PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

061610
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
62
41
257
492
61610

Az Ön IP címe: 3.85.214.125
2020-07-11 20:53

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

 

Egyetemi modellváltás

A rendszerváltás óta várom, remélem, hiányolom. Most talán megtörténik. Augusztus 1-től a Miskolci Egyetemet egy alapítvány működteti. Már folyik az új rektor kiválasztása.

Talán az egyetem valóban a régió fejlődésének, megújulásának központjává válik. Hiszen itt termelődik naponta bővítetten újra a tudástőke, mely ma a legfontosabb erőforrás. A tudományos kutatás állítja elő, az oktatás adja át, a fejlesztések a gyakorlatban hasznosítják a tudást.

Talán az egyetem valóban a tőkekonvertáció terepévé, katalizátorává lesz, mintát adva, hogy miként lehet a kulturális tőkét és a társadalmi tőkét hatékonyan materiális tőkére, gazdasági sikerre váltani. És persze viszont.

Az egyetem talán most igazi szolgáltatóvá válik, a hallgató pedig - miként a kutatások, fejlesztések megrendelői – vásárlók lesznek. S a vásárló a pénzéért a legjobb minőségű árut, esetünkben: tudást, akarja megszerezni. A hallgató arra az egyetemre, szakra megy, ahol a legjobban hasznosítható tudást szerezheti meg, ami utóbb jól fizető munkára váltható. Nem akar lógni, puskázni, s a lehető legkisebb energiaráfordítással „papírt” szerezni, hanem valódi, piacképes tudást akar a pénzéért, amit befektet. Amit vagy közvetlenül ő fizet költségtérítésként, vagy amit állami normatívaként kap meg utána az az egyetem, ahová jár.

A hallgatókat a nagytudású és tudásukat jól átadó oktatók vonzzák az adott egyetemre, a választott szakra. Tehát az egyetemi vezetők legfőbb feladata a legjobb oktatók megnyerése, megtartása. Őket érdemes jól megfizetni, és van is miből, mert miattuk iratkozik oda a sok hallgató. És természetesen, ahogy az oktatóknak, úgy a kutatások, fejlesztések megvalósítóinak is érdemes az egyetemi munkában magas teljesítményt nyújtaniuk, mert megkapják munkájuk anyagi ellenértékét. Nem kényszerülnek saját vállalkozásokat működtetni és ott kutatni, fejleszteni azt, amit az egyetemen is tehetnének, csak éppen ott nem éri meg.

Az egyetem lehet az a hely, ahol összefutnak a szálak, melyekből sikeres hálózatok jöhetnek létre. Itt találkozik az egészség ügye, az oktatás, a gazdaság, a jog, a művészetek, a természettudomány, a társadalomtudományok és a műszakiak. Itt egymás partnereivé válhatnak a piaci szereplők, az államiak és a civilek.

Az egyetem lehet olyan vállalkozás, ami vonzza a befektetőket, hiszen a legjobb beruházás az, ami az emberi tőkébe történik. Ez garantáltan megtérül. Nemcsak gazdaságilag. Általa válhat jobbá az életünk!

Az egyetem polgárainak valódi közösségévé válhat. Ahol a legjobb teljesítmény nyújtásának igénye, és a teljesítmény szerinti elosztás válik az összetartozás alapjává. És nem válhat az összetartozás, a tévesen értelmezett szolidaritás a teljesítményelv érvényesülésének akadályává.

Az egyetem az alkotó és elkötelezett értelmiségiek otthona lehet! Az maradhat és még erőteljesebben azzá válhat.

Őszintén szurkolok, hogy a megújulást ne akadályozzák meg az ellenérdekelt belső erők.


Lángok és emlékek

Napok és évek. Négy éve írtam, ezen a napon. Akkor a facebookon osztottam meg.

Íme:

