára. Elkezdi, de két hónap múlva behívják katonának. 24 hónap Várpalotán. A leszerelés után újrakezdi a jogot. Közben londiner a Nádor szállodában. Állandóan éjszakás. Bőröndöket cipel és esténként sepri a járdát a Nádor előtt, Pécs főterén. Sokat tanul, jól vizsgázik, átveszik nappali tagozatra. Tagja az egyetem irodalmi színpadának, szerkeszti a Glosszátor című lapot, sokat ír. Ő lesz a Jogi Kar kultúrosa. Statisztál a pécsi színházban. Még egyetemista korunkban összeházasodunk. A diploma megszerzése után a szerencsi, majd a miskolci ügyészségen dolgozik. Később jogtanácsos, aztán ügyvéd. Rendszeresen publikál, verses kötetei jelennek meg. Az irodalmon keresztül kapcsolódik be az ellenzéki mozgalomba. Alapítótagja, lelkes szervezője a Magyar Demokrata Fórumnak. Amikor Antall József a párt elnöke, Imre az országos általános alelnök. Kamaszkorától arra vágyott, hogy vonuljanak ki Magyarországról a megszálló szovjet csapatok, legyen független az ország. Meg azt akarta, hogy legyen szabadság. A politikában, a gazdaságban, a kultúrában, az emberek lelkében és az életükben. Megvalósult a rendszerváltás. Kivonultak a szovjet csapatok. Szabadság lett. Győzött az MDF. Rengeteg energiát, időt, munkát fektetett ebbe Imre. Örült, hogy sikerült. Aztán abbahagyta a pártpolitizálást. Jogászként dolgozott. Megalapította és vezette a NEKI-t, az ország első kisebbségi jogvédő irodáját. Aztán az Egyenlő Bánásmód hatóság elnökhelyettese lett. Könyvei jelentek meg. Kitüntetéseket kapott. De ami mindennél fontosabb: szerette az embereket. Mondogatta ugyan, hogy az emberiséget könnyű szeretni, de az egyes embereket nehéz. És ő mégis. Bízott bennük. Úgy vélte, hogyha hagyják az embereket szabadon élni, akkor képesek magukról gondoskodni, képesek emberhez méltó életet élni. Ezt tartotta a legfontosabbnak. Emberhez méltó életet, mindenkinek. Méltóság és humor – ezt a kettőt kell megőrizni. Erre tanította Dávidot, a Fiunkat is. Aztán 27 évesen meghalt Dávid. Imre még négy évig élt.

59 év. Milyen kevés, és mégis: mennyi nevetés, mennyi jó szó, mennyi vers belefér. Cselekvés, munka, alkotás. A szabadságért. Az emberhez méltó életért.

Miskolc főterén még pár napig látható még a rendszerváltásról szóló installáció. Négyoldalú papír hasáb. Egyik oldalán a Lenin szobor, a kohászat előtt. A másikon a hűlt helye. A harmadikon Antall József, a rendszerváltás utáni első miniszterelnök. A negyedik (első?) oldal tetején Imre fotója. Néz, figyel. Alatta a szöveg – nem lényeges. A kép róla megmarad. Bennem, s talán még sokakban. És egyszer majd úgyis minden a helyére kerül.

 

Meghalt Korinthus Kati. A barátom volt. Évek óta nem találkoztunk. De, ahogy egy másik barátom által megosztott idézetben olvastam, az igazi barátok a lelkünkben élnek, és örökké táncolnak az emlékezetünk színpadán. Akkor is, ha nem találkozunk.

