PANKmART

Pankucsi Márta Weboldala

  
  
geanta piele naturala intoarsa

Látogatók

070570
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Összesen
24
47
111
2648
70570

Az Ön IP címe: 3.230.1.126
2020-10-28 08:42

Köszöntelek a világomban. Örülök, hogy beléptél. Nézz körül. Ha meghívsz és beengedsz, én is bepillantok a Te világodba.

Tudom, hogy minden ember egy külön világ. Rácsodálkozhatunk egymásra, elgondolkodhatunk. Megérthetjük egymást. Néhány dologban akár megegyezhetünk.

Mivel a világ értelmezés útján épül föl, ha együtt újra értelmezzük, ezzel megújíthatjuk a világot. Teremthetünk egy közös világot, melyben jobb lehet az életünk. Álljunk szóba egymással! Éljünk igazán.

 

Életünk egyik nagy feladata az önépítés. Megtalálni és megalkotni magunkat. Mindenkinek vannak csak rá jellemző képességei, adottságai, lehetőségei. Kapunk talentumokat, amikkel sáfárkodhatunk. Hatnak ránk a körülmények, mindaz, ami megtörténik velünk. Ám vannak választási lehetőségeink, választhatunk, sőt, választanunk kell. Az autentikus élet a bennünk rejlő világnak a kiteljesítése, megmutatása, gyümölcsöztetése.

Hoztam néhány fontos döntést. Szociológus akartam lenni és az lettem, jogászként, filozófia szakos diplomával. Feleségül mentem Imréhez és mellette részese lehettem a rendszerváltásnak. Bízok és biztatok. Szerettem volna a lehető legtöbbet megélni. Persze a jó dolgokra gondoltam. Elég sok mindent megéltem, jót is, rosszat is. Nem panaszkodhatom. Gyűlölöm az önsajnálatot, az önfeladást, a tehetetlenséget, az élet elhalogatását.

Szeretek élni és nem értem azokat, akik nem mernek, nem akarnak jól élni. Próbáltam és próbálok értelmet adni az életemnek. A legfontosabb, a legjobb az számomra, hogy volt és van néhány szempár, melyekben olyannak látom magam, amilyenné válni szeretnék. Szeretném jobbá tenni a világot. Azt hiszem, hogy a világ jobbá tételét érdemes önmagunk jobbá tételével, a lehető legjobb önmagunk megvalósításával kezdeni. Próbálkozom.

 

Demokrácia! Jogállam! Felelős ellenzék!

A demokrácia és a jogállam iránt elkötelezett ellenzék jogosnak fogadja el, legitimnek tekinti a választásokon győztes politikai erők hatalmát. Teszi ezt saját, jól felfogott érdekében is, hiszen ezzel alapozza meg, hogy amikor ő győz, akkor az ő hatalmát is legitimnek ismerje el az akkori ellenzék.

A demokrácia és a jogállam iránt elkötelezett ellenzék a választások közötti időszakban a saját politikai nézeteinek, értékeinek megfelelő döntési alternatívákat ajánl a felmerülő problémák megoldására. Olyan választási programot készít, ami a lehető legtöbb választó számára vonzó és meg is valósítható. Kiválasztja azokat az elkötelezett és alkalmas képviselőjelölteket, akik képesek a választók támogatását elnyerni. Vagyis a demokrácia és a jogállam iránt elkötelezett ellenzék a közjó, a közös jó megvalósulásáért tevékenykedik.

Milyen szomorú, amikor az ellenzék nem bízik abban, hogy demokratikus úton, a jogállamiság keretei között, azaz a választók többségének bizalmából győzhet, hatalomra juthat. Ilyenkor a belső támogatók megnyerésén munkálkodás helyett külső támogatók után néz. Olyan patrónust keres, amely képes kívülről nyomást gyakorolni a választókra. Elkeserítő, amikor az ellenzék a közjó elérésére törekvés helyett, a „minél rosszabb, annál jobb” elvének megvalósítását választja. Nem riad vissza attól sem, hogy a külső támogatóját arra vegye rá, hogy az pénzügyi megvonásokkal, negatív gazdasági intézkedésekkel az országban élők többségének a helyzetét rosszabbá tegye. Közjó helyett jöhet a közrossz. Ettől várja, hogy majd a többség rászavaz, mintegy erre kényszerül a külső szankciók, megvonások megszüntetése érdekében.

