PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

043647
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
40
24
257
687
43647

Az Ön IP címe: 54.226.4.91
2019-05-19 20:31

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

ÉRTÜNK Sajóvámoson

 

Dávidért. Imréért. Édesapámért. Édesanyámért. Értem. Érted. Értünk.

Tennünk kellene valamit. Tehetnénk valamit. Magunkért. Értünk. Hogy jobb legyen az életünk. Azért, hogy igazán éljünk.

 Imre és Dávid nagyon szerettek élni. Élték az életüket. Alakították a világot, alkottak. Szüntelenül társakat kerestek. Társultak.

Ők már nem tehetik. Mi még igen. Alkothatunk, alakíthatunk, társulhatunk. Szerethetjük az életünket, magunkat, társainkat.

Kár lenne elmulasztani. Hiba lenen kihagyni az élet egyszeri, megismételhetetlen, gyönyörű kalandját.

Mégis, milyen sokan végig unatkozzák, végig rettegik, vagy éppen kábultan töltik azt a véges időt, ami rendelkezésükre áll. Amit alakíthatnak, sajátjukká tehetnek.

Tudom, a mai kor nem kedvez mindezeknek. Az idő rabságában élve lótunk-futunk, szüntelenül teszünk-veszünk, folyamatosan igyekszünk-törekszünk. Gondozzuk a tárgyakat, gondoskodunk a körülöttünk lévőkről. Gondokkal küszködünk.

Ebben a világban könnyű megfeledkezni életünk valódi gondjáról, feladatáról. Arról, hogy tegyük a sajátunkká azt az életet, amit élünk. Azzal foglalkozzunk, azt valósítsuk meg, ami számunkra igazán fontos. Keressük meg azokat a társakat és fogjunk össze velük, akikkel támogathatjuk egymást a lehető legjobb önmagunk megvalósításában, a lehető legjobb életünk megélésében. Éljünk együtt azokkal, akiket szeretünk, akik szeretnek.

Olykor azt képzelem, hogy nekem kell élnem azok helyett a szeretteim helyett is, akik már nem élnek. Persze tudom, hogy ezt nem tehetem meg. Mindegyikünk a saját életét élheti, azt kell élnie. Szeretném megélni a saját lehető legjobb életem. Ehhez keresek társakat. Akik szintén alakítani akarják az életüket. Hogy együtt valósíthassuk meg álmainkat, együtt alakíthassuk, tehessük jobbá a világot. Meg benne a magunk életét.

Ezért szeretném elindítani az „ÉRTÜNK” hálózatot. Szeretném, ha minél többen, minél több helyen együtt értelmeznénk a világot, megbeszélnénk, hogy mit változtatnánk rajta, hogy jobb legyen, s aztán neki látnánk a cselekvésnek, hiszen együtt tehetjük a legtöbbet magunkért, értünk.

Az ÉRTÜNK hálózat kiinduló pontja Sajóvámos. Február 27-én 17 órától Sajóvámoson, a Kossuth Közösségi Házban tartjuk az első alkalmat ÉRTÜNK. A programsorozat szervezője Sajóvámos Önkormányzata és a Furmann Dávid Társadalomkutató és Innovációs Központ. Ha van kedved és időd: gyere el. Várlak. Örülök Neked, ha eljössz.


ÉRTÜNK Sajóvámoson

 

Dávidért. Imréért. Édesapámért. Édesanyámért. Értem. Érted. Értünk.

Tennünk kellene valamit. Tehetnénk valamit. Magunkért. Értünk. Hogy jobb legyen az életünk. Azért, hogy igazán éljünk.

 Imre és Dávid nagyon szerettek élni. Élték az életüket. Alakították a világot, alkottak. Szüntelenül társakat kerestek. Társultak.

Ők már nem tehetik. Mi még igen. Alkothatunk, alakíthatunk, társulhatunk. Szerethetjük az életünket, magunkat, társainkat.

Kár lenne elmulasztani. Hiba lenen kihagyni az élet egyszeri, megismételhetetlen, gyönyörű kalandját.

Mégis, milyen sokan végig unatkozzák, végig rettegik, vagy éppen kábultan töltik azt a véges időt, ami rendelkezésükre áll. Amit alakíthatnak, sajátjukká tehetnek.