Párhuzamos osztályba jártunk a miskolci Földes Ferenc Gimnáziumban. Akkor még személyesen nem ismertük egymást. Azt tudtam róla, hogy „a szép Korinthus lányok” egyike. Speciális matematika tagozatos osztályba járt. Osztálytársai elit egyetemeken tanultak tovább. Ő a sárospataki tanítóképzőbe jelentkezett, azt végezte el. Igazi Tanító Nő lett, és az is maradt. Aki figyel rád, odahajol hozzád, kérés nélkül segít. A szavaival, a gesztusaival, a nevetésével, az útbaigazításaival arra adott mintát, hogy jó élni. Ha meg éppen nem, akkor tenni kell azért, hogy jó legyen. Elvégezte a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem pedagógia szakát. Tanult filozófiát. Tanított egyetemen. Magas pozíciókat töltött be. Volt országgyűlési képviselő. De mindig visszament tanítani. Első munkahelyén, Rakacán, cigánygyerekeket tanított. Óra előtt megmosdatta, megfésülte tanítványait. Hosszú éveken át Miskolcon az avasi lakótelepen lévő általános iskolában tanított, ami akkor az ország második legnagyobb iskolája volt. Egy alkalommal egy szülő késsel hadonászva rontott a tanáriba. Mindenki riadtan hátrált. Kati elé ment, szóba állt vele, lecsitította. Ő is a lakótelepen élt, s a gyerekeken keresztül sok család életét, gondjait ismerte közelről. Ismerte, átérezte és próbált megoldást találni. Számára az úttörőzés, KISZ-ezés, a szakszervezeti tevékenység, de még a párt is: keretül szolgált ahhoz, hogy együtt legyen másokkal, együtt próbálják megfejteni a világ, az élet titkait. Vonzotta a matematika. De hamar rájött, hogy az élet nagy kérdéseinek megválaszolására nincsenek kész sémák, nincsenek behelyettesíthető képletek, nincsenek kizárólagosan jó megoldások. Csak együtt, összefogva, egymást segítve boldogulhatunk. S a boldogulás útjának megtalálásához szembe kell nézni a valósággal. A valóság tényei meg nem mindig szépek. Kati könyörtelenül kimondta azt is, ami rossz. Szembesített, felelősségvállalásra késztetett. Ez sokszor, sokaknak nem tetszett. Túlságosan kritikusnak találták, holmi betyárbecsületre hivatkoztak, de őt nem lehetett ezzel visszatartani véleményének kimondásától. Mi az állampárton belül szerveződő reformkör mozgalom kapcsán ismerkedtünk meg. A miskolci reformkör egy magánlakáson alakult, az avasi lakótelep egyik 10 emeletes házában. Mindössze 7-en voltunk. A párt helyi vezetői ellenzékiként kezeltek bennünket. Kati küldöttként ott volt azon a kongresszuson, amelyiken az állampárt megszüntette önmagát, s az állampártban megválasztott küldöttek megalapították a Magyar Szocialista Pártot. Nem lehetett könnyű megélnie, hogy akik addig küzdöttek a reformkörök és tagjaik ellen, hirtelen reformpártinak tüntették fel magukat, és hangadók lettek az új pártban is. A kongresszusra érkezéskor BAZ megyei küldöttei közül Katin kívül csak egyetlen küldött iratkozott a reformkörösök közé. Ám az éjszaka során nagy tolongás támadt a damaszkuszi úton, és reggelre a több tucat küldött közül kettő kivételével már mindenki felismerte magában a reformert, s immár mint „reformszocialisták” alapítói lettek az új pártnak. Kati megőrizte a pártján belül, és azon kívül is kritikus beállítódását. Ám sosem öncélúan bírált, hanem mindig a változtatás, a jobbítás igényével. Erős ember volt, keményen dolgozott, kitartóan küzdött. Szeretett élni. Szeretett táncolni. Önfeledten élvezte a jót. Hatalmas önfegyelemmel viselte a rosszat. A legnagyobb rossz az ő számára nem saját betegsége volt, hanem a nagyobbik lányáé. Kati évtizedeken át veseelégtelenséggel küzdött. Így lett a vesebetegek országos egyesületének elnöke. Ezért került érdeklődésének középpontjába az oktatás és a szociális kérdések mellett az egészségügy. Betegségét örökölte a lánya. Ez nagyon fájt neki.

Ám megadatott Katinak, hogy megélje: a kisebbik lánya felajánlotta a veséjét testvérének. A veseátültetés pár héttel ezelőtt sikeresen megtörtént. Kati végtelenül büszke volt lányaira, kimondhatatlanul örült a sikeres műtétnek. Így ment el. Így maradt velünk. Sokunk lelkében, emlékezetében táncol tovább.

 

Meghalt Kovács Endre fotóművész. Néhány éve ismertem meg Alsóörsön. Hilda barátnőmék nyaralójának szomszédságában laktak feleségével, Judittal. Volt egy kedves puli kutyájuk. A kertjükben finom zöldségeket termesztettek, és szép virágok nyíltak náluk. Bandi szőlészkedett. Magas, szemüveges, hallgatag férfi volt. Néhányszor borozgattunk, voltunk együtt hangversenyen az alsóörsi templomban. Egyszer együtt vitorláztunk. Tudtam, hogy fotós, Judit meg műfordító. És persze azt is, hogy sokáig Svájcban éltek, onnan települtek haza.

Aztán megbetegedett a puli, Juditot megviselte az elvesztése. Egy évre rá meghalt ő is. Bandi egyedül maradt a házban. Nem voltak gyerekeik. Bandi református volt és presbiter. Utoljára két éve találkoztunk. Akkor derült ki számomra, hogy ki is ő. Megtudtam, hogy a Stúdió K tagja volt. Igen a 70-es évek legendás avantgard művészeti csoportjához tartozott, ami olyan sokat jelentett nekünk akkoriban. Bandi fotózta, dokumentálta a próbákat, előadásokat. Néha szerepelt, többnyire halottat játszott. Csak feküdt a színpadon. Persze színpad se volt. A közönséggel egy térben zajlott a játék. Én egyszer láttam őket, Pécsen. Amikor a Kassákról elnevezett csoport működését a politikai hatalom ellenzékinek minősítette és betiltotta, nyugatra költöztek. A többiek Amerikában kötöttek ki. Bandi Svájcban telepedett le. Elvégezte Genfi Képzőművészeti Főiskolán a film és videószakot. Összeházasodtak Judittal. Filmeket forgatott, művészeti alkotásokat fotózott és készítette a csak rá jellemző, az ő egyéni világlátását tükröző képeket.