Az meg aztán végképp nevetséges és abszurd, hogy a kormányon lévőket vádolja demokrácia ellenességgel, a jogállamiság megsértésével. Az az ellenzék teszi ezt, amelynek tagjai nyilvánosan értekeznek arról, hogy mely társadalmi csoportok választói jogait kellene szerintük korlátozni. Azok papolnak demokráciáról, jogállamról, akik szívük szerint megvonnák az alapvető politikai jogokat a vidékiektől, az idősektől, meg egyáltalán bárkitől, aki nem rájuk szavaz. Olyan ellenzéki politikus szónokol demokráciáról, egymás megértésre és megegyezésre irányuló kommunikációról, és harsogja, hogy a 70 év nem nagy idő, akiknek történetesen éppen a nagyapja és annak elvtársai számolták fel a demokráciát és valósították meg a diktatúrát 70 éve Magyarországon. Nem gondolom, hogy a nagyapák és a nagymamák, az apák és az anyák bűneit, vagy akár a házastársakét, számon lehetne kérni hozzátartozóikon. De azt sem gondolom, hogy akiknek a rokonai, házastársai tevőleges részesei voltak a demokrácia eltiprásának, megcsúfolásának, akik évtizedeken át megakadályozták Magyarország EU-hoz csatlakozását, akik 70 éve politikai bűnöket követtek el, azok most önmaguktól eltelten kioktathassanak bennünket demokráciából, jogállamiságból, európaiságból és ők kérjenek rajtunk számon olyan valós, vagy vélt bűnöket, melyeket nem követtünk el, de még a hozzátartozóink sem követtek el. Sőt gyakran éppen az elszenvedői voltak. Nem akarom, hogy ők képzeljék jogosultnak magukat arra, hogy felelősségre vonhassanak 70 éve még meg sem született embereket azért, hogy bezzeg a magyarok nem vettek részt az EU-t kezdeményező nagyszerű emberek társaságában. Az beszél kenetteljesen az Európai Unió megalapozásának csodálatosságáról, akinek nagyapja és elvtársai a KGST-be meg a Varsói Szerződésbe kényszerítették Magyarországot és vasfüggönnyel „védték” minden nyugati hatástól. Akkoriban nálunk a kommunista vezetők az egymás megértésére és megegyezésre irányuló kommunikáció helyett, az idegen elnyomók árnyékában: kivégezték, börtönökbe zárták, kínozták, kitelepítették, vagyonuktól megfosztották vélt vagy valós ellenfeleiket, vagy akár korábbi elvtársaikat, szövetségeseiket. Az tetszeleg az igazi EU pártiság pózában, akinek pártelnöke, s egyben férje, ama, általuk „igazságbeszédnek” titulált beszédében elmondta, hogy mennyi trükkel tévesztették meg, vezették félre az EU-t az ő miniszterelnöksége idején. Igazi demokráciát ígér, akinek pártelnöke, s egyben férje, amikor saját pártján belül nem tudta demokratikus módon hatalmát megőrizni, habozás nélkül szakította szét a pártját, és most habozás nélkül akarja egykori pártját is saját hatalma alá gyűrni, nyíltan hirdetve, hogy nemcsak a Jobbikkal, de akár az ördöggel is szövetkezik a hatalomért. Ők akarnak demokráciát, jogállamot? Ők a felelős ellenzék? Mi meg szégyelljük magunkat? Vagy legalábbis kussoljunk, lehetőleg önként, mert ha nem, akkor majd jól kirekesztenek bennünket, megfosztanak alapvető jogainktól, lehetőségeinktől, persze kizárólag a jogállamiság, és demokrácia nevében. amelyekre szerintük mi annyira veszélyesek vagyunk…


 

Trianon? Ott döntötték el az első világháború győztesei, hogy elcsatolják Magyarország területének közel háromnegyedét (72%-át). Ma már a győztesek jogutódjai is elismerik e döntés igazságtalanságát. Az elcsatolt területeken élt a magyarok (magyar nemzetiségűek) több mint egynegyede (27 %-a). Egyik napról a másikra minden negyedik magyar ember idegen állam fennhatósága alá került, idegenbe szakadt, méghozzá úgy, hogy a lábát sem tette ki saját falujából, városából, még a házá...ból sem. Kisebbségi nemzetiségiek lettek, akkor is, ha településükön, vagy egész környezetükben kizárólag magyarok laktak. A megmaradt területeken a gazdaság ellehetetlenült, szétdarabolódott, ahogy a társadalom, a nemzet.