Tudom, a mai kor nem kedvez mindezeknek. Az idő rabságában élve lótunk-futunk, szüntelenül teszünk-veszünk, folyamatosan igyekszünk-törekszünk. Gondozzuk a tárgyakat, gondoskodunk a körülöttünk lévőkről. Gondokkal küszködünk.

Ebben a világban könnyű megfeledkezni életünk valódi gondjáról, feladatáról. Arról, hogy tegyük a sajátunkká azt az életet, amit élünk. Azzal foglalkozzunk, azt valósítsuk meg, ami számunkra igazán fontos. Keressük meg azokat a társakat és fogjunk össze velük, akikkel támogathatjuk egymást a lehető legjobb önmagunk megvalósításában, a lehető legjobb életünk megélésében. Éljünk együtt azokkal, akiket szeretünk, akik szeretnek.

Olykor azt képzelem, hogy nekem kell élnem azok helyett a szeretteim helyett is, akik már nem élnek. Persze tudom, hogy ezt nem tehetem meg. Mindegyikünk a saját életét élheti, azt kell élnie. Szeretném megélni a saját lehető legjobb életem. Ehhez keresek társakat. Akik szintén alakítani akarják az életüket. Hogy együtt valósíthassuk meg álmainkat, együtt alakíthassuk, tehessük jobbá a világot. Meg benne a magunk életét.

Ezért szeretném elindítani az „ÉRTÜNK” hálózatot. Szeretném, ha minél többen, minél több helyen együtt értelmeznénk a világot, megbeszélnénk, hogy mit változtatnánk rajta, hogy jobb legyen, s aztán neki látnánk a cselekvésnek, hiszen együtt tehetjük a legtöbbet magunkért, értünk.

Az ÉRTÜNK hálózat kiinduló pontja Sajóvámos. Február 27-én 17 órától Sajóvámoson, a Kossuth Közösségi Házban tartjuk az első alkalmat ÉRTÜNK. A programsorozat szervezője Sajóvámos Önkormányzata és a Furmann Dávid Társadalomkutató és Innovációs Központ. Ha van kedved és időd: gyere el. Várlak. Örülök Neked, ha eljössz.


 

Az Ige testté vált. A Szellem anyaggá. Isten emberré lett. Megszületett Jézus.

Sokaknak nevetséges mese ez az egész. Mások egyenesen megbotránkoznak, hogy egy racionális, tudományokban jártas ember hogyan hihet benne.

Akadnak, akik azt kiáltják: „gyújtsuk fel a jászlat”, a betlehemit. És vannak, akik vegyülnek velük.

Melyik a nevetséges és megbotránkoztató?

Mi jelenti az emberhez méltó gondolkodást, az emberhez méltó viselkedést?

Az ember nemcsak testi létező, nemcsak matéria. Az ember szellemmel, lélekkel bíró lény. Vannak a biológiai szükségletein, késztetésein túlmutató ideái, céljai, álmai, eszményei, hitei, elköteleződései. Éppen ettől emberi. Ez különbözteti meg a többi élőlénytől. Lét és tudat. Anyag és szellem.

Az emberi világ nemcsak anyagi létezőkből áll, hanem szellemiekből is. Egyaránt fontosak. Sőt. Az emberi tevékenység céltételező, célokat megvalósító. Amit el akar érni, azt elgondolja előbb. Amit alkotni akar, annak képe a tudatában jelenik meg először.

Ahogyan Marx írta: az eszme is anyagi erővé válhat. Méghozzá az az eszme válik azzá, mely megragadja a tömegeket. És a tömegeket a radikális eszmék ragadják meg, azok, amik legégetőbb szükségleteiket juttatják kifejezésre.

Sötétben botorkálunk. Minden csupa homály. Hiányzik valami. Ha szűkölködünk, azt remélhetjük, hogyha majd bővelkedünk az anyagiakban, akkor megszűnik a hiányérzet, akkor boldogok leszünk. Ám a bővelkedők életéből is hiányzik valami. Nyugtalanító. Mi az, ami nincs, de kellene, hogy legyen? Talán a szabadság. Nem abban az értelemben, hogy bármit megtehetünk. Hanem úgy, hogy választhatunk, elköteleződhetünk, és ennek megfelelően élhetünk. Kiemelkedhetünk a materiális világ, a biológiai lét szintjéről. Másként élhetünk. Eszmék, hitek, álmok, távlatos célok által meghatározottan.

