PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

077096
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
62
47
327
327
77096

Az Ön IP címe: 44.192.112.123
2021-03-08 21:54

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

Szabadságom ünnepe: március 5. A férjemnek, Furmann Imrének köszönhetem. Mindketten az államszocializmusban születtünk, abban nőttünk fel, ott éltünk felnőttként, akkor született Dávid, a fiunk.

Falak vettek körül. Némelyek szerint biztonságot adók, védelmezők. Számunkra behatárolók, korlátozók, szabadságunkat akadályozók. Minden mozdulás, ami eltért a megszokottól, az engedélyezettől, felhívta őrzőink figyelmét, gyanúba kevert. Megfigyeltek bennünket is. Felbontották leveleinket, lehallgatták telefonunkat, a lakásunkban lehallgató készüléket rejtettek el. Magukat barátnak álcázó besúgók jelentettek rólunk. Kartotékokban rögzítették életünket. III/3-as ügyiratok, melyek utóbb kikérhetőek lettek. Olvashattuk. Már ami megmaradt, ami előkerült. És a hangfelvételek? A többi jelentés? Vajon kik őrzik, kik kezébe került? Lehallgatók, aki hallották telefonbeszélgetéseimet a gyakran beteg Édesanyámmal, barátnőimmel folytatott csevegéseimet ruhákról, fiúkról, meg a fontos dolgok megbeszélését barátaimmal. Lehallgatók, akik hallották, hogy mit mondunk egymásnak férjemmel, ha kettesben vagyunk. Totális megfigyeltség, kiszolgáltatottság, totalitárius rendszer.

Mindezt a figyelmet, ezt az emberi méltóságunkat mélyen sértő bánásmódot mivel váltottuk ki? Imre verset írt a „fegyencformára” nyírt fákról, amik csak lefelé nőhetnek, meg arról, hogy amíg ugrásra készülődtünk leengedték a vizet a medencéből. Részt vett egy beszélgetésen, melynek a témája „Szegénység Magyarországon” volt, és amelyet már előzetesen be akart tiltani a rendőrség, mondván „Magyarországon nincs szegénység” (amúgy 1986-ot írtunk). Amatőr irodalmi csoportok találkozóját szerette volna Miskolcon megszervezni, meg ilyenek. Ja, és munkahelyén azt mondta, mikor javasolták, hogy lépjen be „a pártba”, hogy majd ha több párt lesz, akkor az egyikbe belép. Én meg kutatni akartam a pártbizottsági dolgozók életútját, a bekerülés előttit és a kikerülés utánit is. Pályázaton kaptam megbízást erre. Amikor bementem a miskolci pártházba tájékozódni az adatokról, másnap reggel 6-kor telefonáltak a főnökömnek, nehogy betegyem oda újra a lábam, leállították a kutatást. Egyetemistáknak szerveztem „Praxis és teória” címmel egy kört, melynek plakátjait leszedték, főnököm útján tiltották be ezt is. Már megfigyelés alatt álltunk, amikor Imre úgy döntött, hogy elmegy Lakitelekre az MDF alakuló ülésére, és alapítótagja, szervezője lesz.

Mit akartunk? Több levegőt, nagyobb mozgásteret. Olyan országot, ahol a teljesítmény számít és nem a kapcsolatok. Ahol nem állomásoznak szovjet csapatok.

Mit tehettünk? Teret teremtettünk a találkozáshoz, a lényeges kérdésekről történő beszélgetésekhez. Paradox módon az 55 négyzetméteres, két szobás, avasi lakótelepi lakásunk közösségi térré lett. Mert kell egy hely. Közterek hiányában a magánterek válhatnak azzá. Valóságos közélet, azaz közösségi élet hiányában a magánéletünkből alakítottunk társainkkal közös életet. Sokan fordultak meg akkoriban nálunk. Nem volt még divatban a hálózatszervezés, de valójában azt tettük. Kisebb körökben jöttek ismerőseink, akik hozták ismerőseiket. Majd a körök összekapcsolódtak. Megfogalmazódtak alapelveink, választott és vállalt értékeink. Nem konkrét célok, nem érdekartikuláció, nem karrierépítés. Elköteleződés egy vágyott jövő és az erre velünk együtt vágyó emberek iránt. Nem tudtuk, hogy eljött-e a cselekvés ideje. De mély lélegzetet véve úgy éreztük: tennünk kell valamit. Összeszedtük bátorságunkat. Kellett az is, mert működött a félelemkeltő gépezet, ijesztgettek, rémítgettek bennünket és társainkat. Letartóztatás, munkahelyről kirúgás, és így tovább. Sokan visszaléptek, az utolsó napokban mondták le. Kiderült, hogy 1988. március 5-én az országban tervezett 20 hely közül csak Kiskunmajsán Kozma Hubáéknál, meg Miskolcon nálunk, az Oszip István utca 1. szám, I. emelet 3. alatt tartottuk meg a találkozót, az MDF első helyi fórumait, ahol megalakult a miskolci szervezet. Hisztérikus hangulat uralkodott körülöttünk. Nagyon kellett hinnie Imrének abban, amivel kezdte a találkozót: demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni. Előadások, hozzászólások. Együtt levés, együtt tevés. Törekedtünk a lehető legjobbnak lenni. Én a vidék hátrányait soroltam, a társadalmi egyenlőtlenségek térbeli leképeződését. Adatokkal és példákkal. A főelőadó Lengyel László volt, ő a gazdaságról, a vállalkozások helyzetéről beszélt. Rendőrök igazították útba, tőlük kért segítséget, mert nem találta a megadott címet és sok volt a rendőrautó. Virtus és virtualitás? Talán. Alapelvek és cselekvés a megvalósulásukért? Igen. Az új kezdetért? Biztosan.

