PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

056113
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
15
104
288
119
56113

Az Ön IP címe: 3.215.182.81
2020-04-02 05:22

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

 

Múlatjuk az életünket

Múlatjuk az életünket, anélkül, hogy ismernénk magunkat. Saját magunk vakfoltjába esünk, nem vagyunk láthatóak önmagunk számára. Saját magunk önmagunk számára való átlátszóvá tétele olyan kísérlet, mely erőfeszítést igényel.

Heidegger erről az erőfeszítésről azt mondja: visszaüt az életre. A heideggeri életfilozófia a spontánul élt élet ellen irányuló filozófia.


 

Átélhetem a csodát

Átélhetem a csodát, hogy vagyok, és hogy van a világ, amely adja magát nekem. Az élet különösen intenzív megélésének ritka pillanataiban átlendülhetek egy másik világba, pontosabban: egyáltalán a világba. Azért ritka az ilyen pillanat, mert rendszerint végletesen belemerülünk és belemerevülünk saját mindennapi életünkbe.

Heideggert olvasok.


 

Varázstalanított világ

A modern kor a haszonelvűség kora. Meg a világ varázstalanításáé. Alapkérdése: mi, mire jó? Azt kutatja, hogy mi hogyan hasznosítható, minek mi a haszna. Általános értékmérővé vált a pénz. Megpróbálják elhitetni, hogy minden és mindenki megvásárolható, minden eladó. A fejlődést azonosítják az anyagi gyarapodással. Mesterségesen kialakított „szükségletek”, minél több fogyasztás, hogy nőjön a profit. Eladni, eladni szüntelenül. És ehhez a népeknek vásárolniuk kell, hajszolni a pénzt, hogy legyen mit elkölteni. Vásárolni, fogyasztani, mintha ettől lenne jobb az életük. Ha boldogtalanok, akkor arra gyanakszanak: még több pénz kellene, az anyagi javaknak még nagyobb bősége, még több vásárlás, még több fogyasztás. Nincs hát megállás, pörögni kell.

A modern kor embere az ész bűvöletében él. Beájul saját okosságától, jól informáltságától. Minden titkot felfedni vél. Nincs többé számára csoda, nincs varázslat. Azt hiszi, ettől jobb lesz neki. Az igazi titkokkal inkább nem foglalkozik, úgy tesz, mintha azok nem léteznének, mintha neki azokhoz nem lenne köze. Menekül a varázslattól. Nem akar senkit elbűvölni, retteg az érthetetlentől, fél, hogy elbűvölik.

Nehéz szembesülni azzal, hogy esetleg tévhitek vettek körül, téveszmék szerint éltünk, messze túlbecsültük a modern kor civilizációjának eredményeit.


 

Értünk még ebből az egészből valamit?
Értünk már ebből az egészből valamit?
Egy éve kezdeményeztem az ÉRTÜNK hálózat kiépítését. Alakuljanak minél több helyen ÉRTÜNK körök, és kapcsolódjanak össze. Személyes találkozások új tudások megszerzésére és közös értelmezésére, a helyi hasznosítás kitalálására. Digitális információs tárak a helyi kincsekről, értékekről, tudásokról. Szívességi csere bankok. Közösségi önfenntartás. Piaci együttműködések ösztönzése. A rászorulók ellátásá...hoz, a segítéshez adatbázis.
Mindez abból a meggyőződésből, hogy minél többet ÉRTÜNK a világból, az életből, annál többeknek tudjuk jószívvel mondani, hogy ÉRTÜNK. És minél többet, minél többeket ÉRTÜNK, annál bizonyosabbá válik, hogy közösen tehetjük a legtöbbet magunkért, ÉRTÜNK. Rászánhatjuk magunkat. Együtt, közösen.
Sajóvámoson kezdtük el. Torma András professzor, a Miskolci Egyetem rektora nyitó előadásában a helyben maradásról, az itt tanulásról és dolgozásról, a közösséghez tartozás fontosságáról is beszélt. Holnap lesz pontosan egy éve annak, hogy Besenyei Lajos professzor, rektor emeritus, a Magyar Professzorok Nemzetközi Szövetségének elnöke azzal a címmel tartozott előadást Sajóvámoson, ÉRTÜNK, hogy „Veszélyek és remények”. Erről majd holnap többet.
Reményeink megvalósulásához mennyire fontos, hogy képesek legyünk együtt cselekedni ÉRTÜNK.
És veszély idején mennyire kell, kellene, hogy minél több legyen, amit ÉRTÜNK, minél több embernek mondhassuk: ÉRTÜNK, és főként, hogy megértsük végre: együtt, közösen tehetjük a legtöbbet magunkért, ÉRTÜNK.