De annyi a feladat, a kihívás, a kényszerűség, a megoldásra váró probléma ebben a bennünket közvetlenül körülvevő világban is. Folyton rohanunk, tevékenykedünk, küszködünk és mégis mindig marad valami tennivaló holnapra is. Hogy jutna időnk, energiánk valami másra. Eszmék, ideák, álmok, célok, hitek.

Sötétben botorkálunk. Hiányzik valami. Égetően. Radikálisan. Kilépni, felemelkedni abból, ami van. Nem látszik a kiút. Fény kellene. Ami világosságot ad, melegséget. Szabadulást.

A fény születése. A szabadító eljövetele. Hogy lássunk. Meglássuk a saját utunk. Hogy legyen erőnk azon járni. Merjünk és tudjunk szeretni. Előbb a hit, aztán a megvalósulás. Megérteni és megteremteni. Tudni, hogy nem vagyunk egyedül. Mert velünk van. Mert bennünk van.

Nélküle marad a didergető hideg. Az örökös hiány. Mi emelhet ki? Pótszerekkel próbálkozás. Alkohol, drog, örökös buli, öncélú hatalom, anyagiakban tobzódás. És?  Ideig-óráig. Mintha. Aztán az üresség.

Fény. Hit a jóban. Abban, hogy mi is jók, jobbak lehetünk. Hogy jobb lehet általunk a világ. Mert összetartozunk. Együtt alakíthatjuk a világunkat, az éltünket. Olyanná lesz a világ, olyanokká leszünk, amilyennek képzeljük, hisszük, tudjuk a világot, és benne magunk. Értelmezés. Közös értelemadás. Lehetséges a szeretet? Élhetünk boldogan? Van értelme életünknek? Újjá születhetünk? Ha nem hiszünk benne, akkor bizonyosan nem.

Ha hiszünk, akkor talán. Emlékszünk Platon barlanghasonlatára? Aki eddig sötétségben élt, az, ha kiszabadul a fényre, előbb azt hiszi, csak káprázat az egész. Ha ujjongva beszél róla a sötétségben lévőknek: kinevetik, megbotránkoznak rajta. Úgy vélik: elment az esze. Irracionálisnak találják.

Nehéz a sötétségből kijutni a világosságba. Nehéz a szabadulás. Kultúra, vallás, összefogás.

A félelmeket, a szorongást felválthatja az öröm. A magányt az összetartozás. Boldogan élhetnénk. Emberhez méltón.

Hiszünk? Nem hiszünk? Szeretünk? Félünk? Örülünk?


 

Terheket cipelünk. Olykor roskadozunk súlyuk alatt. Nemcsak karácsonyi bevásárláskor. Nemcsak fizikai terheket hordozunk. Fájdalmaink, sérelmeink, veszteségeink is nyomasztanak. A hiányok. Meg a saját bűneink.

Ha igaz az, hogy a legfőbb parancs a szeretet parancsa, akkor a legfőbb bűn a szeretetlenség. A szeretet elmulasztása, visszafogása, eltitkolása, nem vállalása. Mennyi leplezés. Mikor úgy teszünk, mintha… Pedig nem is. Közben meg úgy érezzük, hogy túl nehéz. Rossz közérzet, panaszkodás, önsajnálat. Lepel alá rejtés, szőnyeg alá söprés, eltitkolás, mást mutatás. Sminkek, álarcok, jelmezek, gondosan készített díszletek.

Miért is? Muszáj? Aligha. Persze, ha szétnézünk, úgy tűnhet: csak így lehet. Hiszen mindenki éppen így. A tv-ben, az internetes portálokon is: csak a rossz, csak a szenvedés.