Miről is szól egy nap? Mit veszünk észre, mire emlékezünk? Tegnap és tegnapelőtt.
Tegnapelőtt tűz volt. Kigyulladt, tovább terjedt. Lángolt. Mindent elborított a felszálló füst. Igen, tegnapelőtt Miskolcon kigyulladt egy lakás erkélye. Az erős szél tovább vitte. Három lakás égett. Füst szállt a városra. Aztán a tűzoltók eloltották a tüzet.
Egy fontos megbeszélésre siettem a Népkerten át. Illatok, színek, fények, ragyogás. Nyugalom. A szél kócolja a hajam. Jó előjelek. A Nép...kertből kiérve láttam meg a terjengő füstöt, éreztem meg a szagát. Tűzoltók szirénáztak. Elmosolyodtam. Ha kettesben voltunk Imrével és megszólalt egy sziréna, mindig azt mondta „Viharként tombol már a messzi távol”. Utalás volt ez Szécsi Pál csöpögős dalára, mely egy sziréna hangjával kezdődik. „Emlékszel? Utolsó beszélgetésünket egy mentőautó szirénája szakította félbe” – vagy valami ilyesmi. És aztán az „eszmei mondanivalót” tartalmazó sor: „A távolság olyan, mint a szél, a kistüzeket eloltja, a nagyokat fellobbantja, a nagyokat fellobbantja”. Most fellobbantotta.
A megbeszélésen szerettem volna megérteni valamit. Nem sikerült. Nem baj. Megfejtett világunkban nem baj, ha marad valami, ami továbbra is megfejtésre vár.
Mire haza értem, a kertünkben kinyílt az első pünkösdi rózsa. Vadul, buján ontja illatát. Vígasztal? Biztat?
Aztán elmentem a Grund színházba. Meghallgattam az Y16 együttes műsorát. Horváth János festőművész a vezető, Lyukóban élő emberekből áll. „Csak 10 év múlva ne ez a dal legyen” énekelték szívfacsaróan Cseh Tamás dalát. Onnan az Avasi templomba mentünk, Takáts Eszter koncertjére. Mi való a dalaiból a templomba? – tette fel a kérdést. Minden a szerelemről szól – mondta. Igen, a szerelem, nem annyira földi, mint inkább mennyei. Ezt már én teszem hozzá. Ahogy nemrégiben egy katolikus paptól hallottam: Isten a szerelem által enged legközelebb magához, bevon általa a teremtés titkába. Döbbenetes volt a középkori műemlék Avasi templom falai között hallgatni szájharmonika és gitár kísérettel, vagy csak úgy magában Takáts Eszter énekét. A koncert már a Borangolás, vagyis az Avast, az ott lévő borospincéket, kulturális értékeket bemutató programsorozat része volt.

 

Kör-tánc

Volt egy álmom. Táncáram. Táncnak áramlása. Áramló tánc. Egy kör, ahol szabad a tánc. Szabad tánc. A tánc szabadsága. A szabadság tánca.

Számomra a legadekvátabb kifejezési mód a tánc. Ami szavakkal ki nem mondható. Extázis. Transzcendálás. Kivetülés. Megemelkedés. Kapcsolat. Vonzás. Csábítás. Elragadtatás. Úgy igazán. Áramkör. Közös. Együttlevés. Együttmozdulás. Tánc. Varázslat. Táncvarázs.

Tíz tánc. Tíz intenzív kapcsolat. Egy élet. Sok ennyi? Kevés?

Miért töprengek most ezen? Befejeztem a Heidegger könyv olvasását. Kitartott csaknem 7 héten át. Mióta itthon vagyok. Igaz, az utolsó napokra csak 1-2 oldal jutott. A lassú olvasás művészete. És a végén a késői Heidegger szavai.

Körtánc. Az esemény körtánca. Az egymásban bízók tükörjátéka. „A világ tükörjátéka az esemény körtánca.” Ahogy a világ világol!

A létező közepén tisztás. Hála, amiért mindez létezik. Örömre, ujjongásra való készség. Kiélvezés és teljesítés.

Tíz tánc. Áramlás. Öröm és ujjongás. Készség. Késznek lenni rá. Vállalni. Választani. Táncolni. Szabadnak lenni.


 

Legyőzhetőek? A Pomogácsok?

Megint a Négyszögletű Kerekerdőben járunk. Most éppen Bruckner Szigfrid, a kiérdemesült cirkuszi oroszlán bődült bele az éjszakába. „Legyőzhetőek a Pomogácsok” – ezt kiáltotta.

Nem is érti az ember. Világjárvány ellen harcolunk. A vírust szeretné legyőzni az emberiség. Ő meg a Pomogácsokat. Még most is. Már most is. De így jár az, aki Zordonbordon szócsövéül szegődik. Zordonbordon mindig, bármi áron a kincseinket akarja. Ijesztget, azt szeretné elérni, hogy féljünk. Mondjuk a Pomogácsoktól. Kik ők? Milyenek? Kisfejű-nagyfejűek, csontsovány széle-hossza egyek.

Bruckner Szigfrid most újabb adalékokat szolgáltat róluk: nem érdekli őket a saját erdejükön kívül semmi. Csak egymással törődnek. Annyira primitívek, hogy amikor szavalóversenyt rendeznek, az győz, aki csak annyit mondogat: Dömdödöm, dömdödöm, dömdödöm. Állítólag ők értik. Ahelyett, hogy angolul tanultak volna meg, ők dömdödömül tudnak.

A nagyhangú ijesztgetéstől megriadtak a Négyszögletű Kerekerdő lakói. Lehet, hogy Dömdödöm tényleg „renegát”? Összejátszik az ellenséggel? Netán ő is Pomogács? Nosza, egy fához kötözik, betömik a száját. Bruckner Szigfrid úgy véli: nyerésre áll. Már látja is magukat győztesként. Megszerzik a kincseket, s övék lesz az egész erdő.

Ám téved. Mert haza jön, itthon van Mikkamakka. Kioldozza Dömdödömöt. Elmagyarázza, hogy nem kell szégyellni az összetartozásukat, meg azt, hogy figyelnek egymásra, segítenek, félszavakból is megértik egymást, képesek együtt működni. Igen, büszkék lehetnek értékeikre: Vacskamati kedvességére, Aromo éles eszére, de még Brukcner Szigfrid bátorságára is, pláne, ha nem éppen ellenük támad. Igen, fontos nekik a patakparti tisztás, ahová iszogatni járnak, meg beszélgetni. És fontos a toronymagas hegycsúcs, hogy felemelkedhessenek.