Szerződés? Békeszerződés? Ugyan. A szerződés egyenrangú felek megállapodása. Trianonban a győztesek rendelkeztek a legyőzöttek felett. Békeszerződés? Azt a harcoló felek szokták kötni a fegyvernyugvás eléréséért, a béke érdekében. Az első világháború fegyveres harcai ekkorra már lezárultak. S a győztesek diktátuma nem szolgálta a békét, sőt. Olyan helyzetet teremtett Trianon, melyet az egész magyarság elfogadhatatlannak talált. Világnézettől, pártállástól, társadalmi hovatartozástól függetlenül mindenki tiltakozott ellene. Aztán jött a második világháború. Utána pedig az elhallgattatás évei. Trianon és a határon túli magyarok ügye, sőt a létük is tabutémává vált. Az államszocializmus évtizedeiben ezekről szó sem eshetett. A rendszerváltás óta beszélhetünk róla.

Velünk élő történelem. Velünk él az elhallgatott múlt. Meg az elhallgattató is. Pedig összetartozunk. Ami egyikünkkel megtörtént, az megtörténhet velünk is. Ami velünk történt, megeshet másokkal is. Trianon 100! Összetartozásunk napja. Emlékezzünk! Emlékezhetünk.


 

Érdemes ÉLNI!

Negyvenöt éve volt az esküvőnk. 1975. július 5-én mentem feleségül Furmann Imréhez.

Mindketten egyetemre jártunk, a pécsi egyetem jogi karára. Imre akkor még esti tagozatra. A tanulás mellett dolgozott, a Nádor szállodában volt londiner. A házassági anyakönyvi kivonatunkba az került, hogy én egyetemi hallgató vagyok, ő segédmunkás. Első évfolyamon elért tanulmányi eredménye alapján szeptemberben már nappali tagozaton kezdte a másodévet.

Sokan megbotránkoztak házasságkötésünkön. Egy barátom szerint, aki mindkettőnket elég jól ismert, mindenben különböztünk, legfeljebb a bennünk égő tűz hőfoka volt hasonló.

Első albérletünk a pécsi sétálóutcán, az akkori Kossuth, a mostani Király utcában volt, szemben az akkori Pannónia, mostani Palatinus Hotellel. Vargáék voltak a főbérlőink. Jókat derültünk, ahogy a férj kábította szépséges feleségét, Annust, aki folyton féltékenykedett. Volt egy szép szőke kislányuk, Ágika. Meg egy kisfiuk, Tomi, aki 3 éves koráig nem látott valódi hóesést, csak képeskönyvben, festve. Egy reggel hóesésre ébredtünk. Állt az ablaknál és csodálkozva mondta: valaki hóesést festett az ablakra. Aztán egy félévig a Madách utcai házastársi kollégiumban laktunk.

Első éveink meglehetősen zivatarosak voltak. Szenvedélyes viták, hangos veszekedések, nagy kibékülések. Izgalmas, szépséges idők. Nem unatkoztunk, az egészen bizonyos. Sajátos életforma volt egyetemistaként házasságban élni. Voltak ismerőseink, akikkel külön-külön jóban voltunk, de nem tudták, hogy mi összetartozunk. Nem csüngtünk folyton egymás nyakán. Imre szerkesztette a Glossztátor című jogi kari kulturális lapot, tagja volt a Glosszátor nevű irodalmi színpadnak, rendszeresen statisztált a Pécsi Nemzeti Színházban, majd ő lett a jogi kar kultúrosa.

Én meg Filozófia Diákkörbe jártam, részt vettem az „Egyetemisták Pécs közművelődéséért” mozgalomban, vezettem a kertvárosi munkásklubot, alapítója és vezetője lettem az ország első egyetemi TIT szervezetének.