Esteledett, mire elmentek vendégeink. Ketten maradtunk. Dávidot előző nap kivittük Nyékládházára a Nagymamájáékhoz, mert ha esetleg mégis letartóztatnak, legalább ő ne legyen ott.

Ketten maradtunk. És nagyon jó volt. Megéreztem, hogy milyen a szabadság! Mint a szerelem. Csak ahhoz hasonlítható. Kifinomul a hallás, jobban lát a szem, minden illatos, minden tapintható közelségbe kerül. Érzékelhető az élet mámorító íze.

Szabadnak lenni jó. Megéri. Érdemes közös terekre menni, szóba állni, társakat találni. Törekedni a lehető legjobbá válásra. Bátornak lenni. Tenni azért, amire vágyunk. Közösen a közös jóért. 

 

Március van

Már egy éve, hogy megváltozott az életünk. Várom a járvány végét. Hogy más legyen az életünk. Más, mint most. Más, mint előtte volt. Megállítódtunk és szembesítődtünk. Megállítódtunk, hiszen nem folytathattuk azt, amit megszoktunk, amiről azt hittük, hogy másként nem is lehet. Bebizonyosodott, hogy lehet. Szembesítődtünk, azzal, hogy lehet másként. Meg azzal, hogy miként is éltünk eddig. Amíg működött az automatizmus, napra nap ugyanúgy, addig nem gondolkodtunk: miért pont így. Most megláthattuk, hogy merre tart, hová vezet az, ahogy eddig éltünk. Egyre ritkábban mozdultunk ki otthonról. Távolságtartóbbak, hűvösebbek lettek kapcsolataink. Gyakran álarcot öltöttünk, maszkot. Nem azt mutattuk, akik valójában vagyunk. A járvány által szükségessé tett védekezés radikálisan felnagyította, látványossá tette ezt. Kötelezővé vált, hogy „Marad otthon!”, „Tarts távolságot!”, „Viselj maszkot!”. Így élünk most.

Mi lesz, ha véget ér a járvány? A jelen ma még különböző lehetséges jövőket rejt magában. Van, ami nem tőlünk függ, és van, ami igen. Miként szeretnénk alakítani az életünket? Fontos tudnunk, hogy miként alakíthatjuk. Mik az alternatívák, mik a lehetséges jövők? Talán elhúzódik, hosszan tart ez az állapot. Talán véget ér és visszatérünk a korábban megszokott életvitelünkhöz. Talán véget ér ami van, és mi másként folytatjuk. Mit szeretnénk? Hogyan akarjuk alakítani az életünket?

Én azt szeretném, ha ritkábban maradnánk otthon. Ha gyakrabban találkoznánk. Szót váltanánk. Nem távolságtartó, üres fecsegésekre vágyom. Nem az épp akkorra felöltött álarcaink mögé rejtőzve folytatott álbeszélgetésekre. Esélyt adhatnánk egymás jobb megismerésére és megértésére. Megmutatkozhatnánk. Kíváncsian fordulhatnánk a másik felé. Az igazán fontos dolgokról beszélhetnénk. Életünk alapelveiről, meggyőződéseinkről, a rend fejünkben élő képéről. Közelebb kerülhetnénk egymáshoz. Oldódhatna a társas magány.

