PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  

Látogatók

046220
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
39
28
67
970
46220

Az Ön IP címe: 34.201.121.213
2019-07-23 15:26

Felelősség önmagunkért

Elbizonytalanodó és elbizonytalanító korunkban nagy szükség van a hitre életünk megújításához, kapcsolataink megerősítéséhez. Erről beszélt 2015. október 4-én Gecse Attila református lelkész a Csabai kapui Gyülekezetben. Pál apostol szavai nyomán felhívta figyelmünket, hogy felelősek vagyunk azért a házért, amely az életünk. Kaptunk hozzá alapot, építőanyagot, de hogy mit építünk belőle, az tőlünk függ. Vannak talentumaink, de lehet, hogy nem vesszük észre, nem látjuk meg az igazi kincseket. Kapunk fizetséget is az építésért. Az a fizetség, hogy Isten észrevesz, figyel ránk, elfogad, velünk van. Mi sokszor másfajta fizetségre várunk. Pedig az emberi kapcsolatainkban is ez a legfontosabb. Észrevesz, figyel rám, elfogad, velem van.
Egyszer számot kell adnunk, hogy mire jutottunk az életünkkel, mit építettünk? Kiderül, hogy maradandót alkottunk, vagy sem. Nyomtalanul tűnik el vaktában összetákolt, véletlenekből gubancolódó, eltékozolt életünk, vagy marad utánunk valami? Változik-e, jobb lesz-e általunk a világ?
A keresztény hitű ember számára az élet alapja: Jézus. Nem a tanításai, nem a sokféle magyarázata életének. Jézus lényege az alap, vagyis a szeretet. Annak elfogadásához, hogy életünk alapja a szeretet, kereszténynek sem kell lenni.
Életünk meghatározó kérdése, vajon elhisszük-e, hogy szeretetre méltóak vagyunk. Ha igen, akkor megpróbáljuk a magunk házát, várát, templomát úgy felépíteni, hogy az megmutassa, bizonyítsa szeretetre méltóságunkat. És elhisszük-e, hogy lehet és érdemes szeretni másokat? Keressük-e a másik emberben a szeretetünkre méltó lényt? Odafordulunk-e hozzá? A szeretetünk vajon egyet jelent-a a másik háza építéséhez nyújtott segítséggel? Akarunk-e együttműködni vele kincsei megtalálásában, hasznosításában, a lehető legszebb és legjobb énje felépítésben? Merünk-e szólni, ha úgy találjuk, nem jól építkezik? Vagy félünk, hogy megbántjuk és esetleg bánatában fejjel megy a falnak? Inkább hagyjuk, hogy olyan házat építsen, ami utóbb ráomlik, maga alá temeti? Különben is, "mi közünk hozzá? az ő élete". És, ha a mi házunk építésében próbál valaki segíteni: megsértődünk, elküldjük vagy megfontoljuk tanácsait? Mit nevezünk ma szeretetnek? Mit tekintünk segítésnek? Mennyit merünk magunkból adni és a másikból elfogadni? Nem túl szűkösen jelöljük-e ki a határt még a legbensőségesebb kapcsolatainkban is? Eddig, s ne tovább. Mert megsérülhetek, mert összetörheted a szívem, mert fájhat. Pál apostolnak volt bátorsága haragosan szólni a szeretteihez. Szidta őket, amikor infantilis módon viselkedtek, amikor alkotás, építés, egymás segítése helyett gonoszkodtak, irigykedtek, akadályozták egymást, vagy éppen tehetelenül sopánkodtak.
A Biblia üzenete szerint nem elég saját házunk építésével foglalatoskodnunk, segítenünk kell egymás házait építeni. Az a dolgunk, hogy segítsünk egymásnak, fogjunk össze. Építsük újjá a világot. Újítsuk meg együtt az életünk.
És a legnagyobb kegyelem: olyan társra lelni, akivel közös házat építhetünk.
Tudni és megbecsülni. hogy mindannyian a bennünk rejlő lélek templomai vagyunk, azzá lehetünk. Templomot építhetünk. Rajtunk áll. Miénk a felelősség.


Mit tehetünk?