Ritka volt az a nap, amikor nem mentünk moziba. Több filmklubba jártunk párhuzamosan. Meg persze időnként a Nádor kávéházba. Ösztöndíjkor Milánnál vacsoráztunk. Gyakran kirándultunk a Mecsekbe. A Hullám Fürdőbe jártunk úszni. Imre a Hullám nevű „vendéglátóipari egységben” is gyakran megfordult. Szerettük a menzát, nem az ennivalóért, hanem a jóízű beszélgetésekért. Kedvenc helyünk volt még az egyetemi könyvtár, az egykori Folyóiratolvasó a színház mellett. Sokat üldögéltünk a Dzsámi előtt, meg a Székesegyház előtt. Vasarely Múzeum, melynek ott voltunk a megnyitóján. Csontváry múzeum, Pilinszky felolvassa saját verseit. Mennyi minden kimaradt kedves helyeink felsorolásából. És szó sem esett tanárainkról, barátainkról, akik közül többen nagy hatással voltak ránk. Szívesen sorolnám napestig.

Pécs után Miskolc. Mindketten dolgozunk. Imre az Ügyészségen, én a Városi Tanácson. Megszületik Dávid. Boldog idők. Imre verseket ír, a Keletbe jár. Én elvégzem a filozófiát, majd a szociológia szakot. Átmegyek az egyetemre tanítani. Barátkozások, nagy beszélgetések. Politikai mozgolódás. Imre mélyen elköteleződik. Én is csinálok ezt, azt. Rendszerváltás. Nekünk gyönyörűséges. Igazán élünk. Szabadok vagyunk. Nem utólag írom, találom ki ezt. Éreztük, élveztük minden pillanatát. Miskolcról Pestre költözünk. Imre ott dolgozik. Az MDF általános alelnöke. Aztán a NEKI igazgatója. Végül az Egyenlő Bánásmód Hatóság elnökhelyettese. Egy ideig én is Pesten dolgozom. A Népjóléti Minisztérium szóvivőjeként, a Művelődési Minisztérium Civil Kapcsolatok Igazgatóságának vezetőjeként. Miskolc mindig meghatározó hely maradt. Én visszajöttem ide tanítani. Dávid egy év pesti próbálkozás után visszajött a Földesbe. Aztán a Miskolci Egyetemen végezte el a politológiát. Hármasban boldogok voltunk. Ha kevés időt töltöttünk együtt, akkor is.

Hétvégeken ülünk a konyhában, naphosszat eszünk, kávézunk, beszélgetünk. Az egyik már ebédel, a másik most kelt fel, első kávéját issza. Mindenki olvas közben, ha érdekeset talál, felolvassa. Imre szívja a cigarettákat, egymás után. Olyanokat mond, hogy Dáviddal sírunk a nevetéstől.

Sok rossz is volt. Nagymamám betegsége, halála. Aztán Imre Édesanyja betegeskedik, majd meghal. Imre nővérének: Irénnek hosszú betegsége idején Imre Pestről jön Nyékre, hogy hozza-vigye kezelésekre, vizsgálatokra. Aztán meghal.

Az én betegségem is alaposan ránk ijesztett. Később Imre lett beteg. Aztán Dávid. Műtétek, kezelések, reménykedések. És végig, végig hihetetlen erő áradt Dávidból. Utána még négy évig bírta Imre, aztán belehalt Dávid elvesztésébe.

35 évig éltünk együtt. Harcok, küzdelmek. Egymással, önmagunkkal, a világgal. Egymásért, önmagunkért, a világért. Egymás világába történő kölcsönös behatolás. Közös világ. Inspirálás önmagunk kiteljesítésére. Örökös változás, változtatás.

Nekem a szerelem: bizonyosság, hogy érdemes élni. Érdemes ÉLNI!


 

Krajecz Nagymamám

Ma 25 éve, 84 éves korában halt meg az anyai Nagymamám: Krajecz Jánosné, Csáki Jolán. Újcsanáloson született, Csáki Miklós és Balázs Irma harmadik gyermekeként. A két fiú: Miklós és Lajos után első leányként. Utána még született két fiú: Bertalan és Gábor, meg egy leány, aki Irma lett.