Kellenének közös terek. Üldögélések kávéházak teraszán. (Hol vannak már a füstös kocsmák? Amszterdam a Szinva partján, meg ilyenek. Mennyi bezárt hely...) Vagy Sajósenyén, nálam, a kúria kertjében. Nyéken a Furmann Imre Művelődési Házban, Sajóvámoson a Kossuth Közösségi Házban, Újcsanáloson, Sajópálfalán. Vagy Pesten, a régóta tervezett Furmann Szalonban. Találkozásaink lehetséges helyei. Vagy bárhol máshol. Csak szóba állni. Nem csendben maradni. Mennyire igaz, amit Wittgenstein mond: ha az igazán fontos dolgokat nem tudjuk kimondani, akkor nem érdemes megszólalni. Ha azt akarjuk, hogy ne maradjon a zárt szájú csönd, akkor rá kellene szánni magunkat, hogy beszéljünk az igazán fontos dolgokról. Kiderülhetne, kikkel közösek az álmaink, vágyaink, törekvéseink. Együtt összeszedhetnénk bátorságunkat, hogy tegyünk ezek megvalósításáért valamit. Tökéletességre törekvőn. Nem csak úgy tessék-lássék, nem úgy, hogy „ahogy esik, úgy puffan”, nem sárral bekenve. Úgy, hogy nem adjuk alább: a lehető legjobb önmagunkká válunk. Tökéletességre törekszünk. Bátorság és tökéletesség. Virtus és virtuozitás. Ezek alapján való közös cselekvés. H. Arendt szerint ez a szabadság: a nyilvános, közös térben, a választott és vállalt alapelvek megvalósulásáért együtt cselekedni. Bátran és tökéletességre törekvőn. A szabadság: új kezdet.

Ma még karanténba kényszerülünk. De, ha elmúlik a járvány: választhatjuk magányba zártságunk karanténja helyett a szabad életet. Merjük? Akarjuk? Készülünk rá? Erre készülünk? Remélem hamarosan újra indíthatjuk az életünk. Élhetünk szabadon! Március van. Készülhetünk!

 

Házasság. Szerelem. Néhány éve egyetemista lányoktól kérdeztem meg, hogy szerintük miért jó a házasság? „Azért, hogy fel lehessen venni a menyasszonyi ruhát.” „Azért, hogy legyen kinek elmondani a titkokat. A fiúk nem olyan pletykások, mint a lányok. Biztonságosabb egy férjnek elmondani, mint egy barátnőnek.”. Meg, hogy „a gyerekeknek jobb, ha a szüleik együtt élnek”. És „könnyebb megvenni és fenntartani egy lakást két embernek, mint egynek”.
Sajnos hiába vártam arra az egyszerű és számomra természetes, magától értetődő válaszra, mely szerint azért jó a házasság, mert jó együtt élni azzal, akivel szerelmesek vagyunk egymásba, akivel szeretjük egymást.
Mi egyetemista korunkban házasodtunk össze a férjemmel: Furmann Imrével. Akkoriban nem volt ebben semmi szokatlan. A pécsi jogi karon évfolyamtársaimnak legalább egyharmada megházasodott mire megkaptuk a diplománkat. Többeknek az első gyermekük is megszületett az egyetemi évek alatt. Belányi Áginak és Toller Lacinak, Kovács Jutkának és Kéki Zolinak, Praveczki Magdinak és Balogh Lacinak, Román Áginak és Király Ferinek, akik így hirtelen eszembe jutnak.
Mi az esküvőnk után albérletbe költöztünk Pécsen a Kossuth utca 5. szám alá, a mostani Király utcában. Az első emeleti szép polgári lakás konyhájából nyíló cselédszobában laktunk. A fürdőszobát, WC-t és a konyhát a főbérlőkkel közösen használtuk. A szobát cserépkályhával fűtöttük, a szenet a pincéből kellett felhordani. A főbérlőink, Annus és Lajos, két gyerekükkel éltek itt: a hat éves Ágikával és a három éves Tamással. Egy évig laktunk náluk. Aztán átköltöztünk a Madách utcai „házaspári kollégiumba”. Egy másfél szobás lakás félszobáját kaptuk mi meg, a „nagy” szobában egy közgázra járó házaspár lakott, pár hetes kisbabájukkal. Alattunk laktak Kovács Jutkáék a pár hónapos Balázzsal, akit mi is imádtunk.
Végzés után két évig Miskolcon egy 3 szobás családi házban együtt laktunk Édesanyámmal és Nagymamámmal. Házasságkötésünk után beadtuk a lakásigénylésünket, négy évre rá kiutaltak nekünk az avasi lakótelepen egy két szobás szövetkezeti lakást. Oszip István utca 1. szám. I. emelet 3. Dávid már ideszületett. 16 évig éltünk itt. Jó volt!
Nagymamám megbetegedése után kibővítettük a családi házat és visszaköltöztünk hozzájuk. Aztán kétlaki életre rendezkedtünk be, sokat utaztunk Pest és Miskolc között.
Harmincöt évig éltünk házasságban, Imre haláláig. Nagyon sok jót megéltünk, és elég sok rosszat. Imre az utolsó verses kötetét, vagy inkább füzetét, nekem ajánlotta. Így: „Feleségemnek – társamnak Mártinak”.
Jó, hogy a felesége voltam, jó, hogy a társa lehettem. Remélem neki is. Jó azzal élni, akivel szerelmesek vagyunk egymásba, akivel szeretjük egymást. Nekem a szerelem: bizonyosság, hogy érdemes élni. Interpenetráció, kölcsönös behatolás egymás világába. Inspiráció, hogy váljunk olyanná, amilyennek a másik szemében látszunk, valósítsuk meg a bennünk rejlő csodát.
Szerelempárti vagyok. És szerelmen alapuló házasság párti.
Imre nagyon szerette Adyt, és nagyon szerette Cseh Tamást. Ahogy én is. Hallgassuk őket a szerelemről:
Ady Endre - Cseh Tamás: Biztató a szerelemhez