 

Mi legyen?

Bezártság. Nem most, hanem eddig. Saját életvilágunkba zártan élünk. Amíg lehet. Amíg nem változik meg nagyon körülöttünk a világ. Életvilágunkról azt hisszük, hogy az „a világ”. Összetévesztjük vele. A rend fejünkben élő képéhez igazítjuk életünk. Rögzült világértelmezési sémák, kipróbált és jól bevált életreceptek. Mintha nem is lehetne másként. Így magától értetődő, így természetes, így normális. Nekünk. Meg a körülöttünk élőknek. Hiszen ők is így élnek. Ha meg mégse, akkor az számunkra érthetetlen, természetellenes, nem normális.

Amúgy se töprengünk ilyeneken. Az élet úgyis elég nehéz. Sok a dolgunk. Szüntelenül jövünk-megyünk, lótunk-futunk, teszünk-veszünk, igyekszünk-törekszünk. Mégis mindig marad valami elvégezetlenül. Túl sok a gondozásra váró tárgy, a gondoskodásra vágyó ember.

Aztán történik valami. Minden megváltozik. Átváltozás. Mintha Kafka írásának abszurduma ismétlődne meg velünk. Este lefekszünk azzal a boldog tudattal, hogy holnap felkelünk, iskolába visszük a gyerekeket, dolgozni megyünk, aztán bevásárolunk. És másnapra minden megváltozik. Átváltozás. Jó, ha ki bírunk kelni az ágyunkból.

Széthulló életvilág. Semmi nem mehet ugyanúgy tovább. Próbálkozunk. Új tennivalók után nézünk, sertepertélünk, sütünk-főzünk, tisztogatunk. Elütjük valahogy az időt. Csak legyünk túl rajta minél előbb. Aztán elfelejtjük.

Vagy talán mégse. Esetleg elgondolkodunk. Most szembesülhetnénk saját szabadságunkkal. Igen, éppen most. Amúgy lakásaink falai közé bezárkózva. Rádöbbenhetnénk, hogy nem üres fecsegés az állítás, mely szerint a jelen mindig különböző lehetséges jövőket rejt magában. Választanunk kell. Fel kell ismerni lehetőségeinket, értelmezni kell azokat. Megérteni. Új szempontokat keresni az értelmezéshez. Új mintákat találni életünk újra rendezéséhez. Hogyan tovább? De tényleg. Lehet-e ugyanúgy? És akarjuk-e ugyanúgy? Életünk megváltoztatásának kényszerűsége. Életünk megújulásának lehetősége. Na, most mi legyen? És aztán: mi legyen?


Csernobil. Mostanában többeknek eszükbe jut az ott történt katasztrófa. Kihalt utcák. Szellemvárosok. Nekem is eszembe jut, de más miatt. Milyen iszonyú bűn volt, hogy eltitkolták előlünk. Úgy éltünk tovább, mintha mi sem történt volna. Napokkal később tudtuk meg barátainktól, akiknek Svájcban élő rokonaik szóltak, hogy nem kéne kimennünk lakásainkból, főként a kisgyerekeinkkel. Nem kellene salátát ennünk, tejet innunk, és így tovább. Esélyünk sem volt a védekezésre. Nem szólt, elhallgatta az akkori rendszer politikai hatalma. Ha ez az egy bűnük lett volna, akkor sem lehetne sosem megbocsátani.