Nagymamám születésekor az édesapja már kétszer megjárta Amerikát. Évekig dolgozott ott bányákban, hogy legyen itthon több föld, nagyobb lehetőségek, jobb jövő. Aztán harcolt az első világháborúban, megsebesült, orosz fogságba esett, évekig hadifogoly volt. 1920-ban megválasztották a falu bírójának. Felesége: Balázs Irma, szőrén ülte meg a lovat, háton úszott a Hernád vizén, testén hozta haza az elszabadult méheiket. Tőle örököltem élete mottóját, ami az enyém is lett: „amit meg kell mondani, azt meg kell mondani”. A Nagymamám is erős, kemény, szókimondó asszonnyá vált. Gyerekkorában édesanyjának gyermektelen, jómódú rokonai örökbe akarták fogadni. Elvitték magukhoz Aszalóra. Nagymamám ment volna a többi gyerekkel sinkózni a Bársonyos patak befagyott vizére. Nem engedték, mondván, elkopik a cipője talpa. Kiszökött és mezítláb ment sinkózni a többiekkel. Hamarosan haza kellett vinni, nem ment a beszoktatás. Gyerekkorában elkapta a tífuszt. Nagyon beteg volt, de meggyógyult. Hat elemit végzett, ám Filep Sándor tanító úr jóvoltából alapos ismeretekre tett szert. Tájékozott volt a történelemben és számos gyönyörű verset tudott. Kedvence Tompa Mihály A gólyához című verse volt. Dávid tőle, a Dédikéjétől tanulta az első szép, hosszú verseket. Gyerekkoromban én főleg bibliai történeteket hallottam tőle, mástól nem igen hallhattam az 50-es években.

19 évesen ment férjhez a majdnem szemközti lakó Krajecz Jánoshoz. Neki négy leánytestvére volt, akik már férjnél voltak. A szülők nem éltek. Az esküvő után Nagymamám átköltözött Nagyapámhoz. Egy év múlva megszületett Édesanyám, a rendkívül bájos szőke kislány. Szülei rajongva szerették őt. A Csáki család református volt, a Krajecz család evangélikus. Édesanyámat reformátusnak keresztelték. Vasárnap délelőtt a református templomba ment, délután az evangélikusba. A református elemibe járt, aztán Miskolcon az evangélikus polgáriba, utána a Tóth Pál református Tanítóképzőbe. Polgárista korában a miskolci Luther udvarban, az evangélikus lelkészéknél lakott. Aztán a Kossuth utcai templom mellett abban a házban, ahol most a Nyilas Misi Ház működik.

A háború idején Nagyapám volt katona, de nem vitték ki a frontra. Nagymamám két fiútestvére megjárta a Don kanyart, és viszontagságosan ugyan, de haza jöttek. Újcsanálosnál megállt a front. Laktak náluk németek, bujkáltak pincékben, szalmakazlakban az oroszok elől. Menekültek téli hidegben a Vadvizesnek nevezett távoli tanyára. Aztán végéhez közeledett a háború. Kicsit fellélegeztek. Nagyapám, aki nemcsak földjeit művelte, nemcsak teheneket és lovakat tartott, hanem terménykereskedéssel is foglalkozott, elindult teherautóval búzát őröltetni a miskolci malomba. A visszavonuló németek felrobbantották Miskolc határánál a Sajó hidat. Az oroszok átmeneti hidat eszkábáltak. A búzás zsákokkal megrakott teherautó alatt leszakadt a híd. A Sajón zajlott a jég. Nagyapám a vízbe fulladt. Napokkal később találták meg. Nagymamám 33 évesen maradt özvegy, Édesanyám 13 évesen lett árva.

A rokonság nagy része úgy gondolta, hogy Édesanyámnak be kell fejezni tanulmányait, nem kell belőle úri kisasszonyt csinálni. Ám Nagymamám szülei és testvérei támogatásukról biztosították őket. Sokat segítettek a földek művelésében és persze Nagymamám nagyon keményen dolgozott azért, hogy Édesanyám befejezhesse a polgárit, elvégezze a tanítóképzőt. Nem ment újból férjhez. Lett volna kérő több is. Az egyikük, egy szomszéd falubeli özvegyember még kedvére való is lett volna. de akkor már Édesanyámnak is udvaroltak. És mégis, hogy nézett volna az ki, hogy az anya is udvarlót tart. Így aztán egyedül maradt. Pedig még hetvenöt éves korában is megkérte a kezét egy kedves bácsi, akit a 7 éves Dávid igen pártfogolt, de hiába.