 

Mit keresel? Mire vágysz? Mitől lenne igazán jó az életed? Tudod?

Aki nem tudja, hogy mit keres, az nehezen találja meg. Aki nem tudja, hogy mitől lenne jó az élete, az nem tud tenni a megvalósulásáért. Csak aki vágyódik, az nyerheti el lelke békéjét.

Sokan mást hirdetnek manapság. Ők azt próbálják elhitetni, hogy a vágy helytelen, rossz, bűnös valami. Meg azt, hogy lelkünk nyugalmát úgy őrizhetjük meg, ha nem vágyunk semmire. Ettől leszünk harmonikusak. Valójában pedig a vágyak juttathatnak el a boldogsághoz, a békességhez. Soha nem lesz jó az élete annak, aki lemond a vágyairól, aki meg sem próbálja beteljesíteni a vágyait, aki beéri azzal, ami van.

Valójában együttlétre vágyunk. Együttlétre azzal, aki fontos. Nem véletlen találkozásra, alkalomszerű együttlétre. Nem arra, hogy összefutunk a boltban, beugrunk hozzá a hivatalba, elmegyünk a templomba. Arra vágyunk, hogy otthon legyünk vele. Milyen, amikor hazaér, amikor otthonosan érzi magát? Amikor otthonra lelünk nála. Amikor megismerjük. Ha megismerjük azt, aki fontos nekünk, ezáltal magunkat is megismerjük. Az ő szeme által, az ő tekintetében. Jó esetben ő meg a mi tekintetünkben. Együtt, vele, otthon. Üdvözítő. Isteni. Érdemes megkeresni, vágyni rá. Tenni érte. Mert jó lehet az életünk.

Ezekről szólt ma délelőtt a Duna Televízió által közvetített római katolikus mise. Vagy legalábbis én így értettem.

Elgondolkodhatunk mi is. Mit keresünk? Mire vágyunk? Mitől lenne igazán jó az életünk?

 

Magyar Kultúra Napja. Egy éve még Nyékládházán ünnepeltem, a Férjemről elnevezett Furmann Imre Művelődési Házban. Elmeséltem, hogy a kormányzó Magyar Demokrata Fórum általános alelnökeként Imre terjesztette a párt elnöksége elé a javaslatot, hogy legyen hivatalosan is a Magyar Kultúra ünnepe az a nap, melyen Kölcsey Ferenc befejezte a Himnusz írását. Ifj. Fasang Árpád ötlete nyomán szűk körben már addig is ünnepelték ezt a napot. Az MDF elnöksége elfogadta a javaslatot és meg is bízta Imrét a megszervezésével. Tiszacsekén tartották az első hivatalos megemlékezést. A következő évben Imre Kővágóörsre szervezte a központi ünnepséget, nem véletlenül. Hiszen Cseh Tamás éppen ezen a napon született, és az ő kedvenc települése volt Kővágóörs.

Beszéltem tavaly Nyéken arról is, hogy a kultúra értelmezhető az élet mintázataként. Mindennapjaink visszatérő rendje, értékek, normák gyakorlati alkalmazása.