Gyere haza Mikkamakka! Ez a címe Lázár Ervin meséjének. Ezek vannak benne. Így emlékszem. Aki nem hiszi, olvasson utána.


 

Áhitat és katarzis

Idén egyszerre volt Húsvét és a Költészet Napja. Vallás és művészet. Áhítat és katarzis. Döbbenet és megtisztulás. Felhívás: „Változtasd meg az életed!” Mindez a járvány közepette, amikor úgysem folytathatjuk ugyanúgy eddigi életünk.

De merre? Hogyan? A felhasadt kárpit mögött felsejlik a másik lehetséges életünk. Amiről József Attila azt írta: „ A mindenséggel mérd magad!” Megmutatkozik. Választható. Nem kötelező. Nem következik be magától. Sokféle néven nevezhető. Örök élet, mely már itt és most elkezdhető. Az ember nembeli lényege szerinti élet, ahová partikularitásunkból felemelkedhetünk. Autentikus élet, tulajdonképpeni létezés. Emberhez méltó élet…

Mégis, milyen? Jelentőségteljes. Ami jelentős, az udvart von maga köré. Ha rászánjuk magunkat, beléphetünk a Jelentős dolgok, a Jelentős Másikok világába. Veszélyes lépés. Örvényként vonz, ami jelentős. Új dolgokat látsz meg, új viszonyulásokat élsz át. Minden megváltozik. Megváltozol. Soha többé nem éled majd úgy mindennapjaidat, ahogy eddig. Újra hangolódsz. Új beállítódással csodálkozol rá mindenre. Új mentalitással közelítesz a világhoz, a többiekhez, önmagadhoz.

Nem biztonságos. Felkavar, kitép önmagadból, mint az igazi szerelem. Egy vers, egy dal, egy kép, egy gondolat. A hit. Áhítattal tölt el. Katarzist okoz.

A legtöbb ember a biztonságot választja. Nem enged a vonzásnak. Nem vonódik be. Nem lép át a kárpiton. Marad a jól megszokott ittlétben. A „Mindenség” helyett csak „ehess, ihass, ölelhess, alhass”. Beéri ennyivel. Lefokozott lét. Biológiai vegetálás. Boldogság? „Lágy volt, szőke és másfél mázsa”. Nem adják a biztost a bizonytalanért. A kényelmest, a könnyűt azért, ami nehéz, ami felkavaró, ami megigéz. Józanok maradnak. Számítgatják a kiszámíthatót. Észre sem veszik, hogy a legnagyobb baj a baj nélküliség. Azért van annyi gondjuk-bajuk, azért gondoznak és gondoskodnak szüntelenül, hogy ne kelljen rádöbbenniük életük igazi gondjára. Gondatlanságból elmulasztott életek.

Egy hét telt el a Feltámadás Ünnepe, a Költészet Napja óta. Mi hogy döntünk? Rászánjuk magunk a megújulásra? Neki láttunk már, neki látunk már végre valami jelentősnek a megalkotására? Azéra, amire hivatottak vagyunk, amit csak mi tudunk megalkotni, ami igazán megmutat minket. Ami udvart von maga köré. S aki közel kerül hozzá, mert vonzza és vállalja a bevonódást, az egészen új dolgokat lát meg, új viszonyulásokat él meg. Áthangolódik. Soha többé nem éli úgy mindennapjait, ahogy addig élte. Minden más megvilágításba kerül az általunk alkotott által. Általunk. És szeretünk-e igazán? Nemcsak a terheket közösen viselőn. Nem pusztán gondozva, gondoskodva róla. Szeretjük-e úgy, hogy szeretetünk által minden megváltozzon számára. Bevonódjon a jelentőségteljesség világába. Mindent másként lásson. Áthangolódjon. Erőt kapjon önmaga lényegének kiteljesítéséhez. És merjük-e engedni magunkat úgy szeretni, hogy aki szeret, az életünk részévé váljon, hatással legyen ránk, általa megváltozzon a világ, felborítsa életünk megszokott rendjét. Ő legyen nekünk az egész világ, mi legyünk neki az egész világ. És kölcsönösen bevonódhassunk egymás világába. Megalkossuk azt a közös világot, melynek megteremtése a leggyönyörűbb kaland.

Mit választunk? Az igazi élet veszélyekkel telitett, eleven csodáját, avagy megszokott, jól begyakorolt életünk unalmát?


 

Húsvét üzen. Nemcsak a hívő keresztényeknek. Feltámadást, bűnbocsánatot, szabadulást.

Feltámadás: új életre kelés, újjászületés, megújulás. Akár már itt és most. Élhetünk emberhez méltón, lehet isteni az életünk. Átlendülhetünk a tulajdonképpeni, autentikus életünkbe. Hivatottan, felhatalmazottan.

Bűnbocsánat: bűneink eltörlése. Ha igaz, hogy a legfőbb parancs a szereteté, akkor a legfőbb bűn a szeretetlenség. Megbocsáttattak bűneink, vagyis szerethetünk, szerethetőek vagyunk.