Amikor megszülettem Édesanyámnak 6 hét szülési szabadság járt, utána vissza kellett mennie dolgozni. Beadtak bölcsödébe, de azt meg nem bírtam. Nagymamám eladta Újcsanáloson a házat, meg a földek egy részét, és vett Miskolcon egy házat, ahová összeköltöztünk. Édesanyám itt lakik most is, és többnyire én is itt vagyok. Gyermekkoromban a legtöbb időt Nagymamámmal töltöttem. Nem láttam sírni, nem hallottam dalolni. Nem panaszkodott és nem dicsekedett. Hirtelen haragra lobbant, és kimondta ő is, amit ki kellett mondania. Akkor is, ha nagyon nem kellett volna.

Később a filozófia szakon tanultam, hogy az érzelmi háztartásnak fontos jellemzője, hogy mennyire vagyunk képesek érzésink kinyilvánításának visszatartására. Mi aztán nagyon. Ez volt a minta számomra is, ezt tanultam. Később tudatosan próbáltam változtatni ezen, próbáltam megtanulni kinyilvánítani érzéseimet, jókat és rosszakat egyaránt. A visszatartás nálunk egyértelmű követelmény, pozitív érték volt.

A szociológia szakon megismertem Max Weber elméletét a protestáns etika szerepéről. Azóta különösen büszke vagyok őseimre, köztük Nagymamámra, akik számomra a protestáns etika megtestesítői. Kemény munka, céltudatosság, a nehézségek vállalása, puritán életvitel, a talentumokkal való jól sáfárkodás parancsának maradéktalan betartása, Istennek tetsző életre törekvés.

Sokáig kontyba fonva hordta szép dús barna haját. Csak mikor már a fájós kezével nem tudta megfésülni, akkor vágatta le. Finomakat főzött, sütött. Befőzött, savanyúságot tett el télire. Mindenre előre gondolt. Mikor egyetemistaként összeházasodtunk Imrével, az ő megfellebbezhetetlen kérésére adtuk be lakásigénylésünket, és milyen helyesen. Az ő ötlete volt, hogy Édesanyámmal ifjúsági betétkönyvet nyitottak Dávidnak, nem sokkal a születése után.

Nagyon szerette a virágokat. A környéken lakók közül azok, akik név szerint nem ismerték, csak „a virágos néniként” emlegették. Örömmel adott mindenkinek a virágjaiból. Vágott virágot, magvakat, töveket. De hiába ő adta a tövét, és a szomszédban ültették el, a kerítés túlsó oldalán, a Nagymamám virágai sokkal szebbek voltak, mint bárki másé.

Kertünk virágai, negyedszázaddal a halála után is, az ő emlékét őrzik. Bennük pompázik, illatozik és hirdeti, üzeni nekem, nekünk: a virág és a világ sosem múló szeretetét.


 

Apák Napja!

Az 1990-es években a Miskolci Polgári Kör volt az egyik kezdeményezője, hogy ünnepeljük Magyarországon is. Sass Andrea, Bujdos Attila, Ács Mária, Loss Sándor, Furmann Imre és én hoztuk létre ezt a Kört. Demonstráltunk a sajtószabadság megőrzéséért, indítottunk akciót azért, hogy „Hozzon egy csokit a Mikulásnak!”, kezdeményeztük az Apák Napja ünneplését. Mert Apának lenni jó. Ahogy Anyának lenni is. Gyermeket vállalni, felnevelni csodálatos. Szerelemből. Mert jó élni. Mert jó megosztani másokkal, jó megmutatni másoknak. A gyermekeinknek megmutatni, hogy jó élni. Így természetes. Amikor szeretünk. Nem elhalogatni. Nem arra várni, hogy előbb a karrier, előbb az anyagi jólét, mert aztán már esetleg túl késő. Szomorú, ha csak a biológiai óra ketyegése késztet gyermekvállalásra. Nem jó, ha azért, hogy legyen majd, aki időskorunkban a támaszunk. Vagy csak, hogy ne legyünk teljesen egyedül. Még szomorúbb, ha a társ, a férj nem önmagáért fontos, hanem csak a gyermek születésének legitimálásáért. Netán csőbe húzzuk, kész helyzet elé állítjuk. A legrettenetesebb meg talán az, ha a párkapcsolat megromlását, az elválást úgy próbáljuk megbosszulni, hogy a gyermekünk és az apja kapcsolatát árnyékoljuk be, netán lehetetlenítjük.