Az elmúlt év során alapvetően megváltozott életünk mintázata, átrendeződtek mindennapjaink. Akkor életvilágunk természetes, magától értetődő, „normális” rendje az volt, hogy reggel felkelés után sietve készülődünk, elindítjuk gyermekeinket óvodába, iskolába, mi meg megyünk a munkahelyeinkre. Munka után bevásárlunk, gyerekeinket különórákra visszük. Olykor moziba, színházba, koncertre megyünk. Összejárunk, vendégeskedünk. Beülünk egy kávéházba, presszóba, étterembe. Hétvégeken meglátogatjuk a nagyszülőket. Névnapokat, születésnapokat ünnepelünk szélesebb körben. Konditerembe járunk, uszodába, fitness szalonba. Időnként beiktatunk egy-egy wellness hétvégét. A hívő emberek templomba mennek, a sportmérkőzések kedvelői a lelátókra, a plázázók önfeledten plázáznak.

Mindebből mára szinte semmi nem maradt. A középiskolákban és az egyetemeken most online oktatás van, sokan otthonról dolgoznak (home office, ahogy fontoskodva mondják). A mozik, színházak, éttermek, kávéházak, zárva vannak. Miként a fürdők, hotelek, edzőtermek is. Idős rokonainkat ritkán és félve látogatjuk. Nem vendégeskedünk, kerüljük egymást. Távolságot tartunk, maszkot viselünk. Eltakarjuk arcunkat és szánkat. Az egészségügyben átcsoportosítások, látogatási tilalom, orvoshoz csak akkor fordulunk, ha nagyon muszáj. Sorolhatnám tovább. Ezek a külső megnyilvánulások változásai. De talán ennél is nagyobb a lelkünkben lezajlott változás. Vagy talán pontosabb azt írnom: elbizonytalanodás.

Segít-e most rajtunk a kultúra? Történetesen és konkrétan a mi magyar kultúránk?

A kultúra olyan mintázat, mely hosszú idő alatt alakult ki, rögzült. Sok tudás, tapasztalat tette olyanná, amilyen. Most meg érvényüket vesztették a korábban biztosnak vélt elképzeléseink, ismereteink, tudásaink. Értékek és normák. Jó esetben nem külső elvárások csupán, hanem életünket belülről vezérlő iránytűk. Mi lett most a mi belső iránytűinkkel? Működőképesek? Használhatóak? Megmutatják nekünk itt és most: mi a jó és mi a rossz? Mit szabad és mit nem? Hogyan segíthetünk azoknak, akik fontosak nekünk? Menjek hozzájuk, vagy kerüljem őket? Maradjak otthon, vagy időnként mégiscsak mozduljak ki? Tanuljak meg kenyeret sütni? Ültessek virágaim helyére ehető zöldségeket? Legyek mentorává saját gyermekemnek, vagy éppen mások gyermekeinek? Tanuljak velük, helyettük, nyüstöljem őket? És mit tanítsak, taníttassak nekik: amitől derék emberré válnak, vagy ami praktikus, könnyen hasznot hozó? És egyáltalán, a hosszú összezártság mit hoz ki belőlünk? Belőlem, a páromból, a velünk élőkből? Tavaly ilyenkor még panaszkodtunk: milyen rossz, hogy nincs elég időnk a családdal lenni. És most? Hányan érzik elviselhetetlenül soknak az együtt töltött időt? Miként értékeljük kapcsolatainkat? Kik azok, akik hiányzanak, s kik, akiktől jobb, hogy végre megszabadultunk? Jó helyen vagyunk? A saját helyünkön? Ha véget ér ez az egész, akarjuk-e ott folytatni, ahol abba hagytuk? Vagy talán változtatunk?

Kitől, honnan várhatunk segítséget, támaszt, biztos pontokat a kérdéseink megválaszolásához? Ha valahonnan, akkor a kultúrától. A művészi alkotások, a vallás, a tudományok. A hagyományaink. Hisz nem mi vagyunk az első „nagy bajban” lévő nemzedék. Voltak korábban is pusztító járványok, háborúk, megszállások, gazdasági válságok, embert próbára tevő nehézségek. Vajon elődeink hogyan vészelték át az ő „nagy bajaikat”? Vajon hogy lehet megmaradni, amikor ennyire bizonytalanná válik a világ, s benne az életünk?

A kultúra: erőforrás. A kultúra: tőke, mely átváltható, konvertálható akár anyagi javakra, materiális tőkére, akár fontos emberi kapcsolatokra, társadalmi tőkére. Próbáljunk erőt meríteni a kultúránkból, a magyar kultúrából. Segítsük vele egymást, és önmagunkat. Most engem erre biztat az ünnep, a Magyar Kultúra Ünnepe.

 

 

Mit adott 2020? Mennyiben nő majd 2020-ból 2021?

2020. a megállítódásunk éve volt. Ezt hozta, ezt adta. És lelepleződést.