Sem nem azé, aki fut, sem nem azé, aki akarja. Az üdvösség kegyelem által adatik meg. Az üdvösség: együttlét. Örökélet. Igazi élet. Mit tehetünk érte mégis? Betartjuk a törvényt. Mindenek előtt és felett a szeretet törvényét. Aztán még valamit tehetünk, kell tennünk. Teljesítjük valódi feladatunkat, azt, amire hivatottak vagyunk. Hogy gazdagodjunk és gazdagabb legyen ezáltal a világ. Az általunk alkotott kincseket, a gazdagságunkat nem őrizhetjük önzőn magunknak. Részesíteni kell másokat is a szellemi, lelki, anyagi gazdagságunkból. Ez a dolgunk. A többi: kegyelem kérdése. Remélhetjük, várhatjuk és megbecsülhetjük, ha részesülünk benne.

Egy magas társadalmi státuszú ember, egy gazdag főember, Jézus után szaladt fényes nappal, mások szemeláttára és leborult előtte. Azt kérdezte: mit tegyen az örökéletért, az üdvözülésért. Örökélet. Igazi élet. Együttlét Istennel. Együttlét a számunkra fontos Másik Emberrel. Üdvösség. Hogyan érhető ez el? Ez volt élete fő gondja. Miként mindegyikünké. Életünk fontos kérdései. Életkérdések. Feltesszük ezeket? Töprengünk rajtuk? Megbeszéljük? Fontosabb ma a megélhetés, a pillanatnyi örömök, meg az, hogy legyen végre egy kis nyugalmunk. Pedig előbb vagy utóbb, legkésőbb mikor éppen meghalunk, rádöbbenünk: ez az egyetlen igazán fontos kérdés. Hogyan élhetünk igazi, emberhez méltó, ha tetszik: isteni életet? Kegyelem.  Melyben mindannyian részesülhetünk. Megadatik a lehetőség. Feladatot is

kaptunk mindannyian. Hivatva vagyunk. A saját lehetőségeinkkel kellene élni, azokat kiteljesíteni és ezáltal gazdagodni. Nem mások életét elirigyelni. Nem lesz soha semmi azé, aki fut utána. Sem azé, aki görcsösen magának akarja. Feladatunk van, azon kell munkálkodnunk. Szerethetünk – szívből, tisztán, igazán. Engedhetjük szeretni magunkat.  A többi: kegyelem kérdése. A boldogság, az üdvözítő együttlét, az örökélet kegyelem által adathat meg. Ha megadatik: becsüljük meg, éljünk vele. Éljünk. Örökéletet. Már a Földön elkezdhető. Beszéljünk életkérdéseinkről. A kiborulás helyett merjünk olykor leborulni.

Kérdezni. Még a Tanítványok is elcsodálkoztak Jézus válaszán. A Mester szavai ma is általában megbotránkoztatónak, olykor nevetségesnek tűnnek. Szeretni, alkotni, megosztani kincseinket. És mégis. Így is lehet. Csak így érdemes.

Erről szólt szeptember 11-én, Sajóvámoson Szabó Zoltán református lelkész prédikációja. Vagy legalábbis én így értettem.


"Semminek nincs vége"

Bevégeztetett. Teljesítettem a feladatot. Vége a munkának. Péter azt írja: „Semminek nincs vége”. A szerint kell élnünk, amire hivatottak vagyunk. Különböző utak állnak nyitva előttünk. Többen hívnak, hogy kövessük őket, hozzájuk csatlakozzunk. A Biblia szerint Jézus azért jött el közénk, hogy mintát adjon, utat mutasson, felhívja a figyelmünket, hogy úgy is élhetünk, ahogyan ő. „Én vagyok az út, az igazság, az élet” – ezt mondta. De mi ennek az útnak, ennek a mintának, enne...k az életnek a lényege? A szeretet. Szokatlan, olykor meglepő ez a szeretet. Egyszerre tölt el örömmel és rémülettel. Torkunkban dobog a szívünk. Képes vagyok erre én? Inkább menekülnék. Távozz tőlem, hagyj békén. A teljességnek az ígért világa elérhetetlennek tűnik. Péter is így járt. Úgy találta, hogy olyasmire akarja rávenni a Mester, ami tisztátalan, ami helytelen, bűnös. Élte a szülei példáját követve a maga életét. Munka, család, csupa olyasmi, ami körülötte szokás. És egyszer csak kizökkentik ebből, hívják, másféle életre mutatnak példát, csatlakozásra biztatják. Hagyjon ott mindent, még a hálóját se vonja ki. Mert van, lehet, egy egészen másfajta háló, hálózat. Az üdvösség világa, mint hálózat. Az együttlété. Nem csoda, ha az ember szíve a torkában dobog. Szabad ezt? Miféle szeretet vár el ilyeneket? De persze Péter erős, mint neve is mutatja: Kőszikla. Hálóját sem vonja ki, odahagy mindent, követi Mesterét. És jönnek az újabb szokatlan szeretet megnyilvánulások. „Ülj le és egyél!” De hiszen ezek tisztátlan húsok, nem lehet. Ne aggódj. Ne te akard eldönteni, hogy mi tisztátalan és mi nem. Ne hallgass mindig a konvenciókra, ne a környezeted útmutatásához igazodj. „Ülj le és egyél!” Nehéz átadni magunk a feltétlen szeretetnek. Amikor nincs okoskodás, nem kell rettegni. Rá bízhatod magad. Nem akar rosszat. Nem visz bűnbe. Nem az a tisztátalanság, nem az a bűn, amire ő késztet. Hivatottan élni. Igazi szeretetben. Csodákra képesen. Ha a mágnes magához vonzza a vasat, az is mágneses erejű lesz. De csak addig, amíg a mágnes közelében marad. Egymás közelében élni. A szeretet erejével bírni, azt tovább adni. Új hálózatot építeni. Elhinni, bízni benne és tenni érte. Megújulhat a világ és benne a mi életünk. Erről szólt ma a prédikáció Sajóvámoson. Szabó Zoltán református lelkész Péter első levele alapján beszélt mindezekről.