Beck, német szociológus szerint, korunkban olyan mértékű az emberek elmagányosodása és az ezzel szükségszerűen együtt járó elbizonytalanodása, hogy sokan már szeretni se mernek. Legfeljebb a gyermeküket. Éppen ezért őket meg olyan rosszul szeretik, hogy azzal inkább ártanak nekik.

Van miről gondolkodnunk. Van min változtatnunk. Merjünk szeretni. Merjünk felelősséget vállalni. Keressük meg, azt akivel úgy szeretjük egymást, hogy ezt a szeretet érdemes megsokszorozni, tovább adni. Ha megtaláljuk: ne meneküljünk el. Ne halogassuk el, ne mulasszuk el a boldogság megélését. Apák, Anyák, Gyermekek: együtt. Ünnepnapokon, és minden napokon.


 

Egyetemi modellváltás

A rendszerváltás óta várom, remélem, hiányolom. Most talán megtörténik. Augusztus 1-től a Miskolci Egyetemet egy alapítvány működteti. Már folyik az új rektor kiválasztása.

Talán az egyetem valóban a régió fejlődésének, megújulásának központjává válik. Hiszen itt termelődik naponta bővítetten újra a tudástőke, mely ma a legfontosabb erőforrás. A tudományos kutatás állítja elő, az oktatás adja át, a fejlesztések a gyakorlatban hasznosítják a tudást.

Talán az egyetem valóban a tőkekonvertáció terepévé, katalizátorává lesz, mintát adva, hogy miként lehet a kulturális tőkét és a társadalmi tőkét hatékonyan materiális tőkére, gazdasági sikerre váltani. És persze viszont.

Az egyetem talán most igazi szolgáltatóvá válik, a hallgató pedig - miként a kutatások, fejlesztések megrendelői – vásárlók lesznek. S a vásárló a pénzéért a legjobb minőségű árut, esetünkben: tudást, akarja megszerezni. A hallgató arra az egyetemre, szakra megy, ahol a legjobban hasznosítható tudást szerezheti meg, ami utóbb jól fizető munkára váltható. Nem akar lógni, puskázni, s a lehető legkisebb energiaráfordítással „papírt” szerezni, hanem valódi, piacképes tudást akar a pénzéért, amit befektet. Amit vagy közvetlenül ő fizet költségtérítésként, vagy amit állami normatívaként kap meg utána az az egyetem, ahová jár.

A hallgatókat a nagytudású és tudásukat jól átadó oktatók vonzzák az adott egyetemre, a választott szakra. Tehát az egyetemi vezetők legfőbb feladata a legjobb oktatók megnyerése, megtartása. Őket érdemes jól megfizetni, és van is miből, mert miattuk iratkozik oda a sok hallgató. És természetesen, ahogy az oktatóknak, úgy a kutatások, fejlesztések megvalósítóinak is érdemes az egyetemi munkában magas teljesítményt nyújtaniuk, mert megkapják munkájuk anyagi ellenértékét. Nem kényszerülnek saját vállalkozásokat működtetni és ott kutatni, fejleszteni azt, amit az egyetemen is tehetnének, csak éppen ott nem éri meg.

Az egyetem lehet az a hely, ahol összefutnak a szálak, melyekből sikeres hálózatok jöhetnek létre. Itt találkozik az egészség ügye, az oktatás, a gazdaság, a jog, a művészetek, a természettudomány, a társadalomtudományok és a műszakiak. Itt egymás partnereivé válhatnak a piaci szereplők, az államiak és a civilek.

Az egyetem lehet olyan vállalkozás, ami vonzza a befektetőket, hiszen a legjobb beruházás az, ami az emberi tőkébe történik. Ez garantáltan megtérül. Nemcsak gazdaságilag. Általa válhat jobbá az életünk!

Az egyetem polgárainak valódi közösségévé válhat. Ahol a legjobb teljesítmény nyújtásának igénye, és a teljesítmény szerinti elosztás válik az összetartozás alapjává. És nem válhat az összetartozás, a tévesen értelmezett szolidaritás a teljesítményelv érvényesülésének akadályává.

Az egyetem az alkotó és elkötelezett értelmiségiek otthona lehet! Az maradhat és még erőteljesebben azzá válhat.

Őszintén szurkolok, hogy a megújulást ne akadályozzák meg az ellenérdekelt belső erők.