A számomraegyik legkedvesebb képén egy cigány kislány megy a vonatsíneken. Hátulról látjuk. Előtte, kicsit távolabb elágaznak a sínek. Váltóhoz ér. A vasúton túl élők, akárcsak mi mindannyian, kötött pályán járunk. Vasból öntött, kemény sínek jelölik ki utunk. Ám vannak elágazások. Választhatunk. Válthatunk. Honnan hová? Egy ember útja Budapesttől Lucerne-en át Alsóőrsig. A megélhető szabadság maximumára törekvőn. Diktatúra? Akkor lázadunk. Betiltanak? Akkor elmegyünk. Nem vagyunk otthon? Belakjuk, otthonossá tesszük azt, ahol vagyunk. Tesszük, amit tehetünk. De azt megtesszük. A lehető legmagasabb fokon.

A világ értelmezés útján épül fel. Mindenki mást érzékel, mást lát a világból. Saját világban él. Van, aki megmutatja a saját világát. Beavat, beenged másokat. Képesség és bátorság kell hozzá. Kovács Endre képes volt rá, és volt hozzá bátorsága. Megmutatta, hogy számára milyen a világ. Segített megérteni. Lépésről lépésre. Most akkor odateszed. Hagy jöjjön rá a fény. Azt meg takarjuk el. Ajtók: megnyitva. Áramló fény. Változik, ahogy múlik az idő. Ha megváltozik a világ: észre vesszük. Élünk az új lehetőségekkel. Haza költöztek. Nem Pestre, nem nagyvárosba. A Balatonhoz, a számukra vonzó Balaton felvidékre. Alsóörs igazi otthonuk lett. Szerveztek civil köröket, kulturális eseményeket. Barátkoztak, eljártak és vendégül láttak. Dolgoztak. Alkottak. Kiállítások, könyvek sora. Víz és levegő. Egy másik fotó. Pontosabban egy sorozat, ahogy szerette. Emberek fürdenek a kék égben, habos felhők között. Az alapkép a tengerparton készült, apálykor. Strandoló emberek járkálnak a kiszáradt fövényen. Ez tükröződik az égen. Fény és árnyék. Elmozdulás. Dimenzióváltás.

Most Bandi halottat játszik. Mint a Stúdió K idején. Valójában persze nagyon is él. Innen eltűnőben, máshová érkezőben. Habos felhők között a kékségben fürdőzöl most. Épp úgy, mint két éve a Balaton közepén. Integetsz, két karod magasba emeled. Nézel, s készül az újabb, tágasabb kép rólunk, akik itt maradtunk... Vajon milyennek tükröződünk most a szemeidben?

 

Borsod-Abaúj-Zemplén Megye örökségének legjobbjait „Kincseink” díjjal tünteti ki az Önkormányzat. Ebben az évben két külön díjat adtak ki. Az egyiket a Cine Fest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál kapta, a másikat a sajósenyei Máriássy kúria. A díjat az október 23. tiszteletére rendezett ünnepségen vette át Takács István, Sajósenye polgármestere. Nagyon örülök és szívből gratulálok neki. A kúria egy részét tavaly megvettem, nagy terveim voltak vele. Kutató és innovációs központot álmodtam oda. Furmann Dávid emlékére. Koncertekkel, kiállításokkal, irodalmi rendezvényekkel, tudományos előadásokkal, tükörtartással, hálózatépítéssel. Megmutatni falvaink valódi arcát, az itt érlelődő, szép csendben születő megújulást, mely nemcsak anyagi gazdagodást hoz, hanem az emberi kapcsolatok és a lelkek megújulását is. Aztán jött a járvány. Bevallom, kicsit elbizonytalanodtam: jó döntés volt-e belevágnom ebbe a vállalkozásba, kalandba? Most a kitüntetés híre megerősít. Igen, Sajósenyén a Máriássy kúria megyénk egyik kiemelkedő kincse, melynek méltó hasznosítása fontos feladat. Bízom benne, hogy részese lehetek ennek, hamarosan. Az meg külön öröm nekem, hogy Takács István polgármester úrral osztálytársak voltunk a sajóvámosi általános iskolában. Emberi kapcsolataink, örökségeink, kincseink. Összetartozásunk, együttműködésünk ÉRTÜNK. Kell, hogy legyen megújulás!