A fájdalom, mint tudjuk, elkerülhetetlen része az emberi létezésnek. Ha nem tudjuk, akkor éppen ideje megtudnunk. A fájdalomtól nem kell kétségbe esnünk. Meg kell élnünk. A szenvedés, az más. A szenvedő élet: választott élet. Más is választható. Mitől szenvedünk? Miért érezzük, hogy az élet túl nehéz? Éppen a sok-sok leplezéstől. A hárítástól. A szüntelen fájdalomcsillapítózástól. Ha a szüntelen kikapcsolódás és szórakozás kultuszában élünk, ha el akarunk kerülni minden konfliktust és minden szenvedélyt, akkor életünk lefokozott létté válik. Elmulasztjuk megélni a saját igazi életünk. Elherdáljuk, mélyre elássuk valódi kincseinket. Nem adunk értelmet az életünknek. Nem vállaljuk a szeretet. Csupa máz, csupa látszat, mások majmolása, az ő elvárásaikhoz való igazodás.

Az igazi gondja életünknek éppen az, hogy értelmet adjunk annak, hogy itt vagyunk, hogy jobbá váljon általunk a világ.

Az élet értelme, az élet öröme. Elválaszthatatlanok. Csak az örül igazán, az lehet boldog, az szerethet, és azt szerethetik, aki munkálkodik azon, hogy értelmet adjon az életének, hogy beteljesítse azt, amire hivatott. És viszont: az igai szeretet arra biztat, arra bátorít, hogy éljünk autentikus életet, valósítsuk meg a lehető legjobb önmagunk. Unalmas? Nevetséges? Sokaknak bizonyára az. Dühítik őket már ezek a számukra felfoghatatlan kifejezések is: autentikus élet, megvalósítani a lehető legjobb önmagunk, értelmet adni életünknek. Pláne meg: boldogság. Ők erre legyintenek. Azt hirdetik, hogy éljünk, ahogy tudunk, fogadjuk el azt, ami van, ne álmodozzunk, ne legyünk maximalisták.

Karácsony. Készülődés. Ajándékozás, sütés, főzés, evés, ivás. Aztán leroskadás. Terhek cipelése. Felcicomázott karácsonyfák alatt pénzért vett ajándékok. Mosolykokárdák arcunkra tűzve. Rosszindulatú beszólások tűrése rezdületlen arccal. Mert ő az anyós, a meny, az akárki. A szeretet ünnepe. Ilyenkor követik el a legtöbb öngyilkosságot, ilyenkor történik a legtöbb családon belüli gyilkosság, testi sértés… Szent Este elnéptelenednek az utcák. Pedig micsoda forgalom támadna, ha mindenki elindulna ahhoz, akit igazán szeret, akivel igazán szeretné tölteni a Karácsonyt. Akivel valóban Ünneppé válna az ünnep. Terhek nélkül, boldogan, szeretetben.

Lehetne másként is ünnepelni? Advent utolsó óráit éljük. Felkészültünk? Mi jelentette a készülést? Vásárlás, sütés-főzés?

Szántunk időt az önvizsgálatra? Elgondolkodtunk azon, hogy mik a mi terheink? Mit kell tovább vinnünk és mi az, amit letehetünk? Szembe néztünk azzal, hogy mi a mi valódi gondunk? Ne ámítsuk magunkat azzal, hogy Karácsony csodája önmagában megszabadít a terheinktől, megoldja gondjaink. Ehhez mi is kellünk. A leplek lerántása. Eltemetett fájdalmaink, szereteteink, kincseink és bánataink felszínre hozása, a rájuk tekintés, a tudatosítás.

Fájni fog? Épp azért dugtuk el, hogy ne fájjon? Ez volt a baj. Meg kell élnünk. Nem léphetünk tovább, nem újulhatunk meg, nem szabadulhatunk meg felesleges terheinktől, amíg nem valljuk be legalább önmagunknak azt, ami fáj. Igen, nagyon fájt, amikor azt mondták: hagyj békén. Mikor megkérdezték: megdolgozol-e a fizetésedért. Mikor az tagadott meg, akiben a legjobban bíztam. Igen, nagyon fájt, és nemcsak nekünk, mikor mi tagadtuk meg a szerelmet attól, akit szerettünk. Aki belehalt, csak még élt egy kicsit. Aztán meg mégse. Mennyi elmulasztott szeretet, mennyi elkövetett bűn. Mennyi veszteség. Halálok. Elhagyatások. Nagyon fáj.  