Megállította személyes találkozásainkat. Megállította életünk szokásos menetét. És persze a turizmust, a vendéglátást, az autóipart és általában a gazdaságot. Adott online oktatást, otthon végzett munkát, e-vásárlást, receptek felhőbe íratását és felhőből kiváltását.

Lelepleződés. A legalább két évszázada szövögetett lepel lehullt. Szembesültünk királyunk, azaz önmagunk, meztelen voltával. Kimondani még nem merjük. Úgy teszünk, mintha nem is. Ha valaki szóba hozná, gyorsan hárítanánk: ugyan, miket beszélsz. Nem látod? ott van rajta, rajtunk, csak most ilyen a divat. Még, hogy meztelen. Még hogy kiszolgáltatott, pőre. Pláne meg, hogy új ruhára vár...

Igen kétszáz éve hitegetjük magunkat azzal, hogy a nagy eszünk, az okosságunk, a tudományok majd mindent megoldanak... Általuk egyre fényesebb jövő felé menetelünk. Mitől fényes? A felhalmozott, összegyűjtött kincsektől? Arany, ezüst, jáspisok, bizsuk? Mennyi csillogás. Szuper autók, csiriviri lakások, okosnál is okosabb telefonok. Lendületbe jöttünk. Pörgött a világ, s benne mi is. Rohanás, hajsza, egyre több termék, szolgáltatás. Amikhez persze egyre több pénz kell, hogy megvegyük, birtokoljuk, elfogyasszuk.

Most meg jött ez a láthatatlan valami, ez a semmi, amiről azt se tudjuk él-e vagy sem. Néha így, néha úgy. Azt mondják: vírus. Mi már csak számítógépeinket óvtuk a vírusoktól. Most meg ez megállít. Megtelő kórházak, sokan lélegeztető gépen, és vannak, akik belehalnak. Akkor most mi van?

Íme az ember. A képzett, a gazdag, a hatalommal bíró. Az ember, aki halandó. Aki nem akart gondolni a halálára. Akinek azt mondták gyanús, beteges, vagy éppen bűnös dolog, ha a halálára gondol, ha arra készül, azzal foglalkozik.

Megállítódtunk és lelepleződött, hogy mi is meghalunk. Akár most is meghalhatunk. Esetleg éppen a járvány által. Vagy bármely más okból.

Mennyi ember toporzékol, befogja a szemét, a fülét. Nem akar látni, nem akar hallani. Megrémül, kétségbe esik.

Pedig látnia kellene, hallania kellene: íme az ember, a halálra ítéltetett. Meg ezáltal életre is. Éppen ezáltal. Életünk végessége ad jelentőséget életünknek. Ezáltal magas a tét.

Ezt vehetnénk végre észre. Életre ítéltettünk! Mert majd meghalunk. Addig kell élnünk, amíg lehet. Csak addig, de addig élhetünk.

Mintha sokan most jönnénk rá. Mert eddig próbáltuk elfedni, elrejteni. Most meg jajveszékelünk, falba verjük a fejünk. Vagy ellenkezőleg: úgy teszünk, mintha most se lenne semmi baj, mintha nem történne semmi. Kitaláció ez az egész. Túl van lihegve. Nem olyan súlyos a helyzet.

Egyik percben azt követeljük, hogy valaki védjen meg bennünket. Szigorúbb intézkedéseket akarunk. Karantént, tilalmakat. Aztán meg azért sivítozunk, hogy oldják fel a korlátozásokat, hagyjanak békén, ne avatkozzanak az életünkbe.

Pedig a kijárási tilalom, a „maradj otthon”, a távolságtartás, a maszk, csak azt mutatja meg, hogy mi az, ami felé eddig is meneteltünk.

A „fejlődésnek” becézett elidegenedés éppen erre vezetett. Életünk szerepekre szakadt. Minden szerephez más jelmez, más maszk dukált. A távolság is egyre nőtt. A másik emberből az, és csupán csak az vált fontossá, amit éppen szolgáltatott, nyújtott nekünk. A fodrász vágja le a hajunk és ne terheljen családi gondjaival. A hentes húst adjon és ne gyereknevelési tanácsokat. Az osztályfőnök matekra tanítsa meg gyermekünket és ne politikai nézeteit ossza meg velünk. És beletörődtünk, hogy házastársunkat untatják munkahelyi gondjaink, hogy barátaink nem kíváncsiak a mi életértelmezési kereteinkre, abból adódó gondjainkra. Úgy tettünk, mintha jó lenne nekünk, ha elfogadjuk az elvárást, mely szerint: ne kuszáljuk össze emberi viszonyainkat, mindennek legyen meg a maga helye, csak semmi bonyodalom, keveredés. Meg hogy tartsunk távolságot. És, ha már felnő az ember, nem rohangál ide-oda. Nem kell folyton összejárni másokkal. Ha meg együtt vagyunk, nem kell mindig fontos dolgokról beszélgetni. Agora, fórum - gyermeteg dolgok. Fő tér se kell. Esetleg színház, mozi, koncertterem. Mindenütt jótékony sötét. Nem rólunk szól a mese, nem a mi érzelmeink csordulnak ki. Együtt érzünk, meghatódunk, felháborodunk, megtisztulunk, de aztán mehetünk haza. És mentünk kijárási tilalom nélkül, otthonmaradásra kötelezés nélkül.