 

Ki sír?

Valaki hív és vár. Egészen közel akar lenni hozzád. Beenged ragyogóan fényes világába. Mi meg tétovázunk, elhalogatjuk, felkészületlenek vagyunk.

Mit jelent a felkészülés? Hitet. Hinni, hogy jó lesz együtt holnap, holnapután, és minden napon a világ végezetéig. Mert velünk marad. Elhinni, hogy a szeretetlenség a bűn, és nem a szeretet.  A felkészültség a megújulás képessége. Szakítás eddigi életünkkel, kiemelkedés, átlépés egy másik világba. Mindennek ideje van. Nem tudjuk mikor jön el az az idő. Mely napon és mely órában. Ha készületlenek vagyunk: hiába nyílik meg a Mennyország ajtaja, hiába hasad meg a kárpit a megszokott világunk és a lehetséges jobbik világunk között. Eljön a pillanat. Bepillanthatunk. Beléphetünk. Ha elmulasztjuk: végleg kint rekedünk. Fény vagy sötétség. Ragyogás vagy szürkeség. Nincs hátsóbejárat, ahol beosonhatunk. Nem lehet utóbb bekéredzkedni. Minden lehetőség egyszeri. Ettől szép, ettől nehéz. Különben súlytalan lenne az egész. Ha bárki bejut, ha bárki üdvözül, ha újra és újra próbálkozhatunk. Az túl könnyű lenne, elviselhetetlenül könnyű. Még tart a felkészülési idő. Még kinyithatjuk a szívünket, az életünket. Beengedhetjük őt. Választhatjuk az üdvözölést: az együttlétet. Vagy elkárhozunk. Választhatunk. Nekünk kell választanunk. Miénk a felelősség. Szabadok vagyunk.

Virágvasárnap van. Süt a nap, nyílnak a virágok. Ezernyi ok az örömre.

Jézus sír. Nem érti, hogy miért keményítettük meg a szívünket. Nem lát rá okot, hogy miért választottuk a sötétséget, a hideget és a ridegséget. Tart tőle, hogy pár nap múlva megint a rablógyilkos oldalán lát bennünket, a méltatlanok közé vegyülve, a nyájmelegben. A szabadulás, az ő és a magunk szabadulása helyett a bűnös mellé szegődünk. Bűn, szeretetlenség, árulás. Önmagunk elárulása, feladása, és azé, aki igazán szeret. Már faragják a keresztfát, már készülnek a szögek. Jézus sír. Bennünket sirat. Elhalogatott, elvesztegetett, boldogtalan életünket.  Ő hív és vár. Mi várjuk őt? Őt várjuk? Beengedjük őt? Őt engedjük be?