Van ok a csüggedésre. Érthető, ha roskadozva járunk.

Van kiút? Kapaszkodó kell. Jó példa. Minta. Követhető. Ezért van szükség a hitre. Hinni abban, hogy másként is lehet. Akármilyen a világ, bármilyenek az emberek, s akármi történt velünk. Mindig van más út, mint az önfeladás, a pusztulás. Cipeljük a keresztünket. De tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Jézus mintája erőt adó. Neki sem volt könnyebb. Őt is megtagadták. Őt is elárulták. És mégsem szűnt meg szeretni. Mégsem adta fel küldetését. Értelme volt az életének. Öröme telt az életében. Így is lehet. Talán nekünk is. Bizonyosan. Karácsony öröme az újjászületés lehetősége. Annak tudata, hogy ragyog ránk a fény. Mindannak ellenére, ami volt. Holnap estig még sokat töprenghetünk. A saját életünkön. Azon, hogy mit akarunk. Hogyan szeretnénk élni? Kikkel? Merre indulunk? Lehet örömteli, boldog az ünnepünk. És lehet olyan, hogy a nagy zabálás, a nagy ivászat, a rengeteg ajándék átadása, átvétele után hamar ránk tör a csömör, a fáradtság, és kínzón nyomasztanak tovább terheink. Most még választhatunk.

Aranyvasárnap. Aranyló díszek. Arany ékszerek. Aranyos emberek. És hol a valódi arany? A valódi kincs? Emlékszünk még, hogy hová rejtettük? Keressük meg. Éljünk vele.


 

Megújulás. Legnagyszerűbb képességünk. Embervoltunkból fakad. Szabadságunkból. Mert szabadok vagyunk. Mindig választhatunk. Nincs determinálva életünk. Nincs eleve eldöntve minden. Életünk alakulását nem határozzák meg teljes mértékben a tőlünk független erők. A jelen mindig különböző jövőket rejt magában. Ezek mindegyike egyaránt választható. Mi választunk. Persze többnyire nem tudatosak a választásaink. Általában úgy tesszük, amit teszünk, mintha nem is tehetnénk mást. A korábban sikeresnek bizonyult megoldások rögzülnek bennünk és szinte automatikusan vezérlik későbbi cselekvéseinket. Világértelmezési sémákat, életrecepteket követünk, melyeket kulturálisan átörökítve készen kapunk. Mindez jól működik, amíg nem változik körülöttünk a világ. Ám, ha változik a világ, akkor mi is változni kényszerülünk. Ha azt tapasztaljuk, hogy nem folytatható úgy az életünk, ahogy eddig éltünk, akkor muszáj változtatni. Vagy lehet az is, hogy egyszer csak eleged lesz az egészből és úgy döntesz, hogy ez így nem mehet tovább. Változtatni akarsz.

De tudunk-e változtatni? Képesek vagyunk-e a változásra? Mit jelent a változás?

Mi a megújulás? Adott egy helyzet. Valamilyen a világ. Valamilyenek vagyunk benne mi. Megy a verkli. Mindig ez, mindig így. Azt hisszük, csak így lehet. Aztán meg mégse. Így már nem mehet tovább. Akkor? Vége? Ennyi volt?  Nem. Mindig van tovább. A jelen mindig különböző lehetséges jövőket rejt magában. Különböző utak nyílnak a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetekből is. Diktatúrák. Megszállások. Katasztrófák. Az egyéni élet tragédiái. És még ilyenkor is. Bárhonnan, bármikor.

Miként? Először is szembe nézni azzal, ami van. Pontosan ismerni a helyzetet. Önismeret. Társadalmi önismeret. Ennek biztosítója lehet a társadalomkutatás, a szociológia. Feltárni azt, ami van. Tükröt tartani. Igen, mert amiben benne vagyunk, azt nem látjuk mindig jól. Életvilágunkba zártan élünk. Kell a tükör. A jó tükör, a társadalomkutatás, nemcsak azt mutatja meg, hogy most mi van, hanem a jelenben rejlő lehetőségeket, a választható utakat is.

Világosan látni, hogy mi van, és mi lehet. Aztán választani. Eldönteni, hogy mit akarunk. Kiválasztani az egyik lehetséges jövőt. Elköteleződni egy cél iránt. Együtt, közösen. Aztán megvalósítani. Ez maga a megújulás. Így lehetséges.

Mondhatjuk akár úgy, hogy társadalmi innováció. Az innováció divatos kifejezés. Többnyire műszaki találmányok gyakorlati megvalósítását értik rajta. Pedig az innováció, a megújulás vonatkozhat emberi kapcsolatainkra, személyes életünkre is. Talán itt van, itt lenne a legnagyobb szükség a megújulásunkra.

Innováció=anticipáció+participáció. A megújuláshoz ki kell tűzni a jelenen túlmutató jövőbeli célt, és azt, az érintettek részvételével, együtt megvalósítani.

A Furmann Dávid Társadalomkutató és Innovációs Központ célja, hogy kutatásaival feltárja a jelent, a jelenben rejlő lehetséges jövőket és segítse a megújulást, a választott célnak az érintettek általi, közös megvalósítását.

Igen, szeretnénk inspirálni és segíteni azt, hogy a jobb, a boldogabb életünkért cselekedjünk minél többen együtt, értünk.

A kereszt(y)én hitűeket erre buzdítja vallásuk is. Ma Miskolcon a Csabai-kapui Református Gyülekezetben Gecse Attila lelkész életünk megújulásának lehetőségére hívta fel a figyelmet, erre biztatott. Az advent az önvizsgálat, a tükörbe nézés időszaka. Szembesülhetünk azzal, ami van, végig gondolhatjuk, hogy mi lehet. Választhatunk. Közeleg a születés ünnepe. Közeleg újjászületésünk lehetséges ideje. Várakozhatunk. Készülődhetünk.  


 

Ma elmondott beszédem írott változata:
Antall József szobránál állunk most itt, Miskolcon, a róla elnevezett téren. A rendszerváltáskor ő volt Magyarország első szabadon választott miniszterelnöke. Huszonöt éve halt meg, negyedszázada.
Nekünk, akik felnőttként éltük meg a rendszerváltást, Antall József miniszterelnökségét, majd halálát, akár úgy tűnhet, hogy nem is olyan régen történt mindez. Akik még nem éltek akkor, vagy gyerekek voltak, esetleg felnőttek, de nem figyeltek a körülöttük zajló változásokra, azoknak mindez történelmi emlék csupán. Épp úgy, mint 1956, Trianon, az 1848-as forradalom és szabadságharc, a Rákóczi féle szabadságharc, vagy a Mohácsi csata. Pontosabban nem éppen úgy. Hiszen történelmünk számos eseményét nagyon élénken őrzi az emlékezet. Bukott forradalmak, levert szabadságharcok, megszállások, az ország feldarabolásai, ezekre emlékezünk. Siratjuk az aradi vértanúkat, a kivégzett, mártírhalált halt miniszterelnököket. És akik győztek? Akiknek sikerült? Róluk inkább hallgatunk, vagy lekezelőn, már-már becsmérlően mondunk róluk néhány mondatot. Inkább arról, amit elmulasztottak, amit nem sikerült elérniük.
Vajon miért van így? Igaza lenne Adynak? Nekünk Mohács kell? Mi csak búslakodni, panaszkodni, szenvedni tudunk? Veréshez szokott fajta lennénk, akik mindig veszítünk?
Egyáltalán, lenne minek örülnünk? Lehetnénk büszkék is magunkra az örökös önsajnálat helyett?
Igen, bizonyosan. Itt mi Magyarországon, és itt Miskolcon is. Az 1980-as évek második felében a pártállam helyi hatalmasai fennen hangoztatták, hogy elég itt nekik a kohászat és a gépipar csődje, ide az ellenzék nem teheti be a lábát. Aztán 1988. március 5-én éppen itt Miskolcon, az Avasdéli lakótelepen, az Oszip István utca 1. szám alatti kétszobás lakásunkban alakult meg a Magyar Demokrata Fórum egyik legelső helyi fóruma. A szervezője a férjem: Furmann Imre volt. Úgy tervezték, hogy az ország 20 különböző pontján egyszerre tartják meg a helyi fórumokat. Végül két helyen: Kiskunmajsán, Kozma Hubáék házában és itt nálunk, Miskolcon sikerült. Pár héttel később szintén a mi lakásunkon tartotta meg a FIDESZ az első miskolci tájékoztató fórumát. Kövér László és Németh Zsolt látták el információkkal a nálunk összegyűlt egyetemistákat, fiatal értelmiségieket. Országszerte megszerveződtek az ellenzéki mozgalmak, megalakultak a pártok, megtörtént a rendszerváltás. A Magyar Demokrata Fórum győzött a választásokon, a párt elnöke: Antall József lett a miniszterelnök. Ebben az időszakban az MDF általános alelnöke a miskolci Furmann Imre volt.
Megtörtént a rendszerváltás. Igen, megtörtént. Az egypártrendszert felváltotta a többpártrendszer. Az állami tulajdonon alapuló, politikailag vezérelt, folyamatosan veszteséges gazdaságot felváltotta a piacgazdaság. Kivonultak a megszálló szovjet csapatok. Újra lehetett beszélni a határon túli magyarokról. Antall József bejelentette, hogy ő lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke. Ma már határon túl élők közül sokan magyar állampolgárok. Nevén lehetett nevezni végre az 56-os forradalmat. Résztvevői büszkén vállalhatták, vállalhatják tetteiket. Erkölcsi rehabilitációban részesültek a politikai okokból elítéltetek, az egykor kitelepítettek, a kuláklistára tettek, az osztályidegennek minősítettek, a kommunista rendszer üldözöttei.
Ma már sokan nem emlékeznek, vagy úgy tesznek, mintha nem emlékeznek azokra az időkre, amikor banánhoz is csak pult alól, protekcióval lehetett jutni, amikor 3 évet kellett várni a Trabantra, és még többet a Zsigulira. Amikor háromévente lehetett nyugatra utazni és összeszorult a gyomrunk a határhoz közeledve. Amikor napokig elhallgatta a média, a sajtó a Csernobilban történt robbanást, így mi gyanútlanul napoztattuk kisgyermekünket, etettük velük a salátát, nem sejtve, hogy ezzel olyan sugárfertőzésnek tettük ki őket, mely esetleg évtizedekkel később okozott gyógyíthatatlan betegséget, korai halált.
Ez a rendszer szűnt meg a rendszerváltáskor. Ezért küzdött, és ezt érte el Antall József, meg a rendszerváltoztatásban cselekvően résztvevők. Méltán örülhetnénk, lehetnénk büszkék rájuk, és élhetnénk az általuk megteremtett lehetőségekkel. Bár halálának évfordulója van, mégis örülhetünk. Ő olyan ember volt, akinek volt egy álma, egy világosan megfogalmazott célja és megvalósította az álmát, elérte célját. Tett érte. Győzött. Meghalt? Igen. Korán halt meg? Igen. De nem ez a lényeg, hanem a győzelem, a siker.
Tudom, hogy ma is sok a baj, a megoldásra váró gond. Nagy feladatok állnak még előttünk. Nemrég énekeltük a Himnuszt, melynek sorai ma is aktuálisak. „Isten, áldd meg a magyart. Jó kedvvel, bőséggel.” Fontos a sorrend. Ma nem annyira az anyagi javak bősége hiányzik, hanem a jókedv. Az, hogy örülni tudjuk. Elhiggyük, hogy nem vagyunk örökös vesztesek, hogy nem mindig a pusztulás, nem mindig a bukás vár ránk. Nem elrendelt sorsunk a sírás, a búsulás, a panaszkodás.
A lelkek forradalma még várat magára. Emberi kapcsolatainknak még meg kell újulniuk.
Örüljünk, mert vannak, akik mintát adtak, megmutatták, hogy megvalósíthatóak az álmok, együtt jobbá tehetjük az életünk. Megmutatta Antall József, és megmutatták rendszerváltó társai.
Emlékezzünk rájuk jó szívvel, és emlékeztessünk rájuk másokat is.
Tegyük együtt jobbá az életünk, éljünk a szabad Magyarország polgáraiként!