És persze a maszk! Mennyi púdert, festéket, rúzst takarítunk meg vele. Nem kell többé fárasztó munkával kisminkelni magunk. Mi is a smink? Hát elfedés. Hibák, ráncok, nekünk nem tetsző dolgok elfedése, vagy olyasmiké, amikről úgy véljük, másoknak nem tetszenének. A maszk tökéletes takarást biztosít. És még egy hatalmas előnye van. Nem kell felöltenünk mosolykokárdáinkat. A műmosolyt. A másoknak szánt külső megjelenést. Aminek amúgy sincs köze valódi érzéseinkhez, hangulatainkhoz. Csak mert így illik, ezt várják el, ettől leszünk szociálisak, azaz társas lények. Most ez se kell. Szabadon acsaroghatunk, mogorva képet ölthetünk. Nem látja senki. Nem kell hamis homlokzatot emelnünk, mutogatnunk mások felé.

Mások és mi. Mi és mások. Emberek. Az ember. Ki ő? Te? Vagy én?

Heidegger szerint a tömegtársadalmakban „az ember” az az elvont senki, akihez mindenki igazodik. Addig nincs nagy baj vele, amíg nincs igazi gond. Addig ott liheg, követelőzik szüntelenül, diktál: ezt így, azt meg úgy kell tenned, mert „az ember” így, meg úgy. De, ha meghibásodik a világ. Történik valami, ami megállít, és nem mehet az életünk ugyanúgy tovább? Ha kitör a világjárvány, akkor mi van? Hiába keresünk kapaszkodót, kérünk tanácsot, hogy most akkor mit tegyünk, mit tesz ilyenkor „az ember”? Eltűnik, nincs sehol. Nem mondja meg, hogy mit higgyünk, mit tegyünk, egyáltalán: induljunk, maradjunk? Merre tovább? A 20. és 21. század magányos tömegéhez szürkült, kívülről irányított, konzumidiótává tett ember döbbenten szembesül meztelenségével, kiszolgáltatottságával, azzal, hogy eddigi élete nem folytatható tovább. Sok ez neki. Túl nehéz. Feladná. De ahhoz sem ért, ahhoz sincs mersze. Mi nőhet ki ebből? Kijöhet ebből még valami jó? Talán a megállítódás, a járvány, a halál közelsége rábírhat, hogy merjünk előre futni saját halálunk gondolatához. Ismerjük fel életünk végességét, azt, hogy előbb, vagy utóbb mi is meghalunk. Heidegger szerint ez válhat legfőbb erőforrásunkká. Erőforrássá ahhoz, hogy rászánjuk magunk az igazi, autentikus életünk megélésére. Mert „az ember” uralma alatt zajló élet, az örökös igazodási kényszer elhitette velünk, hogy helyettesíthetőek, pótolhatóak, feleslegesek vagyunk. Csak a tárgyak gondozása, csak a testi gondoskodás számított. Megfeledkeztünk saját egykori álmaink, céljaink megvalósításáról, önmagunk helyének megkereséséről, s a lehető legjobb önmagunk megteremtéséről. Erre, és pontosan erre nem jutott idő az örökös igyekvés-törekvés, lótás-futás közepette. De mi lesz, ha meghalunk? Mire gondolunk, mire emlékezünk majd éppen akkor? Ott kihez, mihez igazodunk? Megállítódottságunk, a halál többé el nem hessegethető valóságossága rádöbbenthet életünk egyszeri, megismételhetetlen voltára, és arra, hogy csak a miénk. Ez adhat erőt a bennünk rejlő, csak ránk jellemző világ kiteljesítéséhez, megmutatásához. Szabadulás, új, valódi élet nőhet ki megállítódottságunkból és leleplezettségünkből. Igazi, autentikus élet a mintha élet, a lefokozott lét helyett.