Ma a Csabai kapui Református Gyülekezetben ezekről is beszélt Gecse Attila lelkész. A mára rendelt Ige a vőlegényt váró tíz szűz történetével tartott tükröt nekünk. A tíz szűz a menyegzőjére érkező vőlegény fogadására indul. Lámpásokat visznek. Közülük öten korsóban olajat is, hogy legyen mivel pótolni, ha elfogy a lámpásból. Soká kell várakozniuk, elalszanak. Mire felébrednek,elfogy az olaj lámpásaikból. A felkészültek telitöltik korsójukból és újra van fény. A készületlenek elmennek olajat venni.  Közben megérkezik a vőlegény. Beviszi a rá váró öt szüzet a menyegzőbe. A felkészületlen öt leány késve érkezik, bekopogtatnak, de a vőlegény nem engedi be őket. A készületlennek nincs bebocsáttatás. Fény vagy sötétség. Ha úgy próbálunk bejutni a boldogság, az örök fény világába, hogy magunk elmulasztjuk táplálni a fényt, a tüzet, akkor méltatlanná válunk a bebocsáttatásra.  Kívül rekedünk végérvényesen. Marad a szunyókálás, a félálom, átaludhatjuk az életünk. Fejünkre húzott takaró, csak ne zavarjanak, csak ne kelljen szembesülnünk saját elmulasztott lehetőségeinkkel. Kialvó fény. A fény táplálása helyett a tüzek oltása.  Nem elrendelt sors. Saját választás. Ma még. Nagy Hét kezdődik. Golgota. Felvesszük saját keresztünk, vagy megfutamodunk? Miben hiszünk? Mire várunk? Mire fel remélünk bűnbocsánatot? Mi jelentené nekünk a feltámadást?


 

A szeretet végtelen

A szeretet feladatot ad, számon kér, és ha muszáj, akkor büntet. Istennek ember iránti szeretete a minta. A tegnapi Istentiszteleten a Csabai kapui Református Gyülekezetben Gecse Attila lelkész a szőlősgazda és a bérlő bibliai példázatáról beszélt.  A gazda használatba adja a szőlőt a bérlőnek azzal, hogy az majd természetben fizet. Ám szüret idején hiába küldi el szolgáit a gazda a termés neki járó részéért, nem kap semmit, sőt megölik szolgáit. Újabb szolgákat küld, akik szintén így járnak. Majd elküldi saját fiát. Ám azt is megkínozzák, majd megölik. A gazda kénytelen elvenni mindent a bérlőtől és másnak adni a szőlőt.

Isten gyümölcsöző életre hív bennünket, megadja rá a lehetőséget, ellát talentumokkal, amelyekkel, ha jól sáfárkodunk, akkor gyümölcsöt teremhet életünk mind a magunk, mint mások örömére. Számon kéri a gyümölcsöket, beszámoltat, hogy mivel töltjük életünket.  Az emberek hajlamosak eltékozolni életüket, elpazarolni talentumaikat. A gyümölcsöző, másokat és önmagukat gazdagító, Istennek tetsző élet helyett inkább választják a könnyebbnek tűnő megoldást, inkább jól akarják érezni magukat, mint hogy gyümölcsözzenek. A küzdelem, a nehézségek vállalása helyett beérik azzal, ami van.

Ha valaki számon kéri rajtuk a gyümölcsöket, felrója az elmulasztott lehetőségeket, arra megharagszanak, elküldik, rosszabb esetben bántják, megölik. Jöhettek ide próféták, elküldhette Isten az emberre vált fiát, hogy példát adjon, utat mutasson nekünk. Az emberek rá is megharagudtak, őt is keresztre feszítették, megölték.

Isten szeretete végtelen. Éppen ebből a szeretetből fakadóan nem tűrhető el minden. A kegyelem, csak arra terjedhet ki, aki megbánja bűneit és megújítja életét. Aki konokul kitart a gyümölcsöt nem termő, meddő, mások segítése helyett mások életét ellehetetlenítő, mások örömét módszeresen elvevő magatartása mellett, az nem számíthat kegyelemre.

Most még időben vagyunk. Ma még választhatunk. Dönthetünk a gyümölcsöző élet mellett. Lehetünk Isten üzenetének átadói, lehetünk a jó hír vivői. Ám, ha nem ezt választjuk, ha elpusztítjuk a jó hírek hozóit, ha saját meddőségünk elleplezése érdekében ellehetetlenítjük a gyümölcsöző életet élőket, ha lábbal tiporjuk a mások munkájának gyümölcseit, akkor menthetetlenek leszünk.

A szeretet végtelen. Választható. Mégis mennyi a szeretetlenség. Milyen sok eltékozolt élet. Mennyien élősködnek a mások által megtermelt gyümölcsökön. Mennyivel nagyobb keletje van a rémhírterjesztésnek, mint a jó hírek vitelének és meghallásának.  Milyen gyakori, hogy a gyümölcsöző életre biztató, jó híreket hozó embereket űzik el, szégyenítik meg, feszítik keresztre ma is. A leborulás helyett milyen sokan választják a kiborulást.