Vagy a klasszikus filozófián alapuló marxi tanokat interpretálva: a világjárvány megállította mindennapi életünk megszokott rutinját, azt a partikuláris életet, mely a biológiai létezés anyagi feltételeinek megteremtésére irányul és abban ki is merül. „Ehess, ihass, ölelhess, alhass”. Micsoda felvásárlási láz tört ki., mennyi enni-innivalót spajzoltunk be. Ölelni, csókot adni veszélyes. S a nyugtalanító helyzet miatt az eddiginél is többen küzdenek alvási zavarokkal. De az ember nembeli lényege szerint nem partikuláris lény. Ami partikuláris, ami a biológiai vegetálás, az a többi élőlényekkel közös, nem speciálisan emberi. Talán most alkalom adódott annak végig gondolására: mi az, amitől az életünk emberhez méltóvá válhat. „A mindenséggel mérd magad”. Céltételező, alkotó, szabad, társakkal közös, univerzális élet. Ez az ember nembeli lényege. Ezzel törődés, ezekkel foglalatoskodás, ilyen mércével mérni az életünk. Kiemelkedés. Transzcendálás.

Eddigi életünkben való megállítódottságunk, lelepleződöttségünk, akár erre is jó alkalom. Kinőhet belőle valami ilyen.

2021. második vasárnapján a miskolci belvárosi templomban Szabó lelkész úr azt az útravalót adta, azt az erőforrást ajánlotta figyelmünkbe, amit a Biblia egyetlen mondatban sűrít: „Hitt az ember Jézus szavának és elindult”. Minden szó milyen hangsúlyos. Hit: hinni valamiben. De nemcsak úgy általában, hanem olyan módon, hogy az választásainkat, és ezáltal cselekedeteinket is meghatározza. Ki hitt? „Az ember”. De ki hát „az ember”? Az az elvont senki, akihez mindenki igazodik? Akivé az utóbbi kétszáz évben vált? Akiről Heidegger beszél? Nem. Itt „az ember” az, aki Jézus szavára hallgat, annak hisz, a szerint cselekszik. „Az ember” lehetsz Te, és lehetek én. Mindegyikünkről elmondható: Hitt az ember Jézus szavának, és elindult. Vajon 2021. az elindulásunk éve lesz? Vagy maradunk megállítódva? És, ha elindulunk, mi ad hozzá erőt? A bibliai történetben, melyből az idézet való, Jézus azt mondja, hogy nektek jelek és csodák kellenek ahhoz, hogy higgyetek. Aztán azt mondja a hozzá forduló, benne hívő, a szavára hallgató embernek: „Él a te fiad”.

Igen, él a te fiad. Mindannyian „fiak” vagyunk, mindannyian élhetünk. Élünk. De tényleg: élünk? Lélegeztető gép nélkül, vagy éppen azon. Mi a mi életünk? Mi az élet? Mi az igazság? Mi az út?

Kár, hogy a magyar nyelvben nincs két világosan elkülönülő kifejezés az „élet” két különböző jelentésének jelölésére. Magyarázgatni kell, hogy más a biológiai értelemben vett élet, a vegetálás, azaz a légzés, táplálkozás, szív és agyműködés meglétével definiálható élet és más az „örök élet”, mely már itt a földön elkezdhető. Ami emberhez méltó, ha tetszik isteni. Ahogyan más az anyagi szükségletek kielégítésének gondjában fuldokló, partikuláris lét, mint az ember nembeli lényege szerinti autentikus élet. A járvány veszélyezteti biológia létezésünket. Halál közeli állapot. Jel lehet, figyelmeztetés: érdemes hinnünk egy az eddigitől eltérő élet lehetőségében. Elhinni, azt választani és tenni érte. Elindulni. „Él a te Fiad!”

 

A Föld valamennyi élőlénye közül nekünk adatott meg, hogy alakíthatjuk az életünk. Szabadok lehetünk. 2021-ben mit választunk? Mi lesz, ha elmúlik a járvány? Levesszük maszkjainkat, álarcainkat? Közeledünk egymáshoz vagy távolságot tartunk akkor is, ha már nem lesz kötelező? Otthon maradunk, vagy találkozunk? Marad az elidegenedés egymástól, önmagunktól, alkotásainktól, tevékenységeinktől és leginkább: az ember lényegét jelentő legjobb lehetőségeinktől?

Őszintén bízom benne, hogy annyiban nő majd 2020-ból 2021, hogy megállítottságunk és leleplezettségünk tanúságait levonva nem ugyanarra az útra térünk vissza, amiről letérítődtünk, hanem megkeressük azt az utat, melyen járva olyanná válik életünk, hogy bevégeztével a halál sem lesz többé annyira